***

     - Csak úgy otthagytad?! – dörrent fel a kapitány, s talán az egész sziget beleremegett a dühbe, melyet mély hangja szított.

     - Én nem látom a problémát! – értetlenkedett Norbert, aki rendkívül meglepődött a férfi felháborodottságán. – Ti is otthagytatok minket, szóval-

     - Igen, „Minket” – vágott bele Zsolt a férfi szavába. Az ő arcát is nyugtalanság öntötte el. – Érzékeled a többes számot?

     A két férfi már éppen készült volna lesétálni a Középkörről, mikor meghallották Norbert kiáltozásait a hátuk mögött. Zsolt cipőjének talpa türelmetlenül kopogtatta a gyenge fából összeeszkábált lépcsősor legfelső fokát, míg várták, hogy a férfi a lassú lépteivel elérje őket. Már az első pillanattól fogva kérdően néztek rá, kíváncsi pislantásokkal keresgélve Ágnes alakját a háttérben, kiről remélték, hogy majd valamikor feltűnik a viharvert házsorok mögül. Mindhiába. Mikor kérdőre vonták a férfit a lány hollétéről, az mindenki meghökkenésére egy teljesen természetesnek vett válasszal a fejükhöz vágta, hogy még valószínűleg a házban van.

     - Elképesztő, hogy mennyire felelőtlen vagy! – szólt rá bírálóan a kapitány, és már készült volna, hogy a lány után rohanjon, de a férfi újabb mondata ebben megakadályozta.

     - Tud magára vigyázni! – legyintette ártatlanul.

     A kapitány hirtelen hátrafordult, majd még Zsoltot is meglepve, a férfihez lépett és erős karjaival fenyegetően a levegőbe emelte őt. Az idős matróz arca teljesen eltorzult az undortól, melyet most Norbert iránt érzett.

     - Volt már jó pár ostoba döntésed eddig, de most telt be a pohár!

     - Mondtam neki, hogy kövessen! Nem tudtam, hogy ennyire le fog maradni! – nyögte, s próbálta kiszabadítani magát az erős kezek szorításából.

     - Mégis, hogyan feltételezed, hogy egyáltalán idetalál? – vonta kérdőre Zsolt a tanácstalan férfit. Az ő hangja sokkalta nyugodtabb volt, mint a mellette álló kapitányé, ki időközben zavarosan kihátrált a dühből, mely elöntötte az elméjét, s leeresztette Norbertet a szilárd talajra. – Tekintve rá, hogy öntudatlan állapotban volt, mikor felhoztuk…

     Norbert hátrált pár lépést, hogy kapjon egy kis szabad teret, megigazította a ruháját, majd elgondolkodott a fiú érvelésén.

     - Most hogy így mondod…

     - Az ég szerelmére! – sóhajtott fel kínjában Zsolt, ki úgy érezte, hogy minden egyes perc elteltével értékes idegsejtek mennek tönkre az agyában a hallottaktól. – Menj utána! – szólt rá a kapitányra, remélve, hogy hamarosan talán végre lezárják ezt az egész őrült témát.

     - Várj! Visszamegyek érte én! – kiáltott fel Norbert, szerette volna rendbe hozni a hibáját.

     - Ma már épp eleget tettél! – ostorozta tovább a szavaival a kapitány, ki a fiúra hallgatva már méterekkel odébb járt.

     Zsolt és Norbert szótlanul figyelte, ahogy társuk lassan távolodik, majd végleg eltűnik a szemük elől, amint befordult a sarkon.

     - Mondd, belehalnál, ha egyszer valóban úgy viselkednél, mint egy báty? – fordult a fiú Norberthez, ki összetört ábrázattal bámulta az utat, amin az előbb keresztülrohant. Csak most kezdte valóban felfogni tettének súlyát.

