***
    Az eső fájdalmas cseppekben hullt a már átázott talajra, mely továbbra is szüntelenül próbálta inni, felszívni az őt elárasztó ellenséget. A kegyetlen istenségek villámokat szórtak kényelmes, fellegbeli trónjaikon ülve és kielégült mosollyal figyelték az alattuk pusztuló világot. Mennydörgések armadája rázta a légkör ködös palástját, akárcsak a csíntalan fiatalok, kik apjuk köpenyébe kapaszkodnak egy hosszú út után. Az éltető nap erős és bátor sugarai próbálták útjukat törni a sötét szándékokat rejtő felhők égi barikádján keresztül.
    Háború volt ez, a természet dühödt csatája. Erő erő ellen, csapás csapás ellen, míg az ember síró harmadikként tehetetlenül figyelte, és próbált menekülni messzire a kegyetlen végzet elöl. Sárkányfészek mint egy olajlámpa az óvatlan esti molylepkét, úgy vonzotta, hívta magához a vihart. Talán a világ maga kérte a természetfeletti segítséget, hogy megtisztítsa testét a kétlábú veszedelemtől, mely megfertőzte őt oly régen? S ha mindez véget ér, a föld majdan kényelmesen fellélegezhet? Miután az utolsó ember alkotta jel, építmény, lábnyom is eltűnik, a sziget majd csak akkor élvezheti a makulátlan tisztaságot és a szabadságot, melyre lelke és szelleme egyaránt áhitozik egy hosszú ideje.
    Kardcsattanások, kiabálás, egy heves párbaj zaja tett baljós őrjáratokat az alkör tág utcáin, és lassan körbe érte a piciny világot. Útja során gondoskodott róla, hogy mindenki éberen hallja a szavát, hogy ne feledjék: Ez itt a valóság! A vészjósló összecsapás középpontjában pedig ott feküdt egy lány a sárban, remegve és ledermedve. Szemei üvegesek voltak, az eget bámulta. Kövér esőcseppek kopogtak a homlokán, támadták a szemét. Vöröslő haját beszívta a dagadó sár, száltól szálig a magáénak tulajdonította. Szegényes, szakadt, piros szövetruhája át volt ázva és szorosan a testéhez tapadt. De nem érdekelte. Nem érdekelte semmi sem!
    Mozdulatlanul feküdt, mellkasát pedig rázta a hideg szél által okozott fagy. Mikor nedves bőrét egy-egy újabb légáram lepte meg úgy érezte, mintha jeges tél lenne és ő épp a hideg hóban pihenné ki fáradalmait. Fogalma sem volt, hogy mi történt vele. Egy ijesztő alak sötét sziluettjének képe lebegett a messzi egekbe néző szemei előtt, arca lassan kezdett kirajzolódni a fent gomolygó felhőkben. Egy sebhely, a perverz mosoly, egyenetlen arcszőrzet... az égi kép lassan életre kelt fölötte. Egyedül ő látta, ahogy felhők lassan megmozdulnak, csoportosulnak, testet öltenek. Szürke karok nyúltak felé a rémisztő jelenésből, melyek a törékeny testet szerették volna megkaparintani. Felsikoltott, hangját viszont elnyomta egy újabb égi dübörgés.
    A látomás visszarántotta őt az érzékeihez. Ismét érezte az esőt, a sár hidegét. Beleborzongott. Nagy nehezen felült, kezei pedig erőteljesen belemartak a vizes talajba. Kézfejeit egy szempillantás alatt elnyelte a föld, s ő undorodva rántotta őket ki a felszínre. A szintén a sárban heverő tarisznyához kapott, melynek fűzője elszakadt a támadóval való hadonászás hatására. Felidézte a pillanatot és csak ekkor figyel fel rá... a támadója! Hová lett!? Körbetekintett, látta Zsoltot és a kapitányt, kik épp könnyű szerrel futamítják meg a tolvajokat. Hátrafordult, és szemei megakadtak a földön viaskodó pároson. Mozdulatlanul, rettegő tekintettel figyelte bátyját, ahogy ő az életéért küzd. A férfi ki rá is rátámadt most egy szeretett családtagját próbálja elvenni tőle. A láyn szemei kitágultak, érezte, ahogy egy ismeretlen erő veszi át az uralmat a teste felett. Mérhetetlen düh, rémület és forrongás gyűlt fel benne. A szörnyű kép, ahogy a férfi a földre teperte, ahogy kést szegezett rá, ahogy megérintette szinte másodpercenként villant fel az elméjében.
