Hajóút Melódiába

   Midőn már lecsengett ifjúságának első felvonása, mikor már átélt néhány ifjúkori balgaságot és szépséget, Odüsszeusz összegyűjtötte hű embereit, felújította hajóját, hogy újra kibontsa a vitorlát, és megkeresse a sokak által emlegetett Melódiát. Vágyott a csodaszép szigetre, ahol a nimfák mezítelenül, fedetlen keblekkel dúdolnak ősrégi melódiákat, amelyek egyenesen az emberek szívébe hatolnak, ahol is boldogságot és szerelmet képesek érlelni. Sokan nem kívánkoztak vissza arról a bűvös szigetről, ottmaradtak, hogy élvezzék a gyönyör puha simogatásait, a vágyak áramlását, mely úgy fodrozódott Melódiában, mint egy langyos szellő. Akik azonban visszatértek onnan, varázslatos meséket adtak elő az ottani világról, az alacsony és magas nőkről, akik mind szőkék, szinte világít a fejük, kacagásuk pedig felajzza a férfiembert. Minden áldott nap bort szolgálnak fel ezek a mesebeli nimfák, dúdolnak, és oly kedves szemekkel tudnak nézni az odatévedt vándorra, mint az otthoni szent angyalok.

   Odüsszeusz rengeteg mesét hallott erről az ismeretlen szigetről, fiatal éveiben gyakran látogatta a kikötők kocsmáit, ahol aztán mindig rálelt arra a férfiúra, aki megjárta Melódiát, s egy idő után már csak ezeket az alakokat kereste az italmérésekben, egyszerűen vágyott a mesékre. Először nem hitt a különös történeteknek, nevetett rajtuk, miközben szája is tátva maradt a csodálkozástól, de újabb és újabb korsó söröket rendelt a mesélőnek, mert nem akarta, hogy végett érjen a mese.

   - Fiam, ott mindig meleg van – mondta egyszer egy öregedő hajós. – Kellemes langyos szellő borzolja ott az ember haját, és a töménytelen bortól nem részegedsz le, csak mámoros állapotban mosolyogsz, ahogy az ottani nők mosolyognak rád. Rég jártam már arra, és félek, soha többé nem láthatom a meseszép Melódiát… - A hajós egy könnycseppet törölt ki a szeméből. – Aki egyszer megtalálja azt a szigetet, soha többé ne hagyja el, mert másodszor nem engedik az égiek, hogy valaki kikössön ott! Drága fiam, én balga, egy év után eljöttem Melódiából, vonzottak új világok szigetei, hatalmas országok kikötői… Én már úgy halok meg, hogy csak az emlékeimben láthatom azokat a nőket…

   A történet végére általában mindegyik hajós lerészegedett, amikor már alig lehetett érteni a mondataikat; az egész összekuszálódott egy érthetetlen maszlaggá. És Odüsszeusz hallgatta a tengerészek és kapitányok hajóútjainak elbeszélését: főleg azoknak az elbeszéléseit szerette, akik a Föld másik felén is megfordultak, akik bejárták Ausztrália és Új-Zéland tájait, kikötőit (ő maga is vágyott e helyekre), de szívesen elhajózott volna Afrikába is.

   Bölcs királyunk akkoriban még nem volt király, egyszerű hajójával szelte a tengerek habjait, kereskedett gyümölcsökkel, zöldségekkel, szállított marhabőrt és petróleumot, sőt, lapátolt szenet is a zuhogó esőben. Néhány hű emberével járta a hatalmas tengereket, pálinkát ittak piszkos poharakból, és várták a vihar végét.

   Akarat, Erény, Bujaság, és Falánkság, ezek voltak Odüsszeusz emberei, akik soha el nem hagyták volna őt, mert számukra születése pillanatában ő volt a király, az egyetlen uralkodó. Ők négyen adták Odüsszeusz számára az erőt, a kitartást, ők látták el láthatatlan, ám annál erősebb fegyverekkel, és ők négyen védték meg az ezernyi bajtól ezt a hajóst.

