Tigrislevél Hegység egy igazán mozgalmas világ volt az Onix szigetcsoportban, viszont maga a város egy mély, csendes és öblös völgyben pihent meg. Virágzott a kő- és vasbányászat, erről a szigetet palástként védő meredek hegyvidék bőven gondoskodott. Gazdasága rendkívülien fejlett volt, hisz nemcsak a Meridián Óceánt köti össze az anyafölddel, de közvetlenül itt történik meg a Jáde szigetcsoporttal való kereskedelem is. Már az is elképesztő volt, hogy egy ilyen hatalmas földcsepp milyen kis kikötővel rendelkezik, a kiálló sziklák viszont nem is nagyon adtak helyet a terjeszkedésnek. Ágnes ámulva nézte a sok zsúfolt hajót az öbölben. Szinte egymással versenyeztek a helyért, imbolyogva és átadva magukat a víz sodrásának. Elhaladva mellettük a lány úgy érezte mintha ezek az óriások fitogtatnák az erejüket és nagyságukat, jelezvén, hogy bizony ők itt a tengerek urai, ő pedig egy kis porszem, csupán a létezés legalantasabb formája hozzájuk képest. Egyikük vitorláival kitakarta előlük a késő délelőtti napot, pedig saját bárkájuk is büszkélkedhetett volna méreteivel. Ez teljesen más élmény mint otthon. Ott csak szelíd kereskedőket lehet látni, de ezek hadihajók, háborúra születtek. Eszméletlenül sok, árbocig felfegyverzett tengeri ördögök. A kapitány azt mondta, hogy nevük "nagy fregattok", és hogy a tigrislevéli tengerészet tekintélyt parancsoló armadáját erősítik. Nem igazán érdemes ujjat húzni velük.

Ez az első alkalom, hogy Ágnes egy benépesített szigetre teheti a lábát, így koránt sem hezitált körülnézni miután a hajó milliméter pontosan leült a kikötő szelíd vizén.

- Hova olyan sietősen? - rántotta vissza a pólójánál fogva Ágnest a kapitány. - Nem lehetséges, hogy megfeledkeztél valamiről? - s azzal hüvelyujjával rámutatott a nyílásra ami a raktérre vezetett. - Lehet, hogy egy útra vettelek csak fel, de teljes munkaerőként. Más szóval csipkedd magad a kipakolással!

A fiatal erre számított legkevésbé... vagyis, szíve mélyén inkább csak remélte, hogy az utolsó nap nem lesz semmi dolga. Fáradt volt és kimerült, már szívni akart egy kis friss, sótlan, városi levegőt, és érezni talpa alatt a puha földet. Szemében ismét felvillant a láng, tudta, hogy minél előbb végeznek, annál előbb megcsodálhatja ezt az egyedi vidéket. Összeszedte hát magát és lefutott, hogy felhozza az első ládát. Elszántsága akaratlanul is felbuzdította a matrózokat a munkára, és sorban rohantak a lány után egy-egy portéka megragadásának céljából, viszont az is lehet, hogy csak nem akartak alulmaradni egy fiatal lánnyal szemben, ha a saját munkájukról van szó.

Ennek ellenére mégis délután volt már, mire végeztek. Elvégre hiába az eget rengető elszántság és munkakedv, ha az idő véges, de még így is büszkék voltak magukra, hiszen más esetekben ez egy nappalba, vagy épp egy éjszakába is beletelhetett. Mosolyogtak, megveregették egymás vállát, és annyi együtt töltött út után végre úgy érezték, hogy egy igazi családdá kovácsolódtak össze. Sorban szálltak le a fedélzetről, hogy kiélvezzék szabadidejüket, de a kapitány nagy meglepetésére egyedül Ágnes volt az aki utoljára a hajón maradt. A palánk mellett támaszkodott nehézkesen az oldalkorláton. Lábaiban nem volt tartás, vörös hajköpennyel borított feje pedig mélyen karjaiba borulva bujdosott a világ elől.

- Gond van? - lépett mellé aggódóan a férfi, hisz nem volt gyakori a lányra nézve az efféle viselkedés.

Ágnes felrántotta a fejét, engedvén, hogy haja utat törjön magának előre, kitakarván az arcát. Volt egy pár pillanatnyi csend, majd ezt megtörve a lány egy erős fuvallattal félresöpörte azt a hosszú, kusza függönyt, láthatóvá téve kimerült szemeit. Nem volt semmi baj, csupán túlságosan megerőltette magát a munka közben, s érezte, ahogy végtagjai sorban kiáltják ki a sztrájkot, ami nem volt túl jó hatással testére nézve. A sok cipeléstől karjai megszakították a központtal való kapcsolatot, lábai pedig csökkentett üzemmódra kapcsoltak a folyamatos lépcsőzéstől. Ismételten bebizonyosodott számára, hogy a fizikai megpróbáltatások a férfiaknak valók, legközelebb rájuk is hagyja, őneki pedig készítsenek ki egy pihe-puha ágyat, frissítő italokkal felszolgálva. Majd onnan nézi őket.

