A párbajpisztoly, melyet Ágnes hirtelen előrántott a tarisznyából, most izzadó, remegő kezek csúszós szorításában találta magát. A karok, melyek tartották, reszkettek a félelemtől, a bizonytalanságtól, s a szemeket, melyek a célt figyelték, elárasztották a könnyek. Ám a lány mégsem volt hajlandó Vargas alakjáról leemelni a célkeresztet.

     - Azt mondtam – Hüvelykujjával felhúzta a kakast, felkészítve a fegyvert a tüzelésre. – hagyja őt békén!

***

     Evezős csónakok sorai érkeztek meg a kikötőbe, lassan lopakodva a nyugodt, esti hullámok között. A szigeten csend honolt, oly’ hatalmas, hogy minden egyes apró csobbanás, vagy halk suttogás képesnek bizonyult felverni az egész kikötő békéjét.

     - Csituljatok már el! – szólt rá az embereire a lehető leghalkabban Noam. Kicsit mérgelődött, amiért az ő csónakjába kerültek a legbalhésabb személyek. – Akkora hangzavart csaptok, hogy még a holtakat is felrázzátok!

     - Ez szóvicc akart lenni? – jött a humorosnak szánt kérdés egy másik evezősről.

     - Pofát befogni, mindketten! Még meghallanak minket! – kiáltott fel szintén halkan egy harmadik fél, igaz, még így is hangosabbnak bizonyult, mint az előző kettő együttvéve. – Nem fogok miattatok elpatkolni ma!

     - Úgyis tudják, hogy érkezünk… - Norbert is becsatlakozott a témába, bár csak azért, mert az okoskodásra való hajlam erőt vett rajta.

     - Ezt aztán nevezem lelkesítésnek! – kuncogott szarkasztikusan a kapitány, ki a férfi melletti csónakot irányította.

     A titokzatos holdfény az alant elterülő világot ezüstös árnyalatban világította meg, s ezen hatást a fodrozódó víztükör még fel is erősítette. Éjfél körül járhatott az idő, ennek ellenére mégis tisztán ki lehetett venni a távolban lehorgonyzott hajó nagyobb részleteit. Sajnos a hatalmas monstrumnak kerülnie kellett a törmelékekkel és roncsokkal teleszórt öblöt, ezért a biztonság kedvéért távol tartották a szigettől. Szerencsére azonban erre az eshetőségre mind felkészültek, így még indulás előtt felpakolták a bárkát kellő mennyiségű csónakkal, hogy közel az egész haderőt gond nélkül a partra szállíthassák. Az evezősök, bár lassú vízi járművek, kellő mozgékonysággal rendelkeztek, hogy az emberek túljussanak a veszélyes útvesztőn, mely akadályozta őket.

     Az alig tizenöt csónak egyenként érte el kiszemelt pozícióját a gondosan kiépített dokkok körül. Minden csapatban akadt egy-egy személy, aki alaposan kikötözte őket, meggátolva, hogy az óceán habjai elsodorják menekülésük eszközeit. Amint a biztosítások megtörténtek, a frissen verbuvált csapatok lassan, sorjában a szilárd talajra léptek. Egyedül a kapitány volt az, aki a bonyolult eljárást nem megvárva azonnal felhúzta magát a dokkra.

     Kelletlen érzelmekkel érkezett vissza régi otthonának földjére, ez volt türelmetlenségének az egyik oka. Lelki szemei előtt újból felelevenedtek az emlékek, de ezúttal nem gyermekkoráról, hanem utolsó látogatásáról. Ahogy végighaladt a kőből épült stégen, szinte látta, ahogy Richard üdvözli őt, pontosan úgy, ahogyan azt egy hónapja tette. További lépéseket téve megtelt előtte az üres tér, s a mostanra már kihalt piacot halvány, szellemképszerű nép foglalta el. Tették a mindennapi dolgaikat, élték átlagos életüket, minden úgy játszódott le, mint mikor Ágnessel járt erre.

     Baráti kéz szorította meg a vállát, mely visszarántotta őt eme földi pokolba.

     - Minden rendben? – kérdezte aggódóan Norbert. Sejtette, hogy milyen nehéz lehet most Mavericknek.

     A kapitány egy pillanatig öntudatlanul nézett a férfire, míg nem érzékei teljesen vissza nem tértek a valóságba. Újból a piactér felé fordult, de most már semmit sem látott… Elillant az emlékkép, csupán a kihalt valóság maradt hátra, s a pusztítás, mely elsöpörte ezt a közösséget. A felkör talán megérdemelte ezt a természetfeletti csapást, de a szegény partmenti családok teljesen ártatlanok voltak. Ha találkozik Vargassal, gondoskodni fog arról, hogy mindenért alaposan visszafizessen neki…

     - Persze! – felelte, s bólintott.

