Az egész utca kihalt volt, mindenki aki csak tehette az elmenekült az útból. Mikor újabb sortűz törte meg az előzőtől kialakult csöndet úgy éreztem, összetört a szívem. Nem, nem találtak el engemet, de bárcsak az történt volna. Lily. A félelmetes dörrenéseket követően az ő fájdalmaktól ittas kiáltása volt az, ami hosszú percekig kísértett a szigeten és a  mellkasomban is egyaránt. Mind megtorpantunk egy pillanatra, hogy megvizsgáljuk az állapotát, de azt mondta, hogy csak a kezét találták el, és hogy nincs miért aggódnunk. Szorosan fogta bal felkarját, semmit sem láttunk a sérüléséből, nem engedte nekünk. Ott álltunk egyhelyben, a házsorok közepette, de még így sem jöttek utánunk a dögök. Rájöttem, hogy nyilván körbe akarnak zárni minket egy másik csoporttal. De miért voltunk ennyire fontosak!? Csupán három kölyök, egy nyavalyás galibát sem tudnánk okozni nekik - leszámítva persze az étel eltulajdonítást és egy ember megölését. De mind megérdemelte, csak magukat hibáztathatták -. Tovább iszkoltunk, a kikötő már csak egy ugrásnyira volt.
    Ismételten igazam lett. A tágas partvonalra érve hátranéztem, és megpillantottam két további osztagot, melyek a szomszédos utcákról jöttek, teljes fegyverzetben rohanva felénk. Lily percről perce egyre sápadtabb lett, most már ő volt leghátul, kullogott, próbált lépést tartani. Nehezen lélegzett a fájdalomtól. Erős füttyentést hallottunk a hajók felől, majd az egyik épp kihajózó hatalmas vitorláson megpillantottunk Williamet, az egyik idősebb társunkat ki elkerülte a szörnyű vészt. Intett, hogy siessünk a fedélzetre. Elhiheted, hogy egy másodpercig sem hezitáltunk, azonnal elfogadtuk a kegyes ajánlatot. Odafordultam Lilyhez, hogy segítsek neki, de elutasította a kezemet. Egy szót sem szólt, csak egyszerűen odébb lökött a másik vállával. Mihamarabb fel akart tuszkolni a hajóra. Aggódtam miatta, rendkívül súlyos sérülés lehetett, hisz még az ingét is csúnyán összevérezte. Az a rémisztő vörös folt lassan végighódította magát a kebleit takaró ruházaton. Mindig mondtam neki, hogy a tüzes személyiségéhez és azokhoz a gyönyörű szemekhez csodásan állna a vörös szín, de akkor, abban a pillanatban, mindezt látván még a gondolatától is elundorodtam. William leszólt hozzák, hogy siessünk már. Egyáltalán mi a fenének álltunk ott annyi ideig a kikötő végében, katonákkal a nyomunkban? Jah persze, a személyes gondolatok egymásról... Már bánom, sok időt nyerhettünk volna, ha egyből a fedélzetre lépünk. Dan már réges-régen fent csücsült, élvezvén a biztonságot. Irigyeltem őt, amiért ilyen könnyen veszi az életet. Felsiettem a fedélzetre, majd segédjobbot nyújtottam életem szerelmének, de most sem volt hajlandó elereszteni fájó karját. Inkább makacsul felrohant a meredek pallón, kockáztatva, hogy beleesik az öböl vizébe.
    A hajó lassan elindult. Az volt az első tengeri utam, bár sohasem így képzeltem el. A katonák elértek a stégre, de felszállni már nem tudtak, mivel jól a képükbe rúgtam azt a kitett falapot, amin feljöttünk - a helyzet kicsit emlékeztet arra, mikor nemrég Tigrislevéről menekültünk -. Volt nagy ünneplés, szerencsére hajókkal már nem követtek minket. Hátrahagytuk az otthonunkat, a családjainkat. Nos, már amelyikünknek volt családja. Ügy döntöttünk új életet kezdünk valahol, valahol ahol távol lehetünk ettől a fertőtől. Munka, otthon, esetleg egy feleség... Ránéztem Lilyre, szemeim csillogtak a reménytől és a boldogságtól, hogy magam mellett tudhatom. De mindezek ellenére könnypatakok fakadtak az arcomon, mikor észrevettem a vörösen átitatott ruháján tátongó lyukat. Erősen felköhögött, s nagy mennyiségű vér lepte el remegő tenyereit. Nem a karját találták el... hihetetlen hogy így átvert minket. A golyó a hátát találta el és keresztül fúrta magát a bal tüdején. Egész eddig képes volt mást mutatni, képes volt visszafogni magát, csakhogy mi ne aggódjunk miatta. Az eddig eltöltött egy év alatt sohasem gyűlöltem még ennyire, mint abban a pillanatban. Hátranézett, haldokló szemeiből sugárzott a sajnálat, hogy átjátszott minket. Próbált megnyugtatni minket egy boldog mosollyal, még mindig próbálta elhitetni velünk, hogy minden rendben van, de az ajkain végigfolyó vér minden volt, csak biztató nem.
