- Ezt meg hogy érted? - kérdezte gyanakvóan. - Akkor miért? Mi szükség volt rá, hogy saját magad után küld?
    - Ahogy mondtam, semmi! Nem ez volt a terv...
    A kapitány hallgatott egy ideig, csupán mozdulatlanul figyelte az előtte ülő férfit, ki látszólag küszködött a saját gondolataival.
    Egyedül az iratokkal túlzsúfolt asztal állt kettejük között, de Norbert továbbra is tartotta magát a szemkontaktustól. Így is nehezen volt képes a fejében megtartani az egységet, semmi szüksége sem volt most régi ismerősének átható tekintetére. Vajon mit tenne, ha megtudná az igazat? Dühroham? Esetleg fájdalmas tagadás?

     Egész eddig próbálta titokban tartani tőle a valóságot, hogy megóvja a sokat látott elmét, hogy ne rombolja le a kedves illúziót, amelyben mindmáig élt... Megígérte, hogy titokban tartja, direkt megkérték rá! És most tessék, az ő hibájából figyelt fel a jelekre, szégyenletes kudarcot vallott.

    Még talán nincs késő, hisz eltussolhatná, hazudhatna neki... de vajon attól valóban könnyebb lenne? Nem, átlátna rajta! Igen, hiába, csak saját magát ásná még mélyebbre... Innen már nincs visszaút. Sajnálom...
    A kapitány közelebb lépett, látta a férfi nehézségeit. Talán túl messzire ment? Nem kellett volna így rárontania... igen, dühös volt, hogy mennyi mindent meg lehetett volna előzni, de lehet, hogy mégis csak van egy határ, amit talán még neki sem szabad átlépnie. Elege lett a titkokból, a rejtélyekből. Kicsit ironikusnak is gondolta ezt, hiszen három napja még ő volt az, aki hallgatási fogadalmat tett a Tigrislevélen történtekről. A múlt az a múlt, már nem lehet rajta változtatni, de tanulva a hibákból még meg lehet előzni az újabb katasztrófákat. Barátságosabb hangnemre váltott, viszont a bocsánatkéréstől még távol tartotta magát.
    - Leszoknál arról, hogy csak fél válaszokkal szolgálsz?
    - Rendben van... - felelte Norbert halkan, a férfi nagy meglepetésére.
    Ezt akarta, örült, hogy barátja beadta a derekát, de mégis... furcsállta ezt a hirtelen beleegyezést. Azt azonnal kizárta, hogy a mézes szavak lettek volna rá ilyen hatással. Mindig is gyanakvó típus volt, s ez a nem várt helyzet most sem tetszett számára. Mire készülhet? Mindenesetre végig fogja hallgatni őt, és próbál majd nem elhamarkodott döntéseket hozni.
    Norbert felkelt a székről, s céltalanul körözni kezdett a szobában. Itt-ott megállt, rátámaszkodott a bútorokra, húzta az időt, amíg végiggondolta, hogy mit is fog mondani... hogy mire is vállalkozott.
    - Tudni szeretnéd? - A kapitány gyengén, szinte észrevehetetlenül bólintott. Norbert látta a matróz szemeiben a gyanakvást, a bizalom megingását. Egy röpke pillanatra még viccesnek is találta ezt a furcsa helyzetet, nem hitta volna, hogy valaha is eljutnak erre a pontra. De nem mert mosolyogni, mert az még esetleg tovább erősítené barátjában a negatív gondolatokat.

    Mély levegőt vett, aztán sóhajtott, remélve, hogy ezzel könnyebb lesz.

    - Hát legyen, elmesélek mindent, de jobb lesz, ha féket teszel magadra! - Most akaratlanul is elszólta magát. Felfigyelt rá, ahogy a vele szemben álló erős alkat megfeszült a parancsoló, nem kívánatos hangszíntől. Bocsánatkérés jele képpen megköszörülte a torkát, majd ismét halk beszéddel folytatta, hogy valamennyire megnyugtassa őt. - Hadd magyarázzam meg. Amit hallani fogsz, az talán alapjaiban fogja megrengetni a valóságodat, ezért fontos lenne, hogy hideg fejjel figyelj a szavamra.
