- Anya, nincs már abból a csokiból, amit tegnap vettél? - kérdezte, szinte könyörgőn Tamás.

   - Drágám, ha megvacsoráztál, majd újra felteheted ezt a kérdést - felelte szigorúan Judit.

   - Jó, majd eszek, ha vége a mesének. Most jön a Ben 10. Nem akarok lemaradni a legjobb részről.

   Judit beletörődött a média győzelmébe. Az egyetlen, ami ki tudja húzni a csávából a fiút, a rajzfilm. Ezen a téren mindig engedelmesnek bizonyult az édesanyja, mert megenyhült a szíve, ha visszagondolt saját gyermekkorának csekély, ámde kellemes hangulatot okozó mesevilágára. Ha annak idején eme esti családi elfoglaltság nélkül kellett volna elaludnia, lelkivilága másképp alakul, kegyetlenebb lenne. Ezért aztán minden kihágást szigorúan megtorolt, de a tévénézést soha nem tiltotta meg a gyerekeinek.

   Az asszony az esti mosogatást végezte, teljesen egyedül. Ha olyan hangulatban találta férjét, néha rá tudta venni, hogy segítsen, és kamaszlánya is szolgálatkészen együtt szokott működni, amennyiben éppen olyan kedve van, de ezen az estén, bár mindenki otthon tartózkodott, senki nem mozdította kisujját sem az ügy érdekében. Egyik pillanatról a másikra megállt kezében a mosogatószivacs. Eszébe jutott valami, ami miatt rögtön abbahagyta a munkát.

   A nappali kanapéján Zsanett ült komoran és szótlanul. Judit leült mellé. Szó nélkül tudta, mi bántja leányát.

   - Ne csüggedj már, Zsani! Rossz nézni, ahogy itt emészted magad. Meglátod, gyorsan elrepül az a három vagy négy hét, és akkor újra együtt lesztek.

   - És mi van, ha azalatt megismerkedik egy lánnyal, aki szebb és okosabb nálam? Nem bírnám ki, ha elhagyna.

   - Nálad szebbet és okosabbat úgysem talál - mosolyodott el Judit - Azt tudom csak tanácsolni, bízz meg benne. Ha Péter igazán szeret, nem fog megcsalni. És elnézve titeket, ahogy sétáltok az utcán, őrültség lenne azt feltételezni, hogy nem szeret. Meglátod, minden ugyanolyan lesz , mint eddig. Szeretitek egymást, és ezen nem változtathat senki és semmi.

   - De rosszat sejtek- Zsanett arca elsötétedett - Amióta megtudtam, hogy Péter elmegy, minden nap egy repülő megy el felettünk. Ugyanaz a gép, minden egyes alkalommal. Néha úgy érzem, nem teljesen közömbös iránta Péter.

   - Szóval, egy repülőgépre vagy féltékeny? - próbálta oldani a feszültséget Judit. De csak olajat öntött a tűzre ezzel. Zsanett felpattant a kanapéról, és eltűnt a szobájában. Úgy bevágta maga mögött az ajtót, csak úgy nyekkent.

   Judit sokáig nézte a becsapódott ajtót, de nem értette. Habár már régen feladta, hogy bármelyik tinédzser lelkivilágába betekintést nyerjen. A céltalan találgatások helyett inkább visszament a koszos edények közé, heves csatát vívni a zsírral és mocsokkal.

   Eközben egy szőkésbarna, öltönyt viselő férfi végig ott állt a nappali és a mellékhelyiség közti fal mellett meghúzódva. Miután Zsanett bevágta maga mögött az ajtót, a férfi  Judit mögé osont, és átölelte a munkálkodó nő derekát. A merénylet áldozata megrémült, de a férfi mosolyát látva megnyugodott.

   - Csak nem akarsz segíteni? - kérdezte Judit - Ha már itt vagy, elrakhatnád ezt a pár edényt. Igazán nem esik le az aranygyűrű az ujjadról.

   - De nekem… - emelte fel karját mentegetőzve a férfi - Nekem üzleti tárgyalásom lesz pontban hétkor. Nem akarhatod, hogy elkéssek.

   Judit az órájára pillantott.

   - Addig még van egy óra. Ha jól tudom, húsz perc alatt beérsz a céghez.

   - Ez igaz, de… Jól van - a férfi megadta magát, s megragadott egy konyhai törlőruhát -, te győztél. Egyébként… mi volt ez az iménti ajtócsapódás?

   - Ja, hogy ez? - Judit mosogatószer-habos ujjával Zsanett ajtaja felé bökött - Semmi, csak, tudod, Péter holnap utazik. Mondtam már neked, hogy Németországba megy valami befektetési ügy kedvéért. Lányunk féltékeny a fiújára, retteg, hogy az összejön valakivel távolléte során. Úgy vettem ki, enyhe önbizalomhiányban szenved. Na, meg az a repülő…

   - Milyen repülő?

   - Egy repülőgép pár napja folyton az ifjú pár felett köröz. A kis buta égi jelnek tekinti, és most azon húzta fel az orrát, hogy nem értek vele egyet.

