Kedves Zoltán! Öt hónapja dolgozok a kilenc (nem nyolc!) órás kemény öntödei munkám, és az apartmannemben belső javítások mellett három novellán párhuzamosan.

Annyit megjegyzek, itthon nyolc ajtócserére került sor, előre kérdeztem ezekkel a vékony ajtótokkal, hogy lesz. Nyugi, egy picit kell spaklizni és kész! Mikor lefekszem és rá nézek a röhögés ér utol, olyan mintha két tank forgolódott volna az előszobában. És még van a csempe.

Csütörtökön kinyiffantam. Hatkor hív a mester, hol vagyok? Én meg vártam valaki szedjen össze a fürdőből. De semmi baj, előre gyerekek.

Jobb szerettem volna kész művel előrukkolni, de ízelítőnek feltöltök valamiket.

Ez itt a Fűzfa, egyelőre csak próba szöveg van és nem is az eleje ez.

A másik ami ezután következik a Mosoly a tükörben, úgy néz ki az eleje végleges marad.

A harmadikból – A kis angyal – sajnos még nem tudok feltölteni, mert csak papíron van

Még vannak ötletek és szeretnék egy novellás kötetet összehozni, azután meg jöhet az Ilonka!

Említett írásaidba keresgéltem, de egyelőre keveset olvastam belőlük, na de induljon!

