Tekintetét visszaszegezte az iménti furcsaságra, majd egy kósza gondolattól vezérelve megragadta az egyik kiálló kődarabot. Megrántotta azt, és ezzel egyben magával szakította azt az álcázott textildarabot is, mely eltakarta a keresett hely bejáratát.

     A kapitány elégedett meglepődéssel nézett bele a mélyre vezető, azúrkéken világító alagútba.

     Norbert felfigyelt a kékes fényáradatra, mely a hegy oldalából szivárgott ki az ezüstös éjszakába. Sietősen lejjebb ereszkedett a kötélen, a tény, hogy Sárkányfészek mindvégig egy ilyen helyet rejtett már-már ámulatba ejtette.

     - Mégis mi ez? – csodálkozott el tátott szájjal, miközben tekintetével a barlang bejáratát méregette. Lenézett a Középkörre, próbálta elképzelni, hogy onnan mennyire látszódna egy ilyesmi.

     - A pokol kapuja! – húzta el a száját a kapitány. A kezdeti meglepettséget heves undor váltotta fel, belegondolni is rossz volt, hogy mindvégig egy ilyen istentelen, démoni hely húzódott meg gyanútlanul az emberek között. Régen hallott híreket, hogy egyes személyek nyomtalanul eltűntek… Hát most már sejtette, hogy hova…

     Az idős férfi átmászott a mélyre vezető alagút külső peremére, hogy azon megállva végre szilárd talajra leljen. Nem volt hatalmas rés, kezdetileg, de úgy tűnt, minél messzebre halad az út, annál tágasabb lesz a belső tér.

     - Óvatosan! – intette figyelmességre Norbert.

     Maverick oldalra tekintett, látta a férfi arcára kiült aggodalmat.

     - A hideg kiráz ettől a helytől… - mondta, s visszafordult az ismeretlen irányába.

     Norbert egy hívogató intéssel jelzett a többieknek, hogy ők is érkezhetnek le a kötélen. Nem látott sehol kikötésre alkalmas helyet, így ő tovább kapaszkodott alul, ellensúlyt biztosítva ezzel egy esetleges szélmozgás idején.

     - Hallasz valamit? – kérdezte a kapitányt, aki továbbra is megbabonázva állt mellette.

     - Nem… - felelte enyhén szomorúan, csalódottan. Nem hallott semmi életre utaló hangot sem odabentről.

     Sóhajtást hallott maga mögül, ami azt jelentette, hogy Norbert is megértette a csend jelentését.

     - Add a kardod! – utasította komoran a kapitány. Norbert, tekintve a helyzetet, gondolkodás nélkül engedelmeskedett. Jobb kezével megragadta a markolatot, majd a tokjából sietősen kihúzva mihamarabb átnyújtotta a vékony fegyvert a férfinak. Csupán aztán kérdezett.

     - Mi a baj?

     - Egyenlőre semmi – válaszolta egy nyugodtabb hangsúllyal, hogy megnyugtassa barátját. Egészen más célért kérte el ezt az éles eszközt.

     - Vargas ellen kell, ugye? – Norbert, bár immár ez tulajdonképpen egyértelmű volt, azért rákérdezett. Sajnálat szűrődött a hangjából, próbálta átérezni mindazt, ami most a vén kapitány fejében játszódhatott. Látszott az arcán, ahogy mereng a semmibe, hogy heves gondolatok árasztották el az elméjét. Felvázolja, elképzeli az esetleges eseményeket, végkifejleteket… a válaszokat, a kérdéseket…

     - Ha nem én, hát megteszi más! – fordult a férfi felé egy komoly ábrázattal. Minden, amin miatta keresztül esett ez alatt a negyvenhét év alatt, minden, amit az a féreg művelt az emberekkel… a legénységével, családokkal és gyerekekkel… Mindenért fizetni fog! – De ha más megteszi helyettem, akkor sajnos én már nem tehetem! – nevetett fel végül, visszatérve a régi önmagához. – És ezért nem fogok ma meghalni. Túl sok dologért kell küzdenem – Felemelte a kardot, hegyét az ég fölé irányítva. Igyekezett megtalálni önmaga tükörképét a csillogó fémen, bár tudta, hogy ilyen órában ez mégis csak bonyolult feladat lesz. – Hé, Norbert… - szólította meg újból a férfit, aki kérdő hümmögéssel jelezte, hogy figyel. – Ma este mindennek véget vetünk, igaz?