     A kikötőt és a főutcát összekapcsoló üres terület kellő helyet biztosított, hogy mindenki kényelmesen elhelyezkedjen az érkezés után. Csupán száznegyvenen léptek Sárkányfészekre, a maradék tizenkilenc a hajón maradt, őrt állva, ám nem csak ennyiből állt a feladatuk. Ha az offenzíva netán kudarcot vallana, és Norberték közül senki sem térne vissza a szigetről, akkor legalább ők elmenekülhetnek, hogy majd valahol, az óceán egy távoli pontján újratoborozzák a harcosok következő nemzedékét. Bár az emberek nem nagyon szerettek volna belegondolni ebbe a szörnyű eshetőségbe, megértették, hogy szükség van erre a „B” tervre. Ha másért nem is, legalább azért, hogy a világ előbb-utóbb megtudja, mekkora áldozatot is hoztak itt ma. Egyikük sem szeretett volna hiába harcolni, névtelen senkiként eltűnni a történelem kusza sorai között.

     - Mondtátok, hogy a szigetet ért pusztulás mértéke fel nem fogható, de ez… - nézett körbe az egyik nő, elszörnyedten vizsgálva azokat a törmelékkupacokat, ahol egykor még a szegényes épületek álltak. Az ezüstös éjszaka leple alatt feketének látszott rövid, sötétbarna haja, melyet még saját maga vágott le pár órája. Úgy gondolta így elkerülheti, hogy az ellenség a hosszú fürtökbe kapaszkodva harcképtelenné tegye őt.

     - Valóban sajnálatos tény, Zalania - felelte Norbert. Hangjából nem szűrődött ki semmi érzelem, csupán a cél járt a fejében. – De próbáld meg összeszedni magad és a csapatodat! – Hátrapillantott, hét másik nőt látott hasonlóan rövidre vágott hajjal. Mindegyikük kezében egy-egy tömör vasrúd pihent, készen, hogy lecsapjanak az ellenfélre. Lenézett, a saját kezében lévő tárgyat kezdte vizsgálni. Ugyanaz a rideg piszkavas, mellyel Ágnes verte fejbe még aznap. Bár kardot is hozott a biztonság kedvéért, nem látott ironikusabb módszert a Chthonic legyőzésére, mint az a tárgy, mely „összeköti” őt a  húgával. Már úgy is megtapasztalta, hogy mekkora erővel bír ez a fegyver. – Hosszú estének nézünk elébe.

     - Tudjuk, hogy merre kell mennünk? – kérdezte Dennos, mihelyst a pároshoz lépett.

     - Pontosan nem – csatlakozott be a kapitány is a beszélgetésbe. -, de a nyakamat tenném tá, hogy ha az a kígyó bármit is tervez, azt a felkörben fogja véghez vinni.

     - Vigyázz, hogy mit mondasz, Maverick – nézett fel a férfira Norbert. – Csata előtt nem jó dolog bármilyen testrészt is felajánlani! – nevette.

     A kapitány elmosolyodott, majd végignézett az összegyűlt tömegen. Az emberek lassan csapatokba szerveződtek, csendben próbálgatták nem éppen hétköznapi fegyvereiket. Csend, ismételte el gondolataiban ezt a szót. Valóban… Túl nagy…

     Idegesen forgolódni kezdett, nem hitte el, hogy Vargas csak úgy engedné, hogy ilyen könnyedén rejtekhelye küszöbére lépjenek. Hiszen Norbert is mondta, lehetetlen, hogy ne tudnának előre egy ekkora haderő érkezéséről. Mi több, az a kígyó még számítana is rá!

     - Mi a baj? – kérdezte tőle nyugodt hangon Norbert.

     - Minden! – kiáltotta frusztráltan a férfi. Bolondok voltak! Mindannyian! Legfőképpen viszont saját magát tartotta annak, amiért hagyta, hogy ez megtörténjen. Neki kellett volna eléggé ismernie Vargast, hogy előre lássa az eseményeket. Hátrafordult, Norbert vállába markolt, aki a hirtelen mozdulattól ijedten hátralépett. – El kell tűnnünk innen! – ordította a férfi arcába, remélve, hogy mindenki más is meghallja.

     Abban a pillanatban egy női sikoly tört magának utat az éjszakában. Mindenki a hang iránya felé fordult, de a tömegtől nem lehetett semmit sem látni. Egyedül az azúr fények törték meg a sötétséget, melyek egyre inkább nyomultak be a tér közepére.

     - Itt vannak! – kiáltotta egy rémült személy valahonnan.

