Sajnálatos módon a városnézést elég gyorsan félre kellett tennie, ugyanis orra a friss illatot követően azonnal elrántotta őt a város mélyén elhelyezkedő fogadóhoz. Nagy, kétemeletes épület volt, látszott rajta, hogy nem rég lett építve. A festés friss volt, a puha fából készül külső vázat pedig még csak egy karcolás sem érte. Egy szintén díszesített vendég csalogató tábla lengett az enyhe szélben a bejárat felett. A lánynak elég volt csupán ránéznie, máris késztetést érzett rá, hogy belülről is szemügyre vegye az épületet.

Kicsit meglepte amit bent tapasztalt. Egy ekkora sziget ami ráadásul kereskedelmi központ is, még sincs egy lélek sem a település egyetlen vendéglőjében. A székek magányosan pihentek a kerek asztaloknál, az ablakok bezárva és belülről berekeszelve... még a személyzetnek sem volt semmi nyoma. Viszont most, hogy így jobban belegondolt, ráeszmélt, hogy a kanyargós utcákon való út közben sem látott az ég világon egy lelket sem. Már-már felmerült benne a gondolat, hogy kihalt az egész sziget, de nem akart elhamarkodott döntést hozni. Lehet, hogy valami rendezvény van a völgy túlsó oldalán, igen, biztos ez a magyarázat. Erőt vett hát magán és beljebb sétált az épületben. A földszint kihalt volt, így mivel az épület kétemeletes megindult, hogy fent is körülnézzen. A fából készül lépcső kísértetiesen nyikorgott a léptei alatt. Minden egyes halk reccsenés olyan hangosnak tűnt, mintha maga a valóság hosszas szövetfonala szakadna darabjaira a lány körül. Az emeletre érve minden ajtót csukva talált, de furcsa módon egyik sem volt bezárva. Fejével óvatosan bekukkantott a szobákba de ezekben sem talált semmit. Ugyanúgy szépen megágyazott és rendes volt mind egytől egyig. Nem ezt várta egy állítólag törvényen kívüli világtól. Apja beszámolói alapján az ilyen helyeken mindig nagy otthon a forgalom és koránt sem kulturált emberek százai népesítik be őket. Ez az épület viszont szinte már luxusi magasságokba emelte a fogadókat, ahhoz a képhez képest ami naiv gyermekként megformálódott elméjében. Lehet, hogy apja csak távol akarta tartani az ilyen helyektől őt? De ez akkor sem magyarázza a város ürességét. 

Ettől a helytől egyre jobban kirázta a hideg. Még volt hátra egy szoba a folyosón, de gondolta úgy is ugyanazt találná ott mint mindegyik másikban. Lassan lesétált az emeletről, s zavarodottan, fejét fogva leült az egyik asztalhoz. Makulátlan csipketerítők, szépen hajtogatott dísz szalvéták... ez a hely túlságosan is tökéletes! Nem tudta levakarni magáról azt az érzést, mintha egy álomvilágban lenne. Aztán eszébe jutott az a friss illat ami idevezette. Mindenhol érezte, olyan volt mintha frissen sült kenyér lenne, de csak most esett le neki, hogy az ilyen helyeken nem is sütnek kenyeret. Akkor honnan jön eme mámor?  Felugrott az asztaltól és ismét alaposan körülnézett az egész épületben. Semmi sem volt zárva, a legtöbb ajtó tárva-nyitva volt, így könnyedén végigjárta a furcsa fogadót. Mikor már végre feladta volna, eszébe jutott az az egy hely amit még nem nézett meg... az utolsó szobát az emeleten! A lépcsőhöz sietve azonban durván elesett valamiben. Egy pillanat sem volt az egész, máris a földön találta magát beletenyerelve egy apró víztócsába. Nehézkesen összeszedte magát, majd körülnézett, hogy meglelje zuhanásának forrását, de nem látott egy árva tárgyat sem földön. Érezte, határozottan biztos volt benne, hogy belerúgott valami puhába, még a lába is megfájdult a hirtelen ütközéstől. Fejében minden itt töltött pillanattal csak nőtt a kérdések száma, de folytatta útját az emeletre. Ő sem értette miért, de kíváncsisága lassan kezdett pánikba csapni. Észrevette magán, hogy viselkedése olyan, mintha már nem is az illat forrásához futna, hanem mintha egy rémálom elől menekülne. Levegő vétele rendszertelen, szíve a torkában, és minden egyes porcikájában érezte ezt a fojtó aggodalmat. Érzékszervei hajthatatlanul azt állították, hogy rendben és biztonságban van, de testének legmélyén mégis egyre nagyobb volt a kétely és a félelem. Mire az ajtóhoz ért már szédelgés kapta el. Teste harcban állt saját magával. Beteg talán? Vagy csak szimpla kimerültség? Lelke üzenni akar valamit, de ebben saját érzékszervei gátolták meg. Tudta, hogy nem lehet semmi sem ilyen tökéletes, szemei mégis álmai házát mutatták neki. Tudta, hogy egy sziget nem lehet ilyen csöndes, fülei mégis hangokat szórtak. Azt is tudta, hogy hamis illatot érez, orra mégis ezt erőltette.