     - Igaz – felelte nyugodtan Norbert, és bólintott.

     Az egyik társuk már le is ért hozzájuk. Még a tériszonyával is megbirkózott, hogy elsőként jelentkezett a feladatra, bár emiatt kicsit lassan vette a lépéseket lefelé. Norbert óvatosan lejjebb csúszott, hogy helyet adjon neki átkelni a peremre.

     A békés munkálatokat egy rémült sikoly törte meg, mely felrázta egész Sárkányfészek látszólagos nyugalmát. Valahonnan, messze lentről egy nő üvöltött teli torokból a vég láttán, majd amilyen gyorsan jött, a hang olyan sietősen abba is maradt. Egy újabb veszteség. Utolsó jajveszékelése még visszhangzott egy kicsit, nem eresztve olyan könnyen az emberi lelket, tovább szorongatva a szíveket.

     Mindenki némán, ledermedten bámult lefelé. Keresték a forrást, de se mozgást, se fényeket nem láttak. Eszükbe juttatta, hogy miféle öldöklés is folyik a lábuk alatt, míg ők biztonságban élik itt a másodperceket. Még javában akadtak, akik az életükért harcolnak, akik nem adták fel a reményt, és pont ezért döbbentek rá mindannyian, hogy nincsen vesztegetni való idejük.

     A kapitány, aki jelenleg az egyetlen készen lévő harcos volt szinte, azonnal berohant az alagútba, karddal a kezében, hogy minél hamarabb véget vessen ennek az őrületnek. Mire a többiek felfigyeltek, őt már rég elnyelte az ismeretlen.

***

     Céltalanul bolyongott a katakombáknak tűnő barlangrendszerben. Minden kanyar, minden folyosó újabb elágazáshoz vezette, már lassan az időérzékét is kezdte elveszíteni. A kapitány igyekezett résen lenni, a földön kupacokban fekvő csontmaradványok mellett, vagy akár csak egy újabb útvonal mögött is bármikor az ellenség csapdájában találhatta magát. Néma lépteiknek köszönhetően sosem lehet tudni, hogy merre is járnak.

     Bár teste lelassult, kimerült a hosszas futástól, elszántsága mit sem lankadt. A fejébe vette, hogy megmenti a fiatal párost és végez Vargassal, esze ágában sem volt kihátrálni a feladat alól.

     Nem akarta elismerni, de lenyűgözte a hely. Egy ilyen rendszer a föld alatt… egy hétköznapi tengeri kutya számára ez felfoghatatlan látvány volt. A falon kék lángokkal égő fáklyák azúr színre festették a sziklafalakat.

     Feleslegesnek vélte a lopakodás, az uralkodó csendben csizmájának talpa úgyis minden óvatos lépését hangos dörrenések formájában adta köztudatra. Hát még a normális séta, vagy a futás…

     Megállt az egyik terem közepén, hangokat hallott az egyik folyosó irányából. Sietős léptek voltak, melyek egyre csak közeledtek. A férfi elrejtőzött volna, de gondolta mivel az ellenség némán közlekedik, ezért a zajkeltő egyedül barát lehet.

     Az alagút elé lépett, szíve pedig megtelt ismerős melegséggel és reménnyel, bár mindez elszállt, amikor jobban átlátta a helyzetet. Ágnes rohant a sziklafalak között, eszeveszettül menekült valami elől, s már látszott rajta, hogy fogyóban van a levegője, az ereje. A kapitány gyorsan megindult az ő irányába, de először ledobta a kardot, nehogy még véletlenül is megsértse a lányt a sietős találkozó pillanatában.