                          FŰZFA

   Túl alacsonynak bizonyult a hotel második emeleti szoba ablaka, ahhoz hogy a város látképe kibontakozzék. Sötét felhők takartak el mindent ami még esetleges látványt nyújthatott a közeli házak tetején túl. Esett. Esőcseppek szaladtak végig az ablaküvegen. Szép lassan híztak, súlyuk meg húzta lefelé.
   Tegnap reggeli indulásától mindvégig a nap irányába haladt. Átlépte a határt és nemsokára Erdély várának falai váltak láthatóvá. A Nyugati-kárpátok erdőkkel borított meredek emelkedőin kanyargó út, vezette az ormokon pihenő felhők alá. A napsütés háta mögött maradt, cserébe szomorú őszi eső fogadta és kísérte mind idáig.
   Harminc-három év telt el azóta, hogy elhagyta otthonát. Sokszor gondolt vissza a városra, szülőfalujára. Fiatalkori emlékek lobbantak fel távolléte során, alkalmakként egy-egy lélegzetvételkor, mikor sikerült túlnyújtott munkaidejét meg szakítani.
  Zajos, sáros város fogadta. Elcsodálkozott mennyire másként élt emlékeiben. Az utcák ott voltak helyükön, de nem ugyanazt a kép tárult eléje. Autójával befordult a hotel parkolójához és miután többszőri körültekintés után meg győződött, hogy csomagjaiért nem fog ugrani senki, otthagyta a csomagtartóban, majd később csak talál valakit. Csupán a kézi táskáját vette magához. A bejellenkezésnél közel öt percen át böngészték útlevelét míg előkerült a lefoglalt szoba. A román szavak elég későre jutottak az eszébe, magyarul meg nem tudott a fiatal hoteles fiú, így nagyrészt angol nyelven kellett értekeznie, mely növelte idegen érzetét.
   A hosszú út fáradalmai hamar mély álomba ringatták egész ma késő reggelig, míg az esőcseppek monoton ütődése fel nem ébresztette. Pihentebben, valamivel jobb kedvében érezte magát. Lemosakodott, tarka, többnyire fehér szakállát nyírógépjével megigazította és eltűnődött a tükör előtt, hogy bár az idén belépett a hatvan évesek soraiba, és ezt meg is állapítani a mélyülő, sokasodó ráncokból és más fizikai jelek után. A kor súlyát, mint ahogy mondani szokás, egyáltalán nem érzi! Vastagabb zakót öltött magára. November elején járva az esővel együtt érkezett hideg, közel a fagyponthoz tessékelte a hőmérők higany szálait.
 Vidám léptekkel haladt a hotel étterme felé. Kiadósabb reggelit rendelt és közben próbálta megtervezni látogatásainak sorrendjét. Szokásához híven kedveskedni akart a pincérnek, esetleg néhány kérdéssel jelét adva annak, hogy idevalósi, de a tegnapi körülményeket tekintetbe véve lemondott tervéről. Fizetett, balon kabátját, mely eddig ott hevert a mellette levő széken, csak úgy a karjára dobta és elindult a kijárat felé.
     Valamelyest megvilágosodott, az eső is csendesült. Át baktatott a széles parkoló hely túl oldalára, ahol felspriccelt, sáros autója várakozott. Ráfért volna egy mosás, de most ezzel nem vacakol-gondolta. Keresgélnie kellene a városban egy autó-mosoda után. Szülőfalujáig alig tizenhat kilométert kell megtegyen, lassú tempóban a városból kifelé igyekvő forgalomba vegyült. Elhagyva a társas házak betonrengetegjét, felkattintotta a fényszórókat és a két sávosra szűkült úton, valamivel több mint negyven kilométeres óránkénti sebességgel haladt előre. Gondolatai össze-vissza cikáztak a fejében. Egyedül régi barátjához, Istvánhoz fűzték némi szálak. Évi egy-két levélváltásból volt valamelyest tudomása az itthon történtekről. Testvéreivel réges-régen megszakadt a kapcsolat. Családja nem lévén, maradt István. A baj azonban ott kezdődött, hogy István nem ismerte a hozzátartozóit. Csupán Péter nagybátyjához látogatott el néha az üdülőtelepre, akkor is kérésre. Ilyen formán sikerült valamelyest képet alkotnia az eseményekről, azt is nem kevés lemaradással
     Levél fordultával értesült Gizi nénje haláláról és akkor ott Texas államban lévő munkatelepén, egy öreg traktor-motor összerakása közben döntött: Ideje lenne haza látogatni! Mintha ez eddig meg sem fordult volna fejében. Villámként hasított egy belső sugallatra. Eljött a pillanat. Tudta. Szüleinek korai halálakor uralkodó politikai rendszer ezt nem tette lehetővé. Később, a fordulat után meg valahogyan nem jött számításba egész mostanig.
     Az ablaktörlők továbbra is végezték dolgukat, odébb tessékelve a felfogott esőcseppeket. Az út menti árok kiszélesedése és a diófák mögött húzódó első házak jelezték, hogy meg érkezett.
    Tovább hajtott a központig, szemével a szülőháza után keresgélt. Sajnos a templom közeledtével meg kellett állapítania, hogy túlhaladt. Nem ismerte fel pontosan melyik is az. És akkor úgy döntött elmegy egész Gizi nénje házáig. Azt nem téveszti el, mivel le kell térnie a főútról.
     A falu felső járásában, a Maros vizéhez vezető utolsó mellék út végében telepedett meg kilenc évtizeddel korábban, Semlődi Zsigmond és neje. A falu népe hamar befogadta a békés embernek mutatkozó Zsigmondot. Igaz gyakran hiányzott otthonából, többször útra kerekedett hetekig távol maradva. Ilyenkor felesége egymagában gondozta a kis háztáji gazdaságot. Zsiga-ahogy errefelé szólították, megtermett, derék ember volt. Barátságos és jókedvű. Jóvoltából nem egyszer került a csárda vendégeinek asztalára egy-egy kancsó bor.
     Firtatták is minden oldalról: merre intézi dolgait, mivel foglalkozik? A kapott válaszok kitérőek voltak, még több találgatásra adva okot. Részben elfogadták történetét, hogy a család vagyonából él, meg kisebb zsidó kereskedőkkel áll különböző kapcsolatban. Azt mindenki biztosra vette, hogy sokat utazik, mert nagy buzgósággal mesélt a nagyvilágban látottakról. Még az orosz nyelvet is ismerte.
     Mivel biztosat senki sem tudott, többféle szóbeszéd járt a környéken. Beszélt a falu népe arról is, hogy messziről kellett ide menekülnie, üldözve van. Olyan beszéd is járta, hogy tömérdek kincset rejtett el midőn házát többnyire egymaga építette fel. Szemtanú is akadt, aki megesküdött, hogy a kökény bokrok mögül látta telehold idején, amint súlyos ládákat cipelt, kettőt is, a félig kész ház belsejébe. Ott lehetnek elásva, talán kincsekkel tele, mert mi mást rejthet féltve egy ember mint vagyonát!
     Ebben a házban láttak napvilágot gyerekei: Péter kilencszáz-tizenegyben, Zsigmond tizenhárom- és Gizike tizennyolcban. Gizike születésekor már rég a fronton harcolt. Kilencszáz-tizennégy szeptemberében a Marosvásárhely-i hatvankettes gyalogezreddel a lembergi csatában esett át a tűzkeresztségen. Részt vett Brzostek és Sieniava mellett aratott győzelmekben. Tizenhét december elsején sebesült az olasz fronton Piave-nál. Ekkor sikerült egy kis időre haza látogatnia, egyhetes kórházi ápolás után. A fegyverek elhallgatása és Gizike születése előtt esett el a francia harctéren St. Michelnél, augusztus tizenkettedikén.
     A gyerekek felcseperedtek édesanyjuk gondozása alatt. Péter megnősült és a városba költözött jobb módú családból származó feleségéhez. Született két gyerekük. Péter és Lili. Zsigmond, Géza édesapja, családi támogatással a fő úton vásárol házat a nősüléshez és még Erdély visszacsatolása előtt három gyerekük születik: Mária, Géza, Jóska.
     Gizike édesanyja mellett marad a második világháború végéig, mikor az átvonuló orosz katonák, felfedvén rejtekhelyét becstelenül meg erőszakolják, édesanyát meg részeg kéjelgések közepette lekéselik.
    
