- Úgy érted, hogy támadjuk meg? – döbbent le a férfi, megértve Norbert utasításában rejtőző célzást. – Felejtsd el!

     - Csak ott lesz rá alkalmatok! – magyarázta türelmetlenül. – Bárhogy is fog reagálni az ereklye, egy lakatlan szigeten nem tud se Ágnesben, se másokban kárt okozni! Vagy ti állítjátok meg, vagy előbb-utóbb Vargas! Döntsd el, melyiket szeretnéd!

      - Muszáj más megoldásnak is lennie! – alkudozott reménykedve a kapitány, miután egy kicsit összeszedte a gondolatait. Képtelen volt elfogadni Norbert tervét.

     - Még ha van is, én arról nem tudok… - vallotta be lesütött szemekkel. – Azzal kell dolgoznunk, amink van!

     Az idős matrózt elhagyta az erő, teste tehetetlenül zuhant le a székre. A fejét fogta, közben remegő tekintete a sík asztallapot pásztázta. Mélyen vette a levegőt, próbálta megőrizni elméjének rendezettségét. Szerette volna tovább tagadni Ágnes furcsa viselkedését, kiállni a lány mellett, de a felhozott tények mellett már képtelen volt erre.

     - De csak az ereklye a cél, ugye? – tért ki az egész „megtámadás” témára. – Ágnest nem kell bántanunk!

     Norbert elnémult egy kis időre. Az ő szívének sem esett jól az iménti döntés. Ha Zsolt és Maverick nem jár sikerrel, akkor végleg elveszítheti húgát a megszálló lélek karmai között… s még mindezek tudatában is, ő maga képtelen lett volna a lány ellen fordulni. Gyávaságból? Félelemből? Nem tudta megmondani. Talán mindkettő.

     - Reméljük! – nyögte ki végül. – Minél gyorsabbak vagytok, annál nagyobb a siker lehetősége! Csak játsszátok el, hogy nem tudtok semmit, s addig nem lesz baj! – intette társát óvatosságra.

     Ágnes nagy mosollyal az arcán jött vissza az épületbe, s rohant a férfiakhoz. Kincsként szorongatta a dobozt két keze között, gondosan ügyelt rá, hogy még véletlenül se ejtse le.

     - Már alig várom a délutánt! – jelentette ki nagy örömmel.

     Bátyja és a kapitány, amint meglátták őt, szinte azonnal eltemették magukban a félelmet és az aggodalmat, helyére pedig a mindennapok boldog tudatlanságát léptették.

     - Lehet nem kell addig toporzékolnod! – csitította nyugalomra túlpörgő húgát Norbert. Elmosolyodott, összekócolta a lány lángvörös haját, s kivette a kezéből az értékes árut. – Pár órán belül indul a hajótok!

     - Hogy micsoda!? – emelte fel zavarodottan a hangját Ágnes és a kapitány is egyszerre.

     - Miért? – kérdezte a lány, és lépett közel a férfihoz. Jó hír volt ez számára, hisz minél hamarabb szeretett volna ott lenni, de mégis zavarta ez a furcsa tervváltoztatás.

     - Megbocsátanál nekünk egy pillanatra? – kérte Ágnest lágy hangon a kapitány, eltolva őt az útból. Megragadta Norbert karját, majd odébb vonszolta őt. – Mégis hogy érted ezt? – suttogta mérgesen a fülébe.

     - Minden perc számít – válaszolt vissza halkan. – Reggel is indul hajó Limára, az nektek pont megfelelne, hiszen Magányfa Lagúna az útjába esik – magyarázta tettét. - Minél tovább van az a parazita Ágnesnél, annál nehezebb lesz elvenni tőle.

     A férfi sóhajtott, képtelennek érezte a vitatkozást, hisz Ágnes volt a tét.

     - Rendben… - egyezett bele, de hangjában még mindig érezni lehetett az enyhe mérget, amiért nem vele konzultált erről először. – Akkor megyek és informálom Zsoltot a jelen helyzetünkről.

     - Megköszönném!

     A páros kettévált, hamis mosollyal jelezték a lánynak, hogy minden rendben van.

     - Pakold össze a holmidat, mert máris indulunk! – szólt örömteli hanggal a kapitány, Ágnesre mutatva.

     A fiatal csak pislogott a furcsa viselkedésen. Valami mélyen a lelkében azt súgta neki, hogy óvakodjon, legyen résen, de ő próbálta elhessegetni ezeket a tévhitkeltő gondolatokat.

     - Nem úgy volt, hogy előtte pihensz? – tette fel végül a kérdést, mely gond nélkül áthatolt a kapitány védelmi vonalán.

     A férfi arcára ráfagyott a mosoly. Fejét lassan Norbert felé fordította, ki az előbb fosztotta meg őt a kellemes sziesztától, majd vissza a lány irányába, emlékeztetve önmagát, hogy érte teszi mindezt.

     - Majd a hajón! – válaszolta, továbbra is fenntartva arcának omladozó álcáját. Ásított egyet, kinyújtózkodott, majd elindult az emelet felé, hátrahagyva a testvérpárt.

     - Halljam, mi ez az egész? – kérdezte Ágnes a bátyjához fordulva, mihelyst a kapitány elhagyta a látóterét.

     - Mire célzol? – adta az értetlent Norbert, ki már javában nekilátott a fegyverek megtisztításának és újratöltésének.

     - Arra, hogy messze nem úgy viselkedtek, ahogyan az megszokott tőletek – felelte gúnyosan a lány, hisz átlátott a férfi színjátékán. – Mintha nem is ti lennétek azok!

     Norbert, bár az elhangzottakban semmi örömöt nem lelt, elmosolyodott a húgának szavaiban rejlő iróniától.

     - Nincsen semmi – felelte nyugodt lélekkel. -, Maverick csupán hiányolja a családját, ezért most eléggé feszült egy kicsit – hárította át az összes felelősséget a férfire, de később rájött, hogy nem a legtökéletesebb témát választotta.

     - Család… - ismételte bátyját, s felidézte az emléket, mikor a kapitány mesélt neki a szeretteiről. Már akkor is tetszett neki az az idilli harmónia, melyben bemutatta őket, az önfeledt szeretet, ami a hangjából sugárzott, miközben beszélt róluk. Ágnesben akaratlanul is felmerült az a kérdés, mely már hetek óta emésztette lelkét. – Szerinted mi valaha is viszont láthajuk a szüleinket? – Bár reménykedett a pozitív válaszban, napról napra egyre többször gondolt bele az ellenkezőjébe.