     Ágnes látszólag nem reagált a férfi jelenlétére, bár kisebb gondja is nagyobb volt ennél. El is rohant volna mellette, ha a férfi nem állítja meg egy pillanatra.

     - Ágnes! – kiáltott a rémült lányra, hogy megszerezze a figyelmét. Két kezével a vállait szorította, így erőltetve rá egy pillanatnyi nyugalmat. – Hol van Zsolt? – tért egyből a lényegre. Látta, hogy kevés idejük van, bár még nem volt jele az üldözőnek. Az ölelkezés, hálálkodás, aggódás mind ráér majd, ha biztonságban lesznek, és úgy tűnk, Ágnes is egyetért ezzel.

     - Nem érünk rá! – kiáltott vissza torka szakadtából, tovább erősítve a férfi megállapítását. – Menekülnünk kell! – folytatta, s próbálta kiszabadítani magát a férfi kelletlen szorításából, hogy érzékeltesse az akaratát. Hatalmas kő esett le a szívéről, amikor meglátta szeretett kapitányát, de még csak esélye sincsen ezt kimutatni. Legszívesebben könnyezne, szorosan átölelné apai vigaszt várva, de ennek mind várnia kell.

     - Rendben, ne aggódj, kiviszlek! – bólintott rá a férfi sietősen, Ágnes félelme kezdett rá is átszállni. Megragadta a lány kezét és teljes sebességgel megindultak, ki az alagútból. – A bátyád is itt van, ne-

     Vér szökött fel a levegőbe.

     Ágnes visszafojtott sokkal figyelte, ahogy a rideg kard pengéjén végigcsorog a friss, vörös folyadék. A kapitány tehetetlenül hátradőlt, ahogy az utolsó pillanatban még próbált kitérni a közeledő veszély elől, de az éles fegyver még így is felhasította torkának jobb artériáját. A Halál, mely a férfi által hátrahagyott fegyverrel egy szempillantás alatt fordult ki a fal mögül, a nagyobb fenyegetést elhárítván immár a lányt vette célba. Közel lépett, fenyegetően a magasba emelte az éles kardot, ám iménti áldozatával egy kicsit elszámolta magát. A semmiből egy vas kemény szorítás fogta közre nyakcsigolyáit, majd az emberfeletti erő a sziklafalhoz csapta a lényt.

     - Szemet szemért, nyakat nyakért! – ordította vérszomjasan a férfi. Izmai megfeszültek, és abban a pillanatban egy kézmozdulattal darabjaira morzsolta az öklében szorongatott csontokat.

     Az alattomos ellenség némán felüvöltött fájdalmában, majd a kapitány lábai előtt darabjaira hullott, míg a kard hangos csörrenéssel csapódott a földbe.

     Nyakához kapott, igyekezett útját állni a lüktető vérzésnek, de érezte, hogy ezzel csak lassítani tudja a folyamatot, megállítani nem. Átkozta magát bolondságáért, némelyik még a száján is kicsúszott. Bal karjával a falnak dőlt, hogy egy pillanatra összeszedje az erejét. Még az volt a szerencse, hogy hátradőlt, különben most már mindketten holtak lennének.

     - Jól van? – ugrott hozzá azonnal Ágnes, ideges kapkodása pedig csak rontott a helyzeten.

     - Semmiség… - felelte gyengülő hangon a kapitány.

     - Hazudik! Hazugság! – fakadt ki a lány.

     A férfi elmosolyodott.

     - Ha ennyire látod, miért kérdezed meg? – vallatta őt a tőle már megszokott lágy, játékos hangján, mintha mi sem történt volna. Hátrafordult, hogy a lány szemébe nézzen, s csak akkor vette észre, hogy a sebből nagy erővel kiszökött vércseppek közül jó pár az ő arcát csúfítja. Viszont azt is meglepetten tapasztalta, hogy ez nem zavarja a lányt. Nem tört össze, mint legutóbb, éretten kezeli a helyzetet. Megváltozott, ezúttal a jó irányba. De mit elmélkedik itt minden összevisszaságról? Még sok feladata van…

     Jobb kezével szorosan tartotta a sebet, míg a ballal felvette a földről a kardot, és átadta azt a zavartan néző lánynak.