     A kapitány lassú léptekkel sétált a sáros utcán, visszagondolva iménti kirohanására. Hibásan cselekedett, nem lett volna szabad így rátámadnia a férfire, hisz mindannyiuknak meg kell őrizniük a hidegvérüket. Kihasználta a friss reggeli levegőt, hogy egy kicsit kiszellőztesse a gondolatait. Hogy lehet valaki ilyen? – vitatta magában. - Hogy hagyhatta csak úgy ott Ágnest? – Egy pillanatra megtántorodott eme gondolat hatására. – Ágnest…

     A lány nevét ismételgetve rájött dühének a forrására. Nem azért kapta fel a vizet, mert Norbert teljesen inkompetens bátynak, nem azért, mert otthagyta a húgát, hanem mert Ágnest hagyta ott. De miért zavarná ez a kis részlet őt? Mi másban különbözik a két tény egymástól? Nem táplál a lány iránt semmi kelletlen érzelmet, ebben biztos volt, de akkor… mi? Hirtelen Zsolt szavai lepték el az elméjét, melyeket a fiú még tegnap este vágott a fejéhez:

     „Nézd, volt egy szerelmed fiatalon, akit megmentett, de te ezt nem tudtad viszonozni. Erre most feltűnt egy hasonló korú, gyenge lány, és ha szándékos volt, ha nem, de elhatároztad, hogy mindentől megvéded, hogy a múlt hibája többször ne forduljon elő. Így világos? Ezért érdekel téged Ágnes annyira. Ezt a lányt látod benne és félsz, hogy megint miattad fog meghalni.”
     Lehet, hogy mégis igaz lenne, amit akkor állított?

     A széljárás hirtelen megváltozott, erős áramlat suhant végig a csőszerű utcán. A kapitánynak ideje sem volt fedezékbe vonulnia, így erős karjával védte szemét a felkapott portól és homoktól, melyek apró lövedékekként támadták az izmos testet. Ez nem volt természetes jelenség, minden porcikájában érezte Vargas kezének alapos munkásságát az ügyben. Már éppen felkészült volna a legrosszabbra, mikor erős füstszag csapta meg az orrát. A hűvös szél egyfajta figyelmeztetésként sodorta felé a kormos füst sötét fellegét. Eddig képtelenek voltak észrevenni ezt a zavaró jelet, hisz a kialudt vulkán rémisztő termete javában eltakarta azt, de innen a körút végéről a hirtelen légmozgás segítségével könnyedén észrevette a háztetők fölött gomolygó veszélyt.

     Nagyon rossz érzés kerítette a hatalmába. Még nem látta a füst forrását, bár közel volt hozzá, a házak eltakarták a tiszta képet előle. Öntudatlanul rohanni kezdett, sebesen és minden erejét beleadva, hogy minél előbb ott legyen a helyszínen. Tudatalattija folyamatos, kétségbeesett kiáltásokkal próbálta elfogadtatni vele a szörnyű tényt, hogy ezen a környéken csakis egy épület lehet olyan fontos, hogy hirtelen lángra kapjon a semmiből. De mégis, minden józan gondolatfonatával azon volt, hogy elutasítsa ezt a feltételezést. Lehetetlennek találta, hogy ez megtörténjen, nem volt hajlandó elfogadni, amíg a saját szemével nem látta a katasztrófát.

     És akkor megtörtént… szemei elé tárult a szívszorító látvány, mely pár pillanat erejéig megbénította a férfi egész létét. A számára oly kedves ház, mely hosszú időkig oltalmazta őt, most keserű lángok falánkságának áldozatává vált. Az ártó, démonian vöröslő tűz lassanként emésztette fel a fát, nem hagyván mást maga mögött csak az édes emlékeket, mik ehhez a helyhez kötődtek, de most még azok szeretett múltbéli események is tovaszálltak a parázsló hamu hátán, messze az égbe, a fellegek közé.

     A kapitány lábai elgyengültek, megadták magukat a szörnyű látványnak. Nem vallott rá ez ilyesféle tehetetlenség, mégis, most képtelen volt mást tenni. A düh ismételten elborította az elméjét, de ezúttal ez más volt. Egy pillanatnyi bosszúvágy, vérszomj, a hihetetlen mértékű veszteség elszenvedéséért vágyott kárpótlás… még saját könnyei is félték a növekvő haragot, egy se mert előbújni rejtekéből. A látvány, ahogyan a valódi gyermekkora, vagyis pontosabban az az egy reménykeltő év melyet itt töltött épp a szemei előtt válik egyszerű porhalmazzá, melyet aztán a gonosz szél tovafúj a négy égtáj felé, örökre megsemmisítve azt, már túl sok volt a férfi idegállapotának. Halk tagadásba kezdett, összetörten és romokban, nem érdekelte, hogy ki látja.

     Pedig az utcán nem volt egy lélek sem, aki megbámulta volna őt. Üres volt minden, egy kihalt világ, melyben nyoma sincs a vihar előtti nyüzsgésnek és zsúfoltságnak. A férfi egyedül volt, senki sem figyelt fel eme omladozó emberi bástyára, melynek segélykiáltásait még a lecsendesesedett szellő is elnyomta.