   Gyakorta együtt ültek a kikötők kocsmáiban, hallgatták a Melódiáról szóló történeteket, és furcsa mód, mind az ötüknek csillogott a szeme a mezítelen nők hallatán, a jó borok ízét szinte a szájukban érezték. Minden olyan varázslatosnak tűnt fel a pillanat tört része alatt, hogy Odüsszeusz már az éjjel nekiindult volna a messzi tengereknek, ha nem lett volna erősen ittas.

   Akkoriban még fiatal volt, barna haját hosszabbra hagyta nőni, fiatal arcán főleg mosoly játszadozott, mint pajkos gyerekek a porban; hajóútjai mellett főleg nők után kujtorgott, valóságos rókaként járt a nők tyúkóljai között. Hált ő mindenféle nővel abban az időben, fiatal és idősebb is megfordult Odüsszeusz ágyában, kicsike kajütjében a lámpa fényénél tucatszám vizsgálgatta a mezítelen női testeket.

   - El ne felejtsd, fiam – mondták a matrózok -, Melódiát nem olyan könnyű megtalálni! Valaki egyetlen nap hajózás után rálel a szigetre, valaki egész életében hajózhat keresztül-kasul a tengereken, mégsem találja meg Melódiát!

   - Merre induljak?

   - Mehetsz keletre vagy nyugatra, északra vagy délre, teljesen mindegy… Melódia nem olyan, mint egy sziget a tengeren, ezt nem képes senki behatárolni! Mindig máshol bukkan fel, mert ez a sziget jön el az emberhez, és nem fordítva…

   - Elindulok, megkeresem Melódiát, ha addig élek is! – ugrott fel Odüsszeusz, ifjú erejének pajkos kirohanásával.

   - Menj csak, fiam! – mondta az öreg matróz. – Egy dolgot azonban soha ne felejts el: ha egyszer megtalálod Melódiát, többé ne hagyd el, mert egy ember életében csak egyszer találhat arra a bűvös szigetre!

   Később aztán Odüsszeusz megfeledkezett Melódiáról. Útjai másfelé szólították, új nőket és új pénzeket keresett, vedelte a pálinkát mocskos kikötők léha martalócaival. Szívében vágtattak az érzések, hol szerelembe esett, hol átkozta balszerencséjét, amikor egy nemkívánatos nő került a látóterébe, s a mesés sziget oly messzire úszott Odüsszeusztól, hogy elnyelte a horizont.

   Egy aprócska kikötő mélyén aztán talált egy vénséges vén hajóskapitányt, aki egykoron óceánjárókat dirigált szerte a világban, és maga az angol király hajóját is volt szerencséje kormányozni. Töpörödött testével, hosszú ősz szakállával maga volt a megtestesült vénség; görnyedten ült a nehéz tölgyfaasztalnál, amelyet alig ért fel. Azt beszélték róla, még mindig képes leinni bármelyik matrózt szerte a világon, a pálinka valósággal a kedvence volt mindig is.

   Odüsszeusz egy este odatelepedett asztalához, körülvette őt négy jó emberével, hogy meghallgassák az előadást, és hogy végre megleljék Melódia fenséges szigetét.

   - Én mindent tudok arról a világról! – mondta fennhangon a kapitány. – Melódián én tíz teljes esztendőt töltöttem el, hemperegtem a nimfákkal, jó bort itattak velem, és minden áldott nap a legfinomabb pecsenyéket sütötték nekem. Ott megáll az idő, drága fiam, nem öregszel többet egy perccel sem, de amint elhagyod a szigetet, újra elkezd forogni az öregedés órája.

   - Mégis, milyen vidék Melódia?

