Egy ifjú férfi lépett be sietősen a szobába. Lihegett, szemében káros félelem talált helyet. Norbert azonnal felismerte a fiatal arcvonásokat a gyertyák táncoló fényében. Ő is közéjük tartozott, a fiú azzal volt megbízva, hogy társával együtt ügyeljenek a bejárati ajtóra.

     - Megtámadtak minket! – kiáltotta ki segítséget kérve.

***

     - El az útból! – ordította agresszívan a termetes alak, de bátor ellenfele a félelem ellenére sem mozdult az ajtóból, továbbra is próbálta visszatartani őt.

     Alig volt egy perce, hogy segítségért küldte társát az emeletre, de mint arra most már rájött, egyedül szembeszegülni a betolakodni kívánó személlyel történetesen nem éppen volt az idei év legjobb ötlete. Végignézett a vele szemben álló méretes testen, majd összehasonlította az erőviszonyokat. Ha a dühöngő idegen akarná, akkor már régen ketté törhette volna az ő vékony tagjait, elsodorhatná, mint ágyúgolyó a kártyavárat. Bár ez eddig szerencséjére még nem történt meg, tudta, hogy csupán idő kérdése, látta a méregtől szikrázó szemekben a türelem vészes fogyását. 

     - Uram, felkérem, hogy azonnal hátráljon meg! – utasította újból, mivel nem volt elképzelése, hogy fizikailag hogyan lépjen fel ellene egyedül. Arról sem volt fogalma, hogy egyáltalán ki lehet ez a személy, a láthatóan jól felzaklatott férfi minden előzetes jel nélkül rontott be az épületbe! Rendkívül meglepődött, amikor ők ketten körbezárták, s csak ezt a pár pillanatig tartó figyelmetlen állapotot kihasználva sikerült őt visszatoloncolni a bejárathoz. Arcáról tisztán és világosan leolvasható volt, hogy nem ilyen fogadtatásra számított.

     Szakadt ruhát viselt, testét viszonylag friss sebek és vágások borították, ezen kombináció pedig nem éppen keltette a legjobb első benyomást. Valahonnan az utcáról érkezhetett, gondolták. Az is feltételezésre került, hogy netán részeg, de alkoholnak nem érezték a szagát.

     - Különben mi lesz!? – kiáltott rá ismét a nála egy fél fejjel alacsonyabb férfira. Ő is jól tudta, hogy bármikor elsöpörhetné az útból ezt a kis „akadályt”, így esze ágában sem volt meghajolni a parancsok előtt. Egyetlen egy személlyel akart beszélni, és bár igyekezett elkerülni a nyílt konfliktust, nem hagyhatta, hogy bárki is hátráltassa ebben. Lassan megindult a szoba közepe felé, folyamatosan szorítva hátra a tehetetlen védvonalat, ki utolsó mentsvárként végül is kardot rántott, hegyes végét az idegen arc felé irányítva.

     Fel volt hatalmazva rá, hogy ha szükségesnek ítéltetik, akkor bármi kétes gondolat nélkül használhassa a fegyverét, és most úgy vélte, eljött az idő, hogy éljen is a lehetőséggel. Igyekezett bátor lenni, félelmet nem mutatni, de ellenfele könnyedén átlátott a hamis maszkon.

     Nagy inzultusnak vette, hogy hátráltatója nem volt tisztában a saját pozíciójával, és tudatlanul próbálja őt meggátolni célja elérésében.

     Felmérte a kardot és az esetleges veszélyt, amit jelenthet a számára. Csak az alsó oldala volt megélezve, a pengéje a fegyver vége felé pedig enyhén fel volt görbítve, hogy használója kevesebb erőbedobással is könnyű vágásokra legyen képes vele. Homloka összeráncolódott a dühtől, az alábecsüléstől, hogy a férfi egy ilyen jelentéktelen eszközzel próbálja meg visszatartani őt.

     Jobb karjával egy szemvillanás alatt megragadta a kard életlen tetejét, s eltolta azt fejétől. Kihasználva a felszabadult útvonalat, előre lépett, közel a vékony alakhoz. A kitérített penge kíméletlenül mart bele bal vállának bőrébe, de ez egy olyan ár volt, amit hajlandó volt megfizetni a közelkerülésért. Testén már így is akadt éppen elég sérülés, egy újabb vágás már mit sem számított neki. Teljes erejéből összeszorította a meglepődött férfi jobb csuklóját, kinek kezéből a csontroppantó fájdalom hatására kifordult a fegyver. Elrántotta a férfit, akárcsak egy rongybabát, megfordította a gyenge testet, majd bal markát a tarkójára szorítva egyenesen a konyhaszékek közé dobta őt. Előre figyelmeztette, hogy ne álljon az útjába, csak magának köszönheti a sorsát…

     - Hé! – szólt hátulról egy mély, parancsoló  hang. - Ki maga? - Vagy nem látta, hogy mi történt az előbb, vagy csak egyszerűen nem törődött vele.