     Hirtelen nem tudta kit is okoljon a történtekért… valakinek felelnie kell, fizetnie, amiért életének alapjai lassan a semmivé lesznek. Öklei összeszorultak, ahogy különböző feltételezések sorai villantak fel elméjében. Norbert, mert ő rángatta bele mindannyiukat ebbe az egészbe? Esetleg Zsolt lenne a bűnös, mert… de a passzivitása miatt őt még hibáztatni sem tudja semmiért! Akkor Ágnes, amiért hátra maradt, így célponttá téve az épületet!? Nem beszélve arról, hogy egyenesen miatta kellett feljönniük ide!

     Ágnes… A név felemlítésére mintha hirtelenjében mindent visszakapcsoltak volna a fejében. A lány valószínűleg még mindig bent van a házban! Erőt vett magán, kimerítette a legmélyebb tartalékokat is a testében, hogy legyőzze a tehetetlenséget, mely az imént átvette a hatalmat felette. Féltérdre emelkedett, lassan, erőfeszítések kínjában, majd görnyedve talpra állt. Egy pillanatra még megimbolygott, az új magaslatoktól megfordult vele a világ, de gyorsan lerázta magáról az utolsó hátráltató béklyókat is, és berohant az égő épületbe, hogy legalább valamit…- valakit megmentsen belőle.

     Nem zavarta a fullasztó hő mely, mint egy visszatartó erő próbálta kitaszítani őt. A lángnyelvek látszólag az emeleten kezdték meg pusztító munkájukat, de a földszint még tűz nélkül is életveszélyes hely volt a rettentő hőmérséklet miatt. A kapitány érezte, ahogy szíve egyre hevesebben pumpálja a el melegedő vért, hogy megóvja szerveit a túlhevüléstől. Már a fülében is érezte a kellemetlen lüktetést, ahogy az emelet felé vette az irányt.

     Erős hőhullám csapott keresztül a szűk lépcsősoron, mely ledöntötte a kapitányt egyensúlyának szilárdságáról. Védtelen karjával nekidőlve a forró falnak mélyen felbőgött az égő fájdalomtól, s összeszorított álkapcsokkal próbálva elnyomni saját hangját. Ellökte magát a vésztől, majd tovább haladva felfelé elérte a fojtó füsttel megtelt folyosót. Az arcához tette enyhén megégett karját, hogy egy kicsit megszűrje a levegőt, de ez nem volt túlságosan hatásos ötlet.

     Sötét volt, s ezen a korommal átitatott éjfekete füst sem segített sokat. Fény pislákolt a közelben, melynek sugarai kétségbeesetten próbáltak megszökni a sűrű, mindent elnyelő közeg résein keresztül. A földi pokol jelzőfényei voltak ezek, melyek az irattár ajtaja alól szűrődtek ki, jelezve a tűzfészek pontos helyét. A férfiben gyenge reményt keltett, hogy csak egy szoba kapott lángra, hisz volt rá lehetőség, hogy akkor az épület nagyja még megmaradhat, de inkább elhessegette ezeket a gondolatokat. Már megtapasztalta eme hosszú élet során, hogy az ember sokkal jobban teljesít, ha tudja, hogy már nincs mit vesztenie. Ha van remény, az csak megtéveszt, az ember vakon feltesz rá mindent, nem is törődve a további opciókkal. És ez lenne most a legvégzetesebb cselekedet, amit csak tehet.

     Tovább sétált, az egyre növekvő hőségtől képtelen volt gyorsan haladni, hisz minden energiáját tartalékolnia kell, nem fáraszthatja ki magát futkosással. Kiáltozott, Ágnest szólítgatta, de nem érkezett válasz. Nem gondolt arra, hogy esetleg már nincs a lakásban, nem vállalta a kockázatot, hogy ezt elhiggye magának és esetleg tévedjen. Megállt az irattár ajtajánál, nem ment tovább. Úgy gondolta Inkább a legveszélyesebb teremben kezdi a keresést, nehogy akkor érjen ide, mikor már túl késő lenne.