    Szótlan sötétség lepte el a szobát, ahogy a gyertya fiatal lángja hirtelen aludni tért. Mindketten baljós előjelnek vették ezt, egy felsőbb hatalom apai intelmének. Változás küszöbén álltak. A kapitány a gyújtós után kezdett kutatgatni az asztalon, de sajnos az érzelmi forgatagban megfeledkezett róla, hogy hova is rakta le pontosan. Elveszett a papírtengerben. Norbert addig az ablakhoz lépett, hogy azt kinyitva minél több holdfényt engedjen be a tolakodó árnyak feltartóztatására.
    Friss levegő szökött a kis szobába, sebesen, mintha csak rég erre a pillanatra várt volna. A kapitány mérgelődés jeleit mutatta a háttérben, hiszen a berontó szél a lehelő legkisebb mértékben segítette őt a könnyű, lazán felhalmozott iratok közötti kutatásban. A felcsapó porról nem is beszélve. De nem akart panaszkodni, gondolataiban elismerte, hogy jól esik neki ez a hűvös szellő.
    Az ablak pont a mellettük lévő elhagyatott házra nézett, így Norbertnek nem sok lehetőség jutott az önfeledt nézelődésre. Hangokat hallott, női kuncogást. Kíváncsian kihajolt az ablakon, majd a jobbja felé fordította a fejét, hogy szemügyre vegye a komor utcát. Két alakot pillantott meg a távolban, és halványan látta, hogy egy pár fiatal hölgy az - legalábbis a ruházat ezt támasztotta alá -. Alaposabban szemügyre vette őket, majd végleg elhagyták a férfi látóterét, ahogy immár az üres épület takarásába kerültek. Felismerte a párost, szemtanúja volt jelenlétüknek a délutáni megmozdulásokon. Valószínűleg éppen most tartanak hazafelé.
    Halk, puffanó hang zökkentette ki őt a gondolatmenetéből. Már egy pillanatra azt hitte, hogy megint Ágnes kelt fel, de aztán ugrálás zajára lett figyelmes, s ez a hang az utca felől jött, kizárva az előbbi feltételezését. Ez a tény valamilyen szinten megnyugtatta. Alaposabb hallgatást követően sokkal inkább a ház másik oldalán lévő ablakból hallatszott a ritmusos zörej. Még a padló is enyhén beleremegett.
    - Szerintem Zsolt beütötte a lábát valahova - jegyezte meg humorosan, miután óvatosan becsukta az ablakot, nehogy az ő hangjuk is eljusson a fiúhoz. Elég gondja van most a férfival, nem kellett neki még az ő kíváncsi természete is, hogy tovább roncsolja jelenlegi idegállapotát.
    - Ha nem gyújtunk gyorsan világítást, akkor ránk is ez a szörnyű sors fog várni! - válaszolta enyhén keserű szájízzel a kapitány, ki éppen rálelt a tenyérnyi tűzköves szerkezetre. Merő véletlenből pont a gyertya mellé helyezte! Természetesen ez volt a legutolsó hely, ahol keresni próbálta.
    A magányos viasztesten ismét éltető láng gyúlt, elég volt hozzá egy csipet szárított fareszelék abból az asztalon heverő ökölnyi tárolóból és pár játékos szikra, hogy tűzbe hozzák az elfeketedett kanócot. Norbert ismét reménykedni kezdett, hogy talán ez a kis jelenet elterelte a férfi gondolatát, hogy legalább egy kis időre elfelejti a felgyülemlett kérdéseket. Sajnos tudta, hogy ezek csupán hiú ábrándok, ebben a tényben a kapitány szótlan, eltökélt arckifejezése is megbizonyosította. Szóval tényleg nincsen visszaút...
    - Akkor válaszolsz a kérdéseimre? - tette fel az előre látott kérdést a férfi.
    Norbert lehunyt szemekkel bólintott egyet, megadta magát a tántoríthatatlan akaratnak. Sajnálatot érzett, határtalan szánalmat. Próbálta nyugtatgatni magát, hogy bármi is történjen, őt nem lehet majd hibáztatni érte. A kapitány, akarta ezt nem ő. Valóban... Nagy változásoknak néznek elébe!
    A férfi összeszedte a gondolatait a helyeslő gesztust látván. Melyik égető kérdésre keressen először választ?
    - Mi célod van a húgoddal?
    Norbert ajkai erőtlen mosolyba húzódtak. Annyiszor elmondta már neki az igazat és mégsem képes felfogni ezt azzal a sós tengervízben áztatott fejével!
    - Mint ahogy említettem, semmi célom nem volt vele - A kapitány szája már nyílt volna a heves válaszra, de Norbert sikeresen megelőzte ebben. - Mindent a védelmében csináltam!