    Tekintete elhomályosult, elvakították őt a gyilkos érzelmek. Légzése szabálytalanná vált, dühösen kapkodta, szívta magába a levegőt. Rendkívüli fájdalmat érzett a lelkében, egyre csak a feléje nyúló kezeket látta maga előtt. Olykor-olykor még el is eltorzultak, démoni csápokká formálódtak. Ágnes öntudatlanul ráharapott arcának belső, puha szövetére, hogy eme módszerrel próbálja meg elterelni figyelmét a fejében keringő zűrzavarról. Mindhiába. Ajkai vészes vicsorrá húzódtak s vékony patak fakadt a szájából, melyben az arcáról lefolyó esővízzel keveredve a friss vér csordogált. Szemei körbefordultak és megakadtak a sárban heverő késen, melyet még a férfi ejtett el. Gondolkodás nélkül felkapta. Még nézte egy darabig, ahogy a hideg fém örömmel kényelembe helyezte magát a tenyerében. Aztán lesújtott...
    Norbert feje egyre jobban a vízzel feltöltött laza földbe merült, ahogy a folytó szorítás nyomta lefelé őt a pokol felé. Vett egy mély levegőt, de már nem volt rá szüksége, a nyaka köré font ujjak elernyedtek. Csobogó víz töltötte fel a férfi fülét, de még így is hallotta a támadójának a fájdalmaktól ittas kiáltását. Az megfordult, hogy szemügyre vegye a háta mögötti ellenséget, de egy újabb marás már a földre kényszerítette. Norbert elgurult az útból, gyorsan talpra pattant és mélyen köhögött. Még érezte az erős marok szorítását. Erős fényár borította rá gyorsan elszálló leplét a szigetre, ezt pedig hűséges társként követve a fülsüketítő robaj. Mintha közvetlen fölöttük kettérobbant volna a törékeny égbolt.
        A moraj lassan lecsendesedett, az undorító hangzavar viszont csak most kezdődött. Mire Zsolt és a kapitány is hátrafordult már lemaradtak az oldalvonalon lejátszódó csatáról. Egyedül a gyomorforgató végjátéknak lehettek szem- és fültanúi. Ágnes, kezében a késsel, csapás után csapást mért a talajon fetrengő férfira. A jelenet, ahogy a lány szempillantásonként mártja meg a pengét a támadó testében örökre beleégett az elméjükbe. A férfi kiáltozott, rugdalózott, kezeivel védte magát, de felesleges erőfeszítések voltak. Ágnes egyszerűen hajthatatlan volt, mintha megszállta volna valami, valami démon! Két kézzel szorongatta a fémet, mellyel megállás nélkül marta az édes húst a férfi testéről. Kiáltozta, üvöltözte, határozottan megparancsolta a férfinak, hogy haljon meg.
    Így is lett... A küzdelem lecsillapodott, a földön fetrengő férfi testéról pedig nem lehetett többé mozgást leolvasni. Izmai elernyedtek, s nem védekezett többé. A vérszomjat viszont még ez sem állította le. A lány továbbra is támadta az élettelen tetemet, de dühe kicsit sem lankadt, sőt, mintha sokkal jobban felbátorította volna az, hogy a férfi nem mozog többet.
    Ennyi volt, a férfiak nem bírták tovább. A brutalitás és kegyetlenség felrázta őket a kezdeti sokkból és sebesen a lányhoz siettet. Ágnes felemelte a kést, hogy új lendületet szerezzen, de helyette a kapitány erős szorítását találta a csuklóján. Norbert kirántotta kezéből a pengét, majd elhajította a házak fölött, remélve, hogy az majd a mögöttük megpihenő óceán vizében landol. Mind a lányt figyelte. Szemükben egyszerre keringett a düh, aggodalom és a félelem. A szúró tekintetek és a szabadságvesztés hatására lassan lenyugodott, szemei pedig kitisztultak egy rövid időre, míg egy mosollyal üdvözölte a társait. Aztán jött a szörnyű felismerés... A kés, a vér, a kiáltások... Mosolya elhervadt, helyébe kétségbeesés ült. Embert ölt, ez alól semmi sem menti már fel! Kirántotta magát a férfi szorításából, habár inkább csak a kapitány engedte el a szabadságra vágyó törekvést látván. Bizonytalanul lépkedett hátra a holttesttől, kérdő tekintete két vékony kezein remegett. Sár borította, de ő csak a nem létező vért látta rajtuk. Felsikoltott, majd sietősen próbálta mindenbe beletörölni a tenyereit. Házfal, a ruhája, a földön patakokban folyó esővíz, mindegy volt mibe, csak szabaduljon meg a vértől.

                                                         ***
    - Szóval semmi jelentős hír?