   - Mindig kellemes meleg van, egy szál pendely nélkül élvezheted a napsütést, fürödhetsz a tenger hullámaiban, vagy a sziget közepén csillogó tóban, melynek vizéből inni lehet. A fákon töménytelen gyümölcs érik, a világ összes gyümölcse képviselteti magát a szigeten, és a világ vadállományának is az egésze megtalálható ott. A békés semmittevés, a szórakozás, a gyönyörök élvezete tölti ki ott az ember idejét… és az a lágy melódia, amit dúdolnak azok a szép nők…

   A kapitány szemében könnyek gyülekeztek. Régi, kopott kapitányi sapkáját letette az asztalra, megvakarta tar koponyáját, hogy újra elmerülhessen az emlékezés tavában.

   - Folyton dúdolnak azok a szép nők ott Melódián! – kiáltott fel. – Aki egyszer megtalálja azt a békés szigetet, többé soha ne hagyja el, mert kétszer még senki sem találta meg! Azok a szerencsések, akik még sohasem látták meg azt a fenséges világot, mert akkor boldog lehet, és ha elhagyja, többé nem kell azon keseregnie, miért vált meg egy csodálatos helytől… Aki egyszer eljut oda, menthetetlenül elvágyódik onnan, ez a nimfák próbatétele, mert ha elvágysz onnan, és el is hagyod a szigetet, nem vagy méltó az örök életre, ha azonban maradsz, egyetlen jutalmad az öröklét!

   - Azért voltak olyan férfiak, akik ottmaradtak? – kérdezte Odüsszeusz.

   - Hogyne lettek volna! Sokan megbékéltek önmagukkal, hogy elnyugodjanak az életben, én sajnos nem bírtam megállapodni, harcoltam még önmagammal!

   Odüsszeusz egy idő után képtelen volt megmaradni egy helyben. Hajtotta a vágy, hogy megtalálja Melódiát, akarta látni azt a fenséges világot, a boldogság szigetét, ahonnan mindenki elvágyódik egyszer, de ahol mindenki meglelheti önmaga békéjét. Képzeletében vágtattak a képek, egyik a másikat váltotta, s egyszerre oly erős vágyódás ragadta el, hogy azonnal útra akart kelni.

   Egyszer aztán megesett bölcs királyunkkal, mikor túljutott az első fiatalkori megpróbáltatásokon, mikor sikeresen átvészelt néhány traumát, melyet a nők vontak ifjú fejére, Odüsszeusz nagy betegségbe esett. Napokon keresztül gyötörte a láz, izzadt az ágyban, a tea sem segített, csak négy hű embere ápolta Odüsszeuszt. Lelkében tipródott, és ez meglátszott kint is, a teste is szenvedett; egyszer zihált, máskor elszenderedett a rohamok elpihenésekor. Jó emberei féltették a királyukat, így aztán megjavították a régi, ám erős hajót, felnyalábolták Odüsszeuszt, elhelyezték a kicsike kajütben, majd kifeszítették a vitorlát, amelyre ezernyi nő arcát hímezték az évek.

   Jó szél ígérkezett az első napon, a napfelkeltével éledő könnyed szél vitte Odüsszeusz hajóját, amelyen mindig másik embere fogta a kormánykereket. S a király feleszmélt, előjött a hűvös tengeri levegőre, hagyta, hadd érje arcát a hideg tengervíz, és elnézte az ég színét.

   Egy darabon elkísérték őket a sirályok, de a hajó a nyílt vízre ért, ahol már ismeretlen mélységek cipelték hátukon a hajót, amely egy olyan embert vitt, aki meg akarta lelni önmagát. Önmaga keresésére indult, jobbján és balján két-két hű emberével, akik nem tudtak mást, mint szeretni, és akik néha jó, néha rossz tanácsokkal látták el uralkodójukat.