   - Annyit mondok, jobb félni, mint megijedni - bölcselkedett a férfi - Inkább készüljön fel a legrosszabbra, mintsem hiszékenyen óriásit koppanjon.

   - Muszáj neked mindenkire gyanakodnod, Zoli? Mi lenne, ha egyszer elfogadnál valakit olyannak, amilyen?

   - Nem baj az, ha nem dőlök be minden jöttment suhancnak. Múltkor is, amikor betoppant az a rocker gyerek, első klikkre megmondtam, összetöri Zsanett szívét. Nem is tartott két hétig a jókedv. Jöttek a mérgeskígyók, óriáspókok, meg miegymás. Ugyanezt mondtad akkor is, hogy túl sokat gyanakszom, de amikor a fiúnak fontosabbá váltak az extrém állatai, mint a lányunk, már nem voltál vele olyan elnéző. De mindegy… Nem kell hinned nekem.

   - Fel tudnál hozni valami épkézláb indokot arra, hogy elkezdjünk gyanakodni?

   - Igen - vágta rá gyorsan Zoltán - Ha már így szóba hozod, van itt egy kis apróság.

   Zsebéből elővett néhány fotót, melyeken Péter látható egy szőke lánnyal, aki cseppet sem hasonlít Zsanettra. Félreérthetetlen pozícióban ábrázolta őket a kép egy kikötőben, valahol a Balaton partján. A lány átkarolta rajta Péter nyakát, úgy húzta a fiút a szájához minél közelebb.

   Judit átvette a remek minőségű műveket, és hosszasan elnézegette. Állva már nem bírta, le kellett ülnie, különben hanyatt vágódik. Kábultan bámulta a képeket, miközben férje szótlanul állt a mosogató előtt.

   - Nem tenne jót Zsanettnek, ha feleslegesen várna arra a fiúra, akiről azt képzelte, ő élete legnagyobb szerelme. És az sem lenne fair, ha Péter távollétében kerülne sor a szembesítésre. Mindenképpen célszerű lenne, ha ezt még ma meg tudnák beszélni, már ha Zsanett egyáltalán látni akarja még az életben Pétert, miután meglátta a képeket. Na, de nekem most tényleg mennem kell. Kilenc és negyed tíz között valószínűleg szünetet tartok, akkor hívj, ha tudatni szeretnéd velem, mi történt. Szia.

   A hosszú házasság azt a szokást nem csorbította el, hogy minden találkozáskor és minden elváláskor szájon csókolták egymást, mint kapcsolatuk legelején.

   - Honnan vannak a képek? - jutott eszébe némi késéssel Juditnak a kifelejtett kérdés.

   - Ja - vitte fel a hangsúlyt Zoltán - A postaládában voltak egy lezárt borítékban. A várttal ellenkezőleg, bélyeggel és pontos címzéssel ellátva, postán adták fel. A feladót nem ismerem. Ott van a fiókomban a boríték. Talán te ismered az illetőt.

   Most már Zoltán valóban összeszedte magát, s elindult dolgozni. Az ajtóban összeütközött a nővel, aki előző nap Juditék padjánál Péterrel megjelent, és csak az orra alatt dörmögött valami köszönésfélét. Zavartan nézett Zoltánra, aki viszonozta a pillantást. Feszülten mentek el egymás mellett, egyik ki, másik be. A családfő visszakiáltott Juditnak, hogy vendég jött, aztán harmadszori nekifutásra végre elindult.

   A látogató halk léptekkel beljebb merészkedett. Félénken levette edzőcipőjét (a világért sem hordott volna nőiesebb lábbelit), és Judit csalogatására helyet foglalt a kanapén, ahol az asszony még mindig a fotókat tartotta kezében.

   - Zitám, roppant bajban vagyok én most - utalt a fényképek tartalmára, az egész helyzetre Judit - Félek, ha ezeket a képeket odaadom jogos tulajdonosának, az én fejemet fogja leszedni. Pedig, elhiheted, nekem az égvilágon semmi érdekem nem fűződik… Nézd meg ezt! - határozott mozdulatot téve Zita arcába nyomta a fényképeket.

   - Ismersz egy Tóth Ágoston nevű férfit? - kérdezte látszólag nem odaillően a vendég.

   - Sosem hallottam még ezt a nevet - felelte Judit - De hogy jön ez most ide?

   Zita előhúzott egy borítékot hátizsákjából, mely lapos volt, mintha nem tartalmazna semmit. Átnyújtotta Juditnak a küldeményt, aki rögtön a feladót nézte meg rajta. Tóth Ágoston küldte Szegedről.

   - Mit érdekel egy szegedi lakost, mi folyik Székesfehérváron? - csattant fel Judit, miután felfedezte, ugyanaz a néhány kép rejtőzik benne, amit nekik küldtek Péterről és az ismeretlen lányról.

   Judit elnézést kért és kirohant a nappaliból, egyenesen a hálószobába, ahol férje az iratokat tartotta íróasztalfiókjaiban. A legfelső fakban talált egy borítékot, ugyanazzal a Tóth Ágostonnal a feladó rovatban, és ugyanazzal a bélyeggel a sarkában.