- Ez egyetlen gond, hogy nem fogom többé megízlelni szeretett szakácsunk zseniálisan kevés főztjét - nyögte fáradtan, majd visszaborult a korlátra. Hangjában tisztán lehetett hallani a szarkazmus csipkelődős jellemvonásait. - Ha megkérném, akkor ledobna a hajóról? Sajnos úgy tűnik a lábaim még maradnának egy éjszakára...

A férfi ismételten felnevetett. Nem is emlékezett mikor volt ennyire élvezetes utazása az elmúlt tíz év alatt. Hiányozni fog neki a lány életvidám társasága, de nem marasztalja. Tudja, hogy valószínűleg csak saját lányát látja benne, ki otthon várja az egész családdal karöltve apukáját, hogy teli zsebekkel térjen vissza a szigetekről.

- A fizetésed, - nyújt át neki egy kis, érmektől csörgő tarisznyát - összesen 1700 pezó. Elismerem, nem sok a mai árak mellett, de egy hosszas ideig el tudsz belőle élni, bármilyen célod is legyen errefelé. Sajnálom, hogy többet nem adhatok, de mi is csak akkor vagyunk megfizetve, amint visszaértünk a kontinensre a sziget által termelt nyersanyagokkal.

- Semmi baj! - dadogta megszeppenve. Még soha nem kapott valódi pénzt a kezébe, pláne nem olyat amivel egyedül ő maga rendelkezik. Nagy pillanat volt ez a számára és azt sem tudta, hogy épp hol áll a feje, mire gondoljon, mit csináljon. - Köszönöm! - kiáltotta végül egy egyenes testtartással, remélve, hogy így kell tisztesen elfogadni.

- Mi köszönjük, hogy velünk tartottál. - veregette meg a lány vállát a kapitány. - Elismerem, mikor felvettelek még kételkedtem a képességeidben, de mást már látom,.hogy tévedtem veled kapcsolatban, és ezért én kérek elnézést. Ami meg a szigeten történt, nem tudom a teljes történetet, de bármi is juttatott téged abba az állapotba, ne hagyd, hogy a múlt emlékei elködösítsék az elmédet. - s azzal rábök a lány homlokára. Biztos volt benne, hogy Ágnes nem hallucinált, elvégre a nyaka is megsérült, de ha a lány elhiszi amit a fedélzeti orvosa mondott neki, akkor talán könnyebb lesz elfelejtenie azt a bizonyos eseményt. Csupán remélni tudta, hogy nem-e egy embere támadt rá. - Ne fojts el magadban semmit, és mindig maradj önmagad, rendben van?

Ágnes nem értette miért mondja mindezt a férfi, de azért rábólintott, hogy jelezze, megfogadja a tanácsot.

Megpróbálta zsebébe belegyömöszölni a jól meghízott tarisznyát, de az túl szűk volt ahhoz, hogy egy ekkora tárgyat befogadjon. A férfi maradásra szólította fel a lányt, majd berohant a kabinjába. Alig telt bele pár perc, máris egy barna, vállra vehető táskával a karjai között jött ki, majd nagy mosollyal átadta a fiatalnak. Közelebbről megvizsgálva látszott, hogy egy nagy darab állatbőrből lett összevarrva az egész. Elég réginek tűnt, erről jól árulkodott a közepén két csíkban átfutó bőr díszvarrás kopottsága is. Itt-ott foltos is volt, de ez legyen a legkisebb probléma. 

- Gondoltam, így könnyebb lesz boldogulnod! - magyarázta az ajándékot, majd elővett zsebéből egy vörös fejkendőt is, és gyengéden rákötötte a lány fejére. - Ez pedig a naptól fog védelmet nyújtani.  Az utóbbi pár napban szokatlanul nagy mértékben emelkedett a hőmérséklet. Tartsd magadon!

A lány rendkívül megilletődött az ajándékok láttán. Szeméből kis híján a könny is majdnem kiszökött, de tudta, hogy ha elkezd sírni, akkor még nehezebb lesz a búcsú. Egy hét elrepült, és máris el kell válnia mindenkitől akit ezen úton megismert. Igen, egy élmény volt! Beledobta hát új táskájába a kis tarisznyát, majd mikor a kapitány egy óvatlan pillanatban nem figyelt, a lány elővette a zsebéből a tőrt és azt is elnyelette vele. Valamilyen oknál fogva nem szerette volna, ha más is tudomást szerez róla. Igazából azt sem értette miért viszi magával. 

Mikor már teljesen készen állt, Ágnes egy magabiztos mozdulattal felrántotta a vállára a táskát, s egy utolsó mosollyal búcsúztatta kapitányát, mielőtt óvatosan lesétált volna a palánkon, hogy saját szemeivel is felfedezze ezt az új világot.