    - Attól tartok nem - jött a sivár válasz Zsolt kérdésére. - Ahogy említettem, egyszer csak elmúlt minden. Mintha valaki egy csettintésre képes lenne irányítani az időjárást.
    A kapitány érdeklődését rendkívül felkeltette ez a feltételezés. Ha visszagondol, akkor Tigrislevélen is valami hasonló történt. Azok a lények képesek voltak a szél mozgását kihasználni, hogy elfedjék mozgásukat. Akkor még egyszerű véletlennek tűnt számára, de vajon mi van akkor, ha ő maguk idézték elő? Azokat a csontvázakat egyértelműen fekete mágia táplálja. Hallott már róla, ismeri ezt az erőt. Nem elképzelhetetlen, hogy a használatával a természet elemeit is láncos igába hajtották. Egy kisebb szélfuvallat elég volt, hogy egy tucat lényt elfedjen... akkor vajon mire szükségeltetik három napi könyörtelen vihar? Belegondolni is vérfagyasztó!
    - A tömegek lázonganak. Nem értik a helyzetet - folytatta Norbert. - Részt vettem egy jelentősebb felkör elleni tüntetésen - Zsolt szemei kikerekedtek a meglepődéstől. Mi minden mást művelt ez még ilyen kevés idő alatt? -, és most itt helyben megvallom nektek, tetszik, amit láttam!
    - Azt meghiszem! - zökkent ki gondolatmenetéből a férfi, ki úgy döntött, hogy inkább a falnak támaszkodik, mint sem megint helyet foglaljon egy olyan szűkös széken. - Ha valaki, hát én meg tudom érteni miért. Ez a hely romlott. Csak a pokol akarna itt sátrat verni! - De azt már nem tette hozzá, hogy szerinte fog is. Hamarosan. - Javasolnám, hogy mielőbb hagyjuk el ezt a szigetet!
    - A jelen körülményeket figyelembe véve én is támogatom az ötletet! - szólalt fel Zsolt, enyhén felnyújtva a kezét. - Nagyon rossz előérzetem van és nem szeretném ezen a szigeten a nyakamat szegni!
    A kapitány elismerően bólintott, majd folytatta volna mondandóját, de mind a hárman hangos zörejre lettek figyelmesek az emeletről. Csörömpölések, puffanások, dühödt léptek... olyan volt, mintha maga a vihar tört volna be a lakásba.
    - Te jó ég, már megint felébredt! - kiáltotta bosszúsan Zsolt és felállt az asztaltól. Jól ismerte ezt a fajta zörejt, hisz a három nap alatt ő volt itthon a legtöbbet. De ez most mégis más volt, erőteljesebb és agresszívabb. A fiú most már aggódni kezdett a fenti személy állapota iránt.
    A férfiak összenéztek, egyre gondolván mind sietősen megindultak az emeleti szoba felé. A kapitány rohant elöl, szorosan mögötte Norberttel, Zsolt pedig próbáld felzárkózni. A lábuk allati lépcső nyikorgott, sírt a taposó léptek alatt. Fent már halkan közelítettek, nem szerették volna megrémíteni őt, ilyen állapotban ez nem lenne ajánlatos. Gyakran volt, hogy felriadt álmából és a sokkos hatás következménye képpen zajt csapott, ahogy tudat alatt rohangált kétségbeesetten a szobában. De ez hangosabb volt, gyorsabb. Zsolt már azon morfondírozott, hogy netán most valami tényleg kiverte a biztosítékot a fejében és végleg elveszítették. Óvatosan az ajtóhoz osontak és fülelték a fa ajtó résein átszűrődő rezgéseket. Nem mertek benyitni sem, egy hirtelen mozdulat is végzetes lehetne valamelyik fél számára, de amint egy hatalmas puffanás csapta meg fülüket és aztán mindent elnyelt a csönd mélye, a kapitány azonnal berontott a legrosszabbtól félve.    A szeme elé táruló látvány leírhatatlan volt, a szoba teljesen romokban hevert. A sötétben alig lehetett látni valamit, de a folyosóról beosonó gyertyaláng kellő fényt biztosított nekik. Apró cserépdarabok hevertek a fa padló vékony szőnyegén, odébb a fal mellett pedig kiborult föld és egy haldokló fiatal virág, mely még küzdött az életért. Víz folydogált a földön, mely az éjjeliszekrényről levert és szintén összetört pohárból szökött ki. Az ágynemű szanaszét hevert a négy fal között, az ágy maga pedig szilárduló viaszfoltokat viselt a hátán, melyért feltehetően az arra ledobott gyertyatartó lehetett a ludas. Katasztrófa, gondolta a férfi. Nehezen viselte a látványt, hogy mi történt Lily régi szobájával. Talán most érzett először valódi dühöt a lány iránt és legszívesebben helyben felpofozta volna... de... minden negatív érzelme elszállt, mikor tekintete ráfordult a sarokban összekuporodott, remegő testre. Ösztönös félelem volt, mintha csak egy kiscicát szorítanának épp csapdába.