     A rendezetlen tömeg csordaként próbált ellenállni, de ez nem volt hatásos taktika. A lények minden irányból közelíteni kezdtek, egyesek a romok közül tűntek elő, mind ezidáig bujkálva, míg volt olyan is, mely egy hordó mélyén várta a kellő pillanatot a támadásra.

     Pár pillanatba sem telt, mire bekerítették az embereket. Nem támadtak teljes erővel, pusztán félelmet keltettek, tereltek, összezavartak. Norbert egy újabb lényre lett figyelmes, ahogy az a mögöttük lévő magas épület romjairól figyeli az eseményeket. Némán tátogott, mintha csak üvöltözne, majd egy erőteljes ugrással a tömeg kellős közepébe vetette magát, lángoló hadonászásával tovább szítva a zűrzavar futótüzét.

     Már alig küzdöttek az emberek, mindenki csak menekülni akart a reménytelen helyzetből. A kiáltások közepette hangos fémzörgés kelt életre, ahogy az emberek sorozatban dobták el kezükből a hátráltató tárgyakat, hogy könnyebben átjussanak a többiek között.

     A Chthonic pár harcosa szabadon hagyott egy kis utcát a menekülésre, ahol a megfutamodott lelkek egy utolsó kísérletet tehettek az életük megmentése érdekében, szabad prédaként hagyva azokat, akik még nem adták fel.

     - Mi folyik itt!? – nézett körbe értetlenül Dennos, a pár pillanat alatt legyőzött haderőt illetően.

     - Vadászat… - felelte rémülten Norbert, amint rájött az ellenség taktikájára.

     - Futni kell, vagy meghalunk! – adta fel a két lehetőséget Maverick, bár lefogadta, hogy a menekülési út végén egy újabb csapda van.

     - Merre? – kérdezte ezúttal Zalania, miközben igyekezett a csapatát rendezetten tartani.

     - Bárhova! – rohant el mellettük Noam, követve a tömeget.

     Mindannyian gondolkodás nélkül visszavonulót fújtak, akaratlanul is csatlakozva a ragadozók játékába.

     A cél nem volt egyértelmű, az emberek nagy része nem ismerte a szigetet, így mindenki arra futott az utcát elhagyva, amerre látott. Szinte minden kanyarban, minden romos épület mögött ott rejtőzött az ellenfél, egyesével kapva el a szaladó prédát. Megállni azonban nem lehetett, a halál gyorsan utolérte az elfáradt személyeket.

     Csontdarabok repültek az ég felé, ahogy Norbert lecsapott a vele szemben futó lény fejére. Az improvizált fegyver remeknek bizonyult az ellenség ellen, gond nélkül zúzta össze a koponyát, s ezzel az egész lényt megsemmisítette. Ha csak egy kicsit jobban összeszedett lett volna a csapat, akkor ez most mind nem történik meg… Hát ezért rendezték így a rajtaütést… tudják nagyon jól, hogy nem bírják el a nagyobb testi traumát, így inkább pánikot keltenek és ezzel teszik az ellenséget harcképtelenné.

     A kapitány kiáltására tért vissza a gondolataiból, így még időben észrevette az újabb lényt, mely a rohanás közben felé nyúlt. Ijedten lehajolt, elkerülve a lángoló kart, s egyben Maverick feszítővasát is, ahogy az a levegőt keresztülhasítva szétzúzta a csontváz nyakcsigolyáit. Idő viszont nem volt rá, hogy megnézzék, ahogy a lény darabjaira hullik.

     Egy kicsivel hátrébb Zalania és barátai rohantak a vég elől, elveszve a kiáltozó, rémüldöző emberek között, mikor egy lény rohant ki a szomszédos épületből. Teljes sebességgel futott az általa kiszemelt férfi felé, de ő az utolsó pillanatban elugrott, így új célpontként a nőre vetette magát. A kellő momentum miatt egy sikátorba csúsztak, ahol Zalania, miután egy kicsit magához tért az esés fájdalmától, kétségbeesetten próbálta levetni magáról a holt ellenfelet. Mikor már minden veszni látszott, egyik társa sietett a segítségére.

     - Szállj le róla! – üvöltötte a fiatalabb nő, s azzal oldalba vágta a lény koponyáját a vasrúddal. Az ellenség egy pár doboz közé esett, majd az szétzúzott koponya miatt elszálló energia miatt feladta az életet.

     A nő kezet nyújtott földön fekvő társának, de azonnal egy újabb lény termett a háta mögött, és egy gyors mozdulattal a nyakát szegte. Zalania sokkos rémületben hátrálni kezdett a földön, el a hidegvérű gyilkostól, el a földön fekvő holttesttől, ám egy másik csontváz a ruhájánál fogva berántotta a sötétségbe.