Csodálattal töltött el a fiú. Ilyen bátorság, ekkora akaraterő... Hosszú ideig rá sem eszméltem, hogy meghalt, egyedül az iménti tette lebegett a szemem előtt. A sérült, pokoli kíntól és fájdalomtól üvöltöző férfinak segédek egész csapata jött segíteni. Minden barátommal végzett már, egyedül én szívtam ezt az ótvaros levegőt, mely körüljárta a kékvérű bestiákat. Minden félelem elszállt testemből. Élvezettel figyeltem a vérszomjas lény szenvedését, s elhatároztam, hogy nekem is ilyen méltó halálom lesz, mint barátomnak... Elvágják a torkomat, na és aztán? A kígyó leválasztott feje is könnyű szerrel visszamarja támadóját, csak jöjjön a közelébe. Elöntött a mérhetetlen mennyiségű adrenalin és önbizalom. Ez volt Kilian végakarata, ezért tette mindezt. Dacolt a fájdalommal, csak azért, hogy nekem erőt adjon a továbbiakban. Egy utolsó reménysugár, éreztem minden egyes eremben a száguldó erőt, mely bejárta izmaimat. Megfeszítettem végtagjaimat, s éreztem, ahogy a lábaimat és karjaimat összekötő béklyók gyenge, minősíthetetlen kapcsai elpattantak. Igaz is, minek a gyenge paraszt fajtának, mint jómagunk, erős lánc? Jó nekünk a selejtes is, az legalább illik hozzánk. Hatalmas baklövést követtek el velem, és áldottam Dexter minden egyes szavát, melyet a kovácsművészetről ejtett hajdanán. Felfedeztem a hibát, éltem vele, de még nem volt itt az idő, hogy használjam is. Még egy kis ideig eljátszottam, hogy a fogjuk vagyok.
    Megérte, hisz a következő pár pillanat mély nyomot hagyott bennem. A kíváncsi tömeg sarkában volt szerencsém megpillantani "édes" szüleimet. Egymás szemébe néztünk. Egy ideig fel sem ismertek, hisz rengeteget változtam, de apám arcán felfigyeltem a lenéző megvetésre. Később aztán megtudtam, hogy mindkettejük értesítve lett a tényről, miszerint az egy éve eltűnt fiúkat elkapták az aljanéppel együtt, hogy aztán reggelre kivégezzék őket árulásért és lopásért. Kaptak egy ajánlatot: Vagy visszakapnak engem, és leköltözünk az alkörbe, vagy megmarad státuszuk, de ezzel véremmel kell hogy fizessenek. Minden kétes gondolat tisztázódott előttem, mihelyst mindketten hátat fordítottak, s eltűntek a nép sorai közepette, sorsomra hagyván engemet. Ez volt számomra a jel. Ez bizonyította lelkemnek, hogy már semmi sem fűz ehhez a világhoz többet. Barátok, család nélkül... heh... egyáltalán milyen családról is beszélek én itt? Fogalmam sincs kik voltak azok az emberek. Az én rokonságom lent van, mélyen az alkörben. Én onnan származom, ezt nekem nem holmi születés fogja eldönteni, hanem a számomra kedves közösség, a hely, ahol otthon tudom magam érezni. De most már ennek is vége van.
    A nap egyre magasabban volt a keleti égbolton, ennek ellenére mégis elkerült az éltető fény, hisz a következő kivégzőtiszt úgy döntött bevégezteti a megkezdett munkát, s sötétséget vetett rám mocskos árnyékával. Kardját magasra emelte, ő nem kockáztatott, azonnal ki akarta lökni belőlem az életet. Térdepelő lábaim azonnal elmenekítették porhüvelyemet a vész elől, a férfi nagy meglepetésére. Talpra rántottam magamat, majd dühvel átitatott ökleimet jól az arcához forrasztottam pár pillanat erejére. Szinte meg sem érztem, mintha csak egy jól megtöltött duhyhát csaptam volna telibe. De persze ez máshogy játszódott le a szenvedő fél oldalán. Arca eltorzult az ütés erejétől, s vöröslő vére kibuggyant arcának bőre alól. Szerintem még a csontját is ripityára törtem. A nép megrémült, mintha csak egy elszabadult fenevad támadt volna rájuk. A kutya, melyre ismét rátették a láncot, de ezúttal a kibújás helyett az állat most kettéharapta azt, hogy soha ne tudják visszarakni rá mégegyszer. Felkaptam a kardot. Nem először volt már ilyen a kezemben, mégis nehéznek tűnt, de nem a penge súlyát éreztem karjaim megfeszülő ínjaiban, hanem a bűnöm súlyát. A bűnnek, melyet épp elkövetni készülök...