    Meredten bámult az érte aggódó csoportra. Nehezen lélegzett, lábait pedig mellkasáig felhúzta. Száradt sárfoltok díszelegtek rajta, melyek minden mozdulatnál finom  porral töltötték meg a szobát. Egykor szép haja is csomós és kemény lett a rátapadt földtől. Norbert és Zsolt is lassan besétált a szobába, és szörnyülködve néztek körbe a látványon. A kapitány óvatos lépteket tett a lány felé, ki látszólag nem ismerte fel a férfit... Még mindig a rémálomban volt!
    - Ne félj! - próbálta nyugtatgatni selymes hangon. Egy pillanatra úgy érzete, mintha maga is egy elvadult állatot cserkészne be.
    Kinyújtotta kezét Ágnes felé, lassan, óvatosan, szerette volna felsegíteni, s várt a válaszára. A várt hatás viszont elmaradt! Ágnes még látta maga előtt a kapitányát, de az amint kinyújtotta a kezét, arca már eltorzult zavarodott szemei számára. Támadójának a képe villant föl előtte, ki szintén felé nyújtotta a kezét, s az az arc teljesen kitakarta a férfi barátságos közeledését. Ágnes fölsikoltott, kiabálni kezdett, majd a keze ügyébe akadó tárgyakkal és tárgymaradványokkal kezdte jobb belátásra bírni a férfit. A kapitány meghátrált a fölé száguldozó kemény, éles dolgok hatására. Zsolt egy pillanatra elmosolyodott magában azon, hogy a férfit vette célba, de ő is hátrálni kezdett, amint egy tintásüveg púpot hagyott a homlokán.
    Nem akarták bántani a lányt, tudták, hogy csak össze van zavarodva, hogy démoni képek játszanak az elméjével, így mindannyian kirohantak a szobából és visszavárták rá az ajtót.
    - Ezennel hivatalosan is kijelentem, a húgod végleg elveszett! - morgott hangosan Zsolt Norbertre, ki a kapitánnyal együtt ledöbbenten támasztotta magát a falnak. Fejéhez nyúlt és érezte a fájdalmat, melyet a vastag üveg okozott. Vett egy mély levegőt, majd dörmögve otthagyta a párost és bevonult a könyvtár magányába, hogy tovább foglalkozzon azzal az írással. Legalább van valami értelmes dolog, ami lefoglalja az idejét.
    A két férfi egyedül maradt az üres folyosón. A helyzet súlyos volt, de nem tehettek semmit. Várniuk kell, míg Ágnes magától jobban lesz. A kapitány kihasználta ezt a ritka alkalmat, hogy kettesben beszéljen Norberttel.
    - Gondolom nem mostanában fogod megmondani neki! - kezdte a semmiből, majd nevetett egyet.
    Norbert értetlenül nézett a férfira. Mégis miről beszél? A férfi csak unottan sóhajtott egyet.
    - Meddig fogod játszani a semmit sem tudó nagy testvér szerepét? - A férfi hangja élessé vált, szinte már fenyegető komolyságot vett fel, de Norbert továbbra is ártatlanul tekintett rá.
    - Rendben van, akkor nyílt leszek... - azzal előrántott a farzsebéből egy gyűrődött kis borítékot, melyen egy feltépett hivatali pecsét pihent. Már egyszer felbontották. - Miért csaltad el ide a húgodat azzal a hamisított okmánylevéllel?
    A kérdéssel meglepett férfi arca hirtelen elhagyott minden gyerekességet, pont úgy, ahogy a kapitány azt előre elképzelte. Látszott rajta, egyértelmű volt, hogy ledőlt minden eddig felépített álcája. Most jött rá igazán, hogy jobb lett volna mégis csak elégetni azt a levelet! De hogyan találta meg!?
    - Csak nem azért, mert a szüleitek mára már nyilván halottak miattad? - forgatta tovább a tőrt a férfi szívében, és egyre fenyegetőbb testtartást vett fel. A férfihez vágta a borítékot, de ő nem reagált rá, hagyta, hogy a földön pihenjen meg. - De ha szívesebben beszélnél az Alvilági Hordáról, én akkor is örömmel meghallgatnálak!
    Norbert idegesen hátrálni kezdett, de a kapitány nem engedett a távolságból. Sarokba szorult.