   Lógó orral tért vissza Zitához. A vendég mintha pillanatra gyanúsan megrettent volna a viszontlátástól, de ezt Judit a pillanatnyi labilis lelkiállapotának tudta be. Mert azt tudta, ha ugyanaz játszódik le Zitában, mint önmagában, az okozhat ilyen villanásokat.

   - Nem értem - csóválta a fejét Judit - Miért nem volt neki elég egy címre elküldeni a képeket? És miért pont neked címezte a másikat, akinek semmi közöd sincs az egészhez? Szegénykém, biztos nagy lelkierő kellett ahhoz, hogy elgyere. Becsülöm a bátorságodat. Most pedig, ha nem bánnád, szeretnék a lányommal beszélni.

   - Persze, megértem. Én már úgyis menni akartam - amint ezt kimondta, Zita máris vállára kapta a táskát, belebújt az edzőcipőjébe, és az előző napinál nagyobb lelkesedéssel elköszönt.

   Amint kilépett az ajtón, Judit már merített is elég erőt, hogy lánya mellé álljon. Bekopogott Zsanett szobájának ajtaján. Válaszként egy lehangolt „Gyere” hangzott el.

   Judit belépett a családi körben álomvilágnak nevezett szobába. Méltán kapta a nevet, elég csak a falakon visszaköszönő sztárokra gondolnunk, mint például Beckham, Madonna, a Manchester United footballcsapata, valamint jónéhány énekes egymás mellé halmozva. A számítógép zúgott, a hifi szólt, Zsanett pedig anyja kedvéért félbeszakította az értelmetlen chatelést.

   - Máris vigasztalódsz? - kérdezte félve Judit, óvakodva a tűzhányó újbóli kitörésétől. Arca hirtelen komolyra fordult. Ettől Zsanett megrémült. Nem tudta, mi fog következni, nem szokott hozzá ehhez a modorhoz. Aztán lehuppant ágyára a könnyű boríték. Ránézett, majd közelebb lépett. Mikor megtekintette közelről is, anyja döbbenetére kitörő örömmel kapta fel a küldeményt.

   - Jaj, de jó! A legjobb fej tanár, akivel valaha találkoztam, levelet küld nekem? Ezt nem hiszem el!

   - Várj, várj, várj! - állította le Judit - Te ismered Tóth Ágostont? - aztán beugrott neki, árnyként suhant át ábrázatán a felismerés - Ja, persze - mondta -, a volt irodalomtanárod. Aki mindig büszkén mesélt arról az időszakáról, amikor…

   - Igen, anya, mondd csak ki! Ágoston tanár úr kiváló pilóta volt a maga korában. Bármit elvezetett a vadászgépektől kezdve az utasszállítóig.

   Zsanett félretette lelkesedését egy időre. Továbblépett a boríték kibontásánál. Két mutatóujjával összefogta a papír két sarkát, hogy kihullottak belőle a képek. Mintha minden az időhúzáson alapulna, a fotók fejjel lefelé estek az ágytakaróra. Zsanett kikerekedett szemekkel fordította meg a lapokat. Judit nem bírta nézni a szenvedést, mely fokozatosan erőt vett a lányon. Vonásai lassan megkeményedtek, és már mereven ült az ágy szélén. Úgy érezte, minden álma szertefoszlott. Ahogy azt apja megállapította, belelovallta magát, hogy megtalálta az igazit. A felébredés pedig hidegzuhanyként érte Zsanettet. Soha többé nem tud megbízni férfiban. Úgy érezte, inkább apácának áll, mint ilyen alakokkal legyen együtt.

   Judit belátta, nem tehet semmit. Ebben a helyzetben jobb, ha az ember egyedül emészti meg a történteket. Az aggódó anya a mosogató mellől fürkészte lánya ajtaját, miután az Álomvilágból visszatért a csatatérre. Abban reménykedett, hogy még az este folyamán megmozdul a kilincs. Közben mosogatást színlelt, de nem mozgott a keze. Nagy igyekezetében Tamást sem vette észre. A kisgyerek értetlenül állt anyja szobormerevségét látva.

   - Mit csinálsz, anya? - kérdezte kíváncsian a fiú. Követte Judit tekintetét, mely még mindig Zsanett ajtaját fúrta keresztül. Következő mondatával beletrafált a lényegbe. Naivan, mit sem sejtve beszélni kezdett:

   - Zsani megígérte, hogy levisszük Zolikát sétálni. Most hol van?

   - Nem hinném, hogy a nővérednek most kedve lenne kutyát sétáltatni - felelte Judit - De majd mindjárt végzek, és akkor lemegyek veled.

   Miközben ezt megbeszélték, Zsanett kilibbent a szobájából, és egy szempillantás alatt a lakásból is kilépett. A két ajtónyitás között arra sem volt idő, hogy az értetlenül egymásra néző anya és fia megértsék, mi történt. Mint egy szélvész, ami hirtelen támad, és rögtön nyoma vész…