    A szemeim láttára esett össze. Ha azonnal szól, még megmenthettük volna, de tudta, hogy akkor elkapnak minket. Most viszont már túl késő volt, a tüdeje összeomlott. Egy valódi angyal volt, mégis a saját vérében kellett, hogy megfulladjon. Nem ezt érdemelte. Sárkányfészek elvett tőlem mindent, amit szerettem. Nem maradt semmim és senkim. Kiutaztam az anyaföldre, ahol aztán hosszú időt eltöltve mégis sikerült megvalósítani a családról szóló álmaimat.  Született egy lányom is. Úgy volt, hogy Lilynek nevezzük el, de ez túl fájó emlék volt számomra. Öt éve aztán visszatértem, a halálának huszonötödik évfordulójára, hogy lerójam a tiszteletemet mindenki iránt, aki aznap halt meg. Azóta persze többször is volt hatalomcsere a szigeten, ennek köszönhetően pedig gyorsan elfelejtettek a hatóságoknál, de a nép lelkében még élénken éltem. Még most is tudják, hogy ki vagyok, hogy ki voltam akkor. Nincs menekvésem a múltam elől ezen a helyen.

        A kapitány lesütötte a szemét. Ez eddig eltelt harminc év során először idézte fel ennyire részletesen az aznap történteket. Mindez ideáig a tájat nézte, miközben továbbra is a falnak támaszkodott. Remélte, hogy az épületek között lopva előbújó horizont látképe segít majd felidézni az emlékeket, s kitisztítania a elméjét. A végéhez érve visszatekintett a fiatal lányra és látta, hogy az könnyek közepette itta az ő minden egyes szavát.
    - Kielégítő választ kaptál a kérdésedre? - kérdezte szemrehányóan a férfi.
Ágnes nem tudod megszólalni, túlságosan sajnálta hozzá kapitányát. Nem az fájt neki amit hallott, hanem az, ahogy a férfi reagált mindenre. Érzelemmentesen és monoton hangnemben mesélte el az egész történetet. Rendkívül felsértette lelkét az az esemény, minden ami itt történt, ő pedig idióta módon csak sót szórt a tág sebbe a kérdezősködésével. Egyszerűen bólintott egyet és letörölte a könnyeit.
    - Készülődj! Ha nincsen több kérdésed, akkor esetleg folytathatnánk az utunkat.
    - Milyen messze van ez az ismerősöd? - kérdezte a lány miközben felkelt a földről. Leporolta a nadrágját, majd a férfi után sietett.
    - Ott, az a kovácsműhely - azzal rámutatott az egyik közeli szegényes épületre az utca végében.
        Régi volt, az összetákolt fa épületet már itt-ott moha borította. Dehát ez volt a sorsa minden alköri építménynek. Az üllőt ábrázoló céhtábla gyengéden lengedezett a szélben, nyikorgása pedig nem hagyta, hogy a környékre békítő csönd terüljön. Mire odaértek a kapitánynak láthatóan jobb hangulata támadt. Kezdte elengedni a múltat, rájött, hogy jó érzés volt beszélni róla, megosztani a hallgató fülekkel.
    - Várj meg idekint! - utasította a fiatalt. - Szerintem nagy meglepetésben lesz részed.
    - Miről beszélsz? - nézett rá az értetlenkedő szempár.
    - Szeretném meghálálni neked mindent amit eddig tettél értem. A társaságodat, a hűségedet, a barátságodat. Ezekért nem tudok pénzzel fizetni, de van valami, ami szerintem többet fog mondani minden szónál. Mikor megérkeztünk még fel sem merült bennem, hogy ily módon a segítségedre lehetek, mindaddig amíg nem meséltél a múltadról.

        A kapitány rámosolygott a hevesen pislogó lányra, majd besétált a rozoga ajtón. Ágnesnek fogalma sem volt arról, hogy miről beszélhet a férfi. Vagy saját maga maradt le valamiről, de azt nagyon, vagy csak társa zakkant meg a délutáni nap alatt és össze-vissza beszél. Kiderült, hogy egyik se. A meglepetés nagyobb volt bárminél, amit csak el tudott képzelni. A kapitány pár pillanat alatt kilépett a műhelyből egy másik férfival mögötte, ki épp oly értetlenül állt a férfi magyarázataitól, hogy miért jöjjön ki, mint ahogy Ágnes, hogy miért maradjon kint. A lány nem is hitt a szemének. Szíve összeszorult a vegyes érzelmektől, de leginkább annak a személynek a váratlan jelenlététől. A másik férfi épp úgy nézett vissza a lányra. Szájuk tátva maradt, mindketten mélyen lélegeztek, hogy el ne ájuljanak. A vén kapitány a kettejük reakciójából tisztán látta, hogy telitalálatot hajtott végre, és nagy mosollyal az arcán figyelte a jelenetet. Végül Ágnes volt az, ki megtörte a csendet, de minden magabiztossága elhagyta. Félénken és dadogva tette fel kérdését annak az ismerős arcnak:
    - Bátyám!?