     Izzadságcseppjei szinte azonnal elpárologtak, érezte, hogy nem fogja sokáig bírni ezt a meleget. Nem kockáztatott a fém kilinccsel, kemény bakancsának szárával rúgta be az ajtót, így nyerve bejutást a démon gyomrába. Heves lángnyelvek csaptak fel a hirtelen beáramló oxigén hatására, s mivel a megperzselt ajtó már nem állt utolsó védelmi vonalként az útjukban, azok gazul kiszöktek a folyosóra, hogy tovaterjedve még többet táplálkozhassanak az éltető fából és egyéb éghető anyagokból.  A hirtelen légmozgás egy nagyon rövid ideig megtisztította a szoba nagy részét a füsttől, de ez éppen elég volt ahhoz, hogy a férfi óvatosan, minden egyes lépést kicentizve bearaszoljon a tűz karmai közé és megpillantsa az eszméletlen lányt az ajtó melletti sarokban. Ágnest egy ádáz lánggyűrű vette körül, mely minden pillanatban egyre szorosabbra húzta gyilkos ölelését körülötte.

     A lány valószínűleg a két fal közé menekült a hirtelen felcsapott lángok elöl, de sajnos elkábította a belélegzett mérgező füst és tehetetlenül összeesett a sarokban. A férfi odalépett, megpróbálta eltaposni a tüzet körülötte, de mindhiába, a lángok agresszív kobraként martak a lábszárába. Felüvöltött, s sietve csapkodni kezdte lángra kapott nadrágszárát. Mikor a vész elmúlt, egy pillanatra saját magát szidta egy-két nem túl kedves mondattal, amiért nem volt semmiféle tapasztalata a hasonló tűzvészekkel kapcsolatban.

     Átlépte az alacsony tűzgyűrűt, hogy karjaiba vegye az erőtlen lányt. Ügyelt, hogy hosszú haja ne érjen hozzá a pusztító természeti jelenséghez, hisz saját lányánál már megfigyelte, hogy a haj téma mennyire kényes ügy a nőknek. Nem kételkedett abban, hogy kijutnak, így gondolta akkor már csak arra kell ügyelne, hogy épségben megtegyék azt a kivezető utat. Ha a tűzben nem is hal meg, majd tán’ Ágnes kezei által, mikor a lány belenéz a tükörbe.

     Óvatosan hátrálni kezdett, érezte a füst sűrűsödését a forró levegőben, jelezve, hogy minden pillanattal egyre veszélyesebb az itt tartózkodás. Ezt megerősítve, hangos robaj törte meg a lángok perzselő monotonitását, az egyik irattartó szekrény polcai adták meg magukat, s a hirtelen súlyváltás hatására a megrozzant tartású, lángoló bútor előrebukva a földre zuhant. Égő parázs szállt fel, s a tűz sebes terjedésbe kezdett a szoba közepén, egyre jobban kiszorítva a férfit.

     A kapitány hátat fordított a pusztulásnak, de az utolsó pillanatban szeme sarkából megpillantotta a gyönyörű festményt, melyet még Zsolt halászott elő az éjjel. Megtántorodott a lángok közepén, nézve a vöröslő izzásban tündöklő arcot, melynek smaragd szemei épp oly kecsesen néztek vissza rá, mint annak idején. Merengve nézte, ahogy újonnan fellángoló tűz kapzsi módon belemar az igényes portré szépségébe. A férfi torka összeszorult a bánattól, de fájdalmas látványtól végre rájött, hogy el kell eresztenie a múltat, mely egész eddig szerves részét képezte az életének. A szörnyű múlt, a rémes, bezárt keretek közt töltött gyerekkor emlékeit megszépítő egy teljesen kerek év, melyet Lily társaságában töltött el, majd végül azt a korszakot lezáró szörnyű esemény mindezidáig kísértette az álmaiban, a valóságában, sosem szabadulva a kellemetlen érzelmektől. Minden, ami a múlthoz kötötte, most a szeme előtt szabadul fel tisztító tűz kíséretében. Talán jobb is ez így…

     Ágnes egy pillanatra megkapaszkodott az éberség mentőkötelében, mocorogva, tudat alatt nyögve a forró füst okozta fájdalmat a tüdejében, visszarántva a férfit a valóságba. A kapitány rájött, hogy nem épp ez a legjobb hely a nosztalgiázásra, hisz már van családja, boldog élete, barátok… A múltat elengedte, hagyta, hogy a pusztító láng eleméssze, felszabadítsa. Most a jelent kell megóvnia! S az újonnan sült elhatározásával megtette az első lépést a jövő felé, nyugodtan, nem aggódva, és elhagyta a lángoló termet a lánnyal a karjaiban.