     Még egy, gondolta mélyen sóhajtva a férfi. Lassan hátrafordult, hogy szemügyre vegye az újabb akadályt, azonban meglepetésére most egy egész kis csapatot talált maga mögött. Először a kis mitugrászt ismerte fel, aki felszaladt az erősítésért, s bár szörnyülködve nézte társa szenvedését, túlságosan félt ahhoz, hogy közelebb lépjen. Mellette egy nagy darab férfi állt, nyilván ő szólította fel az előbb. Izmos, tekintélyt parancsoló termettel rendelkezett, s a kisugárzása is félelemkeltő volt. A támadó elmosolyodott, egy pillanatra megfordult a fejében a játékos gondolat, hogy a tükörképét látja.

     Tekintete végigfutott egy nő alakján is, de csak futólag, mivel a negyedik személy kiléte már teljesen elrabolta a figyelmét. Lelke megremegett, amint megpillantotta a sor másik szélén a kiszemelt célpontot.

     - Norbert! – kiáltott fel megkönnyebbülten, hogy végre sikerült kapcsolatot teremtenie a férfival.

     A megszólított alak egy pillanatig hitetlenkedve nézett vissza rá, de végül sikerült felismernie a karakteres arcot.

     - Maverick!? – döbbent le Norbert, barátja nem várt látogatását illetően, de hangjában rémület ült meg, ahogy végignézett a megtépázott, kimerült testen. – Mit keresel itt!?

     Mielőtt a kapitány válaszolni tudott volna, a középen álló férfi kíméletlenül félbeszakította a párost.

     - Várjunk egy kicsit! – szólalt fel türelmetlenül, majd Norberthez fordult. – Ő lenne az a hajóskapitány, akiről beszéltél? – A férfi aggódó bólintására folytatta. – Aki állítólag úton van Magányfa Lagúnára? – Hangja bíráló volt, kételkedő.

     - Mi történt? – kérdezte újból Norbert, ideiglenesen figyelmen kívül hagyva a másik felet. Félt az esetleges választól, félt, hogy húga volt okolható a kapitány állapotáért. –  Ágnes és Zsolt hol van?

     Maverick elindult Norbert felé, hátrahagyva a lassan magához térő fiatal harcost. Végignézett a csapat többi tagján, kik különféle érzelmekkel teli tekintetekkel követték az ő minden mozdulatát. Ha bármi gyanússal is megpróbálkozik…

     - Egyedül! – adott hangot egyetlen feltételének, majd újból furcsa társaságra pillantott, jelezve, hogy rájuk céloz.

     Norbert meglepetten fogadta a kérést. Mi lehet olyan bizalmas, hogy ne ossza meg másokkal? A kapitány komoly ábrázata, bár elhitette, hogy tényleg súlyos dologról van szó, nem hagyta nyugodni. Általában mindig mosolygós, pozitív személyiség, és lehet, hogy bár hirtelen haragú, de csak rendkívüli vész esetén veszi ilyen sötétre a hangulatot. Most már biztos volt benne, hogy félelmei beigazolódtak.

     Intett a társainak, hogy nem lesz semmi baj, csak ezután indultak meg ők ketten az emeletre. Fent már barátságosabb volt a légkör, egyiküknek sem kellett aggódnia a kíváncsi szemek által szórt villámoktól.

     - Mi történt a fejeddel? – kérdezte Maverick, látva a vastag kötegréteget. Már meg sem lepődött, hogy amint elhagyja a társaságát, a férfi lesérül valami miatt…

     - Semmiség! – hazudta. Először mindenképpen hallani akarta a kapitánnyal történt események részleteit, mielőtt megosztaná ezt az emlékképet. Bármilyen lelki felzaklatottság befolyásolhatja az információ átadásának pontosságát, így nem kockáztatott a férfi lobbanékony természetével, főleg most, hogy ilyen komorrá vált az atmoszféra.

     Beléptek az ajtón, oda, ahol Zsolt és Norbert is kisebb ideig vendégeskedett a sérüléseik miatt.

     - Hallgatlak! – fordult azonnal a nagydarab férfi felé. – Mi történt? Hol van Ágnes és Zsolt?

     Az idősödő matróz hezitált egy kicsit, míg összeszedte a gondolatait. Próbált visszaemlékezni arra az eseményre, a támadásra, a holtakra… a képektől testét elhagyta az erő, kénytelen volt testét az ágy melletti széken megpihenteti. Már előre megtervezte, hogy hogyan fogja a férfi elé tárni a történteket, erre volt ideje, de tudata most mégsem találta a rendes szavakat.

     - Elvitték őket…