IV. / 2.

Nem találtam meg. Soha, soha többé nem találtam meg, nem találkoztam vele. Bementem a színpad mögé, ahol kedves, festői összevisszaság fogadott, sátrak, konténerek kavalkádja, körülöttük rohanó emberek, a színpad szónokainak visszhangja, az egész olyan természetes és mégis olyan kafkai volt... Nem volt semmilyen konkrét tervem, egyszerűen elkezdtem kérdezgetni az emberektől, látták-e Ashleyt, ismerik-e, ott van a neve a plakáton, csak van valami oka. Jó pár vállvonogatáson és elhadart "nemtudom"-on jutottam túl, mire egy idősebb nő megállt a név hallatára, keresztet vetett és annyit mondott: "Szegénykém... de hiszen meghalt."

Először fel sem fogtam. Ugyan, ki halt meg. Hol. Hogyan. Ismételgettem, szinte hangosan kimondtam a szót, mégis olyan valótlannak tűnt. A nő megértően nézett rám, látszott rajtam, hogy egy régi ismerőst keresek, de már sosem találom meg. Hogy halt meg, kérdeztem nagy sokára. Egy tömegtüntetésben a Vieux-Colombier-n, mondta ő. Megköszöntem, eljöttem.

Azóta sokszor kerestem a temetőben a sírját, talán észre is vetted, hogy halottak napján mindig olyan tétován lépegetek a hantok közt, ismeretlen sírköveket, fejfákat olvasgatva, nem is sejthetted, hogy mindig csak egy nevet kerestem, egy nevet, amit sosem találtam meg és nem is tudom, hogy meg akarok-e találni valaha. A szívemben Ashley még mindig él, harcosan áll ki minden mellett, ami jó, ami ér valamit, Ashley sosem halt meg.

Nem tudtam mit kezdeni magammal. A napok mentek, a pénzem lassan a végéhez közeledett, a háború lanyhulni kezdett, mindenkin érezhető volt a fáradtság, megtörtség. Mindenki be akarta fejezni, ezért pár hónap múlva egyszerűen befejezték: nem voltak dicső bevonulás az ellenséges fővárosba, nem volt szökőárszerű lerohanása és megtörése a másik országnak, csak egy kiküszködött, unalmas béke, ami semmit sem változtatott meg. Tombolni tudtam volna dühömben.

Végül mégis vállat vontam és egyetemre mentem: az állam támogatta a leszereltek tanulását. A lakást eladtam - volt rá kereset - kollégiumba költöztem, és tanultam, valami teljesen értelmetlen, irreleváns dolgot, de ez kitöltötte az időmet, gyorsan tűnő ismerősöket ismertem meg, az életemnek ezeket az éveit valami nyúlós, szürke suhanás jellemzi. Nem tudom megfogni, elsiklik előlem.

Az egész életemben az volt a legszebb nap, amikor megismertelek. 

De ez már egy másik történet, egy rövidebb, tartalmasabb. Sor kerül majd arra is. Vigyázz magadra!

N.