    - A védelmében!? - förmedt rá a férfi. Ölbe tett karjaival csak még szélesebbnek és fenyegetőbbnek tűnt a halovány gyertyafényben. - Nézz rá az állapotára, ez neked a megvédés?
    Norbert továbbra is megtartotta a közömbösségét. Látta, hogy az előtte álló alak kezdi megint elveszíteni az irányítást, így próbált ő higgadt maradni helyette.
    - Nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan elterveztem - És valóban, az elmúlt napokban mintha ténylegesen minden egyes dolog az életben csak is ellene játszaná ki a lapokat. Ha nem szedi gyorsan össze magát, akkor ki tudja még mi minden történhet.
    - Ez nem kifejezés! - A férfi hangja, bármily csendesre is váltott, mégis ágyúdörrenés képpen zökkentette őt vissza a valóságba. Ebben a felismerésben együtt tudott érezni vele, hisz neki sem alakultak túl jól az utóbbi napok. Értetlenül bámult a nála kétszer fiatalabb személyre. - De kiküldeni az óceánra azzal, hogy találjon meg téged a közel száz sziget valamelyikén? Ezt te sem gondolhattad komolyan! Még szerencse, hogy itt voltam.
    - Szerencse!? - kapta fel a fejét Norbert. - Te rontottál el mindent!
    - Micsoda!? - A férfi most már tényleg nem értett semmit, de az alaptalan vádaskodás sem hatott túl jól rá.
    - Az lett volna a cél, hogy Ágnes elutazik otthonról és miután rájön, hogy nem tud megtalálni engemet letelepszik valahol, esetleg megszeret valakit, majd éli az életét távol a frontvonaltól! Olvastad, hogy mi történt az otthonunkkal, nem hagyhattam csak úgy, hogy ott lelje a halálát!- Szünetet tartott, hogy vegyen egy mély levegőt. Tudta, hogy apját és anyját nem kell félteni, tudják mi forog kockán, de nem voltak hajlandóak elhagyni a szülővárost. Inkább harcoltak... Úgy tűnik mindhiába... Miután visszatért a keserű gondolaltokból, fenyegetően közelebb lépett a kapitányhoz. Szerette volna visszaszerezni az irányítást. - De mégis honnan kellett volna tudnom, hogy pont veled fut össze, te pedig egyenest idehozod hozzám?
    Az idős férfi csak ott állt egy helyben, a szava is elakadt, ahogy a nála fél fejjel kisebb termet érvelését hallgatta. Remélem ezt tényleg nem gondolja komolyan!
    - Ennél ésszerűtlenebb elgondolást még életemben nem hallottam, pedig jó sok évet húztam le Dan mellett! - Jobban belegondolva mégis volt egy alkalom, mikor hasonló sületlenség fültanúja lett, de az a fickó is holt részegen feküdt a bárpulton, egy Olva szigeti kocsmában. - Mondd, és ezt te tényleg elhitted, hogy ez be fog válni? Hogy csak úgy feladja, miközben azt hiszi a hálál szélén állsz fejvadászokkal a nyomodban?
    - Ismerem eléggé, hogy tudjam, működött volna a terv! - magyarázta tettét a férfi. Valóban hitte, hogy így alakult volna, efelől soha egy kétsége sem támadt.
    A kapitányt egyre jobban idegesítette a vitapartnere. Most vagy megint hazudni próbál, vagy tényleg ennyire ostoba, de jobban belenézve a szemébe látta, hogy meghökkentő módon mégis csak igazat mond.
    - Nem, semmit sem tudsz, és ezt most nagyon is jól demonstráltad! Szerintem én közelebb kerültem hozzá ez alatt a röpke két hét alatt, mint te tizennyolc év alatt valaha is képes voltál!
    - Ezt mégis miből feltételezed? - szavaiból hitetlenség áradott, képtelen volt elismerni a férfi feltételezéseit.
    - Onnan, hogy elmesélte a kapcsolatotokat a saját szemszögéből! Idegenként tekintett rád, aki az idő nagy részében otthon sem volt. Állandóan másokon segítettél és bár idegesítette, hogy egy percet sem foglalkozol vele, de mégis felnézett rád. Két éve nem találkoztatok, tudod te mennyi az? - Számára ez a fél hónap is nehezen ment a felesége és a lánya nélkül, el sem tudott volna képzelni két esztendőnyi távollétet! -  Lehet, hogy te feladnád a kutatást iránta, de ő soha nem feledkezett volna meg rólad...