     Lépésben gördült autójával a kövezett úton lefelé, házról-házra vette szemügyre a változatlan kis utcát. Gizi nénje házánál gyerekkori emlékei is meg elevenedtek. A kormány kerék mögött ülve, ugyanazon magasságból szemlélhette mint egy tíz éves gyerek. A kerítés befele volt dőlve. Kopott, zöld ház körül gyümölcsfák meredtek a szürke égbolt felé. Kettő közülük alma. Nem szedte le senki, csak az elsárgult levelek hulltak le önmaguktól.
     Kiszállt az autóból, magára öltve balon kabátját. Mezítlábas kölyköket látott, amint a porban szaladgálnak. A kapun ki-be, az udvaron majd végig az ösvényen egész a vízpartig. Ő volt, Jóska meg Mária. Forró nyarak perzseltek a negyvenes évek második felében. Többnyire itt töltötték napjaikat Gizi nénjüknél. Az éhínség csak naplemente után vált kínzóbbá az önfeledt gyerekek számára. Gizi néni asztalánál a petróleum lámpa körül gyorsan felfalták az elejükbe tett elemózsiát, de valahogy sose volt elég. A krumpli ágyások túl kicsinek bizonyultak. Ilyenkor szép mesékkel altatta el őket nénjük, elterelve a figyelmüket. Néha Péter és Lili is eljött a városból. Ez jelentős napnak számított, mivel cukorkát is hoztak magukkal. Gizi néni a kanapé végibe padot helyezett, rá a paplant. Keresztbe feküdtek min az öten, így aludták mély álmukat.

    A kapu be volt zárva, ablakok lesötétítve. Szomorú, barátságtalan képet nyújtott az öreg ház. Ablakai is megdőltek, mint az elfáradt lesütött szempárok. Kéménye hideg, nem vár vissza senkit. Gazdái mind elmentek.
      Géza vissza ült autójába és hátra tolatva a szűk rövid utcából, a fő úton érdeklődött az első járó-kelőnél, egy ketté görnyedt öreg nénikétől, Mária háza felől.
     A vegyes-bolt, kapta az utasítást. Könnyen rá talál, ki van aggatva az áru ajtón kívül.

     Kovács Mária, született Semlődi, már a negyedik éve, hogy nyugdíjba vonult. Ez annyit jelentett, hogy az állam rendszeresen folyósította a vele járó összeget, mert igazából hét éve nem volt alkalmazva. Rendszerváltás után sorra meg szűntek a gyárak, más foglalkoztatás meg nem kínáltatott.
     Férjét még nyolcvanötben két egymásutáni infarktus vette el mellöle, egyedül hagyva négy gyerekkel. Nagyobbik fia Sándor, apja halála után két évre meg nősült és egy kétszobás lakáshoz is volt szerencséje a vegyi kombinát jóvoltából, ahol vegyész mérnökként dolgozott. Középső fia Imre, bútorasztalosként kereste kenyerét. Munkáját dicsérték, szépen meg élt belőle. Nősülés után, anyja lakásának harmadik szobájába húzódott, onnan se sokat lábatlankodott, reggel ment, sötétedés után jött. Amint felesége hasa domborodni látszott, összecsomagolta holmijukat két utazótáskába meg két hátizsákba, oda tartotta vállát, legyen amire ráboruljon pityergő édesanyja és eltávozott egy egyszobás kvártélyba.