     - Fuss! – adta ki a parancsot. Arca már jelentős mértékben elsápadt, és testének ereje is kezdte elhagyni. - Mint mondtam, a bátyád is itt van. Menj egyenesen előre, és egy idő után összefutsz vele.

     - Nem fogom itt hagyni! – ellenkezett hevesen a lány. Nagyon jól tudta, hogy mi fog most következni, nem volt többé az a naiv kislány, mint aki erre az óceánra érkezett. Szemei szárazak voltak, de lelke belül sírt, üvöltött a közelgő veszteségtől. Nem akarta ezt, ezt már végképp nem! Nem! Nem és nem! Nem volt hajlandó ezen újra átesni!

     A kapitány leszedte a feszítővasat, mely mindvégig az övére volt felcsatolva, és határozottan a markába szorította. Humorosan megfogadta magában, hogy soha nem fog kardhoz nyúlni. Az első is az utolsó alkalomnak bizonyult, nem volt kíváncsi a másodikra.

     - Jönnek… - mondta halkan, látva az egyre erősödő fényeket az alagút végén lévő kanyarban. Ágneshez fordult, egy utolsó kapitányi parancs érdekében. – Újból megkérlek, fuss! Én elintézem őket! – kacsintott boldogan.

     Ágnes remegő tekintettel nézett fel rá, de ezúttal nem hezitált. Zsolt rémlett fel a tudatában, hogy mi történt, mert megtagadta a fiú kérését. Nem menekült időben.

     Hirtelen megértette, hogy miért is biztatta őt a futásra. Tudta előre a sorsát, ezért nem akarta, hogy ő a szemtanúja legyen az eseménynek. Ezt a végső kérést rejtették akkor Zsolt könnyei, és ezt rejtik most a férfi szavai is. Nem fogja végignézni, hogyan ér véget ez az élet. Ezúttal nem. Ennyit megtehet érte, teljesítheti ezt a kívánságot.

     - Köszönöm! – nyögte ki végül hálásan, visszaemlékezve az eddig eltöltött időre. – Köszönök mindent!

     Fájó szívvel, de rohanni kezdett, el, amerre a férfi utasította. Zsoltra már soha nem fog tudni nyugodt lélekkel visszagondolni, de kapitánya még mosolygós hősként élhet örökké az emlékeiben. Ezt a képet pedig nem volt hajlandó beszennyezni a halálával...

     Maverick még egy ideig mérlegelte Ágnes menekülési sebességét, a parancstól kezdve egészen a végrehajtásig.

     - Oly’ sokat változott, de gyorsabb, az nem lett! – nevetett magában. Szemeivel végigkísérte a lány alakját, mindaddig, amíg az el nem tűnt a kijelölt alagútban.

     Arcára harcedzett elszántság ült, ahogy visszafordult az ellenség felé.  A Halál serege, bár nem kapkodta el magát, sietősen loholt a lány nyomában, ám a törékeny fiatal helyett most a férfival találkoztak. Megálltak. Látták a vért, a sérülés helyét és a kétségbeesett próbálkozást az erek lefogására.

     - Ki az első? – kérdezte tőlük félelmet keltően a kapitány, majd a feszítővasat újból megmarkolva nekik rontott.

     Ám az első hirtelen lépésnél a világ megfordult körülötte, egyensúlya pedig kezdte felmondani a szolgálatot. Egy kisebb ideig próbált megállni a lábán, közelíteni az ellenség felé, de még a lények előtt elhagyta a maradék ereje, és erőtlenül összeesett a földön.

     A Chthonic harcosai összenéztek, látni lehetett rajtuk a szánalmat, melyet a férfi próbálkozása iránt éreztek. Egy pillanat múlva azonban félredobták a gondolataikat, és a testtel nem is foglalkozva tovább folytatták útjukat a lány után.