Talán a felgyülemlett feszültségtől tette, de az is lehet, hogy porhüvelyének másik fele be akarta bizonyítani neki, hogy itt semmi sincs rendben, de megragadta az ajtót a kilincsénél és egy feldühödött kiáltással teljes erejével, öntudatlanul kirántotta azt. A vastag falap majdnem áttörte az épület vékony falát, olyan sebességgel csapódott neki, Ágnes pedig figyelte, ahogy egy női test zuhan ki a folyosóra. Valószínűleg az ajtónak volt nekidőlve mikor az kinyílt. A lány öntudatlanul és remegve tette hátrafelé a lépéseket, tágra nyílt, rémült szemeit pedig nem tudta levenni a látványról. Pislogni sem pislog, csupán könnyei szállnak alább. 

- Mi folyik itt? - kérdezte magát. Halk hangja megtört, monoton és jellegtelen, az érzelem halvány nyomát sem hallani belőle.

 A pusztulás képei villannak fel szemei előtt. Mintha két világ között sodródna. Egyszer mindent tökéletesnek lát, fehérnek és szépnek, másszor ugyanazt látja lepusztulva és összetörve. Úgy érezte nem bírja tovább ezt a belső küzdelmet, így lerohant a lépcsőn, hogy majd lent elhagyja az épületet de az ajtónál egy ismerős alak erős karjaiban találta magát. 

- Ágnes, minden rendben!? - hangzott az aggódó kérdés. - El kell innen tűnnünk!

Felnézett és kapitányát látta meg maga előtt. A férfi arcán a düh és félelem egyszerre követelte magának a helyet. Megragadta a lány vékony karját majd kétségbeesetten próbálta kirángatni őt az épületből.

- Van ott egy halott nő az emeleten!!! - kiáltotta sikoltva, s kitépte kezét a férfi szorításából. 

A férfi egy ideig értetlenül nézte őt, majd így válaszolt:

- Idefigyelj, MINDENKI meghalt! Nézz körül! - s azzal elfordította Ágnes fejét, vissza az étkezőterem felé.

A lány egy pillanatra nem értette miről beszél a férfi. Bármerre nézett csak a tökélyt látta. Tekintete villámgyorsan pásztázta a termet tárgyról tárgyra ugrálva. A pusztulás képei egyre többször villantak fel elméjében. Ez a furcsa érzés, ez a kín már annyira elviselhetetlen volt, hogy lehunyta szemhéjait és olyan szorosan tartotta összecsukva, amilyen erősen csak tudta. Nem akarta látni elméjének hazugságait, csak menekülni szeretett volna. De ez lehetetlennek bizonyult számára. Szemei hirtelen kinyíltak, mint aki egy rémálomból ébredt fel, s feltárult előtte a valós világ. A csillár romokban hevert a padlón, a terítők piszkosak és tépettek, s  asztalok és székek sokasága borítja a földet. Minden amit eddig átélt az hamis volt. Tudta, hogy nem stimmel valami. Az ablakok betörve, emberek tucatjai hevernek a földön, a friss kenyér illata pedig nem más a dögszag, mely már beitta magát az épület minden egyes zegzugába. Erre próbálta figyelmeztetni a lelke... ez volt az álmában, most már tisztán látta! Ez volt az a romos épület, melyben vesztét lelte éjszaka. Még nem tudja miért, de érzékei próbáltak egy hamis világot alkotni számára. Ott hevert az a test is amiben megbotlott, közvetlen egy kisebb vértócsa mellett. Lassan felemelte kezeit, hogy egy pillantást vessen rájuk, és akkor látta meg, hogy a víz helyett csupa vér mindkettő. Egy másik ember vére van a kezén. A hányinger kapta el a lányt, ahogy összeomlott körülötte a világ, s pánikrohamában megpróbált kirohanni az épületből de a férfi ismét elkapta a karját, netán megint nyoma vész.

Együtt sétálnak ki az elpusztult vendéglőből, de Ágnes csak ekkor jött csak rá, hogy ez eddig még semmit sem látott... Füstölgő házak, kigyulladt szekerek és leomlott épületek tarkítják a belváros keskeny utcáit.

- Mi folyik itt!? - kérdezte ismét, ezúttal hátrafordulva a kapitányhoz. A lány csak a fejét fogta. Forgott körülötte a világ. Érezte, hogy ez már túl sok neki.

- A halál learatta rozsdás kaszájával a gazdagon termő szigetet. - válaszolta kihűlt hangjával. - Tigrislevél nincs többé!