   Éjszaka volt a legelviselhetetlenebb Odüsszeusz lelki gyötrődése. A megcsáklyázott szív vérzett és remegett, a felhasadt burkon át egyszerre ömlött kifelé az éltető nedv, közben pedig fájt és égett minden, amit csak érzésnek lehet nevezni. A láz hol életre kelt, hol alábbhagyott, némi nyugalmat adva a szenvedőnek. Mint a ciklikus váltakozások, úgy erősödött, majd gyengült Odüsszeusz szenvedése. És azok a vágtató képek: az eltékozolt, elpocsékolt szerelmek; a lassan vonagló szerelmes nők mind eltűntek az évek során; Odüsszeusz oly könnyedén hagyta el őket, mintha csak egy kikötőből hajózott volna ki. Fájt a felismerés, hogy komiszul bánt ártatlan nőkkel, akik pedig úgy szerették ezt a hajóst, mint még senki mást, bármit megtette volna érte, de ő folyton más nők után szaladt.

   Az izzadságban fürdő Odüsszeusz számot vethetett eddigi életének minden egyes mozzanatával, az örömtelinek nem nevezhető gyermekkorral, mikor anyja terrorját kellett átélnie, aztán a nagyszülei fanatizmusát igyekezett kikerülni, és végeredményben az iskolák lélekölő machinációit is ki kellett valahogy bírnia, hogy életben maradjon. Aztán ott voltak a barátok, a régi jó cimborák, akikkel éjszakákon át vedelték a hideg söröket; a kocsmai biliárdversenyeket gyakorta megnyerte, valamint versenyt ivott idős emberekkel. Léha élet volt az, akkoriban félt a nőktől, sőt mindenkitől félt, aki és ami ismeretlen volt számára, minden olyan különösnek tűnt számára, az egész élet ezernyi misztériumot rejtett, amelyek ismeretlenek voltak, újak és megfoghatatlanok – a tapasztalatok hiányoztak az ifjú életből. Hány embert bántott meg az életben, te égbelakó Isten… Mindig szenvedett valaki ettől az ifjú hajóstól, aki csak élni akart, szeretni és szeretve lenni!

   És a nők… Odüsszeusznak isten igazából a nők emlékeire rándult görcsbe a teste, kiütött homlokán az izzadság, szenvedett, mint egy kutya. Hány és hány nő átkozta már a bölcs király nevét, hány nő érezte úgy, hogy az élete véget ért, csak mert elhagyta egy habókos, kalandor hajós… A nagy tengerek mindig sóhajtottak Odüsszeusz után egy-egy női nevet, a szelek tépték a haját, melyben a nők keze munkája rejtőzött, de a király után küldött képek voltak a leginkább pusztítóak, azok aztán mindig kitéptek egy darabot Odüsszeusz lelkéből. Érzések elől menekülni nagyobb dőreség, mint öngyilkosságba fojtani az életet! Pedig rengetegszer megfogadta, megállapodik, megül egy kedves nő szoknyájánál, a kicsike meleg konyhában fogja pipáját szívni, lopóval szívja majd a piros bort a hordóból, és pontban délben fog az asztalhoz ülni, hogy a jó sültet elfogyassza. Legalább százszor megfogadta már ezt magában, nem tehetett róla, hogy sosem sikerült neki. (Biztosan az égiek térítették el útjáról!) Odüsszeusz szerelme mindig tiszta volt, őszintén szerette az összes nőt, akivel valaha is összesodorta a gyenge szél, abban azonban védtelen volt, hogy szerelme hamar elmúlt.

   Hogy fájt Odüsszeusznak az emlékezés! A teste merő görcs volt, szemei fennakadtak. Úgy nyüszített, mint egy farkaskölyök, pihegett. Egy eltüsszentett életet kellett felépítenie a semmiből, amiért egyedül ő volt a felelős, neki kellett mindent újra megalkotnia, hogy elnyerje az örök boldogságot. Mert bár Odüsszeusz sokszor pesszimistán meghúzódott a sarokban, elbújt a kíváncsi szemek elől, a reményt sosem adta fel, hogy egyszer majd boldogan élhet a világ egyik szegletében.

   - Hozzátok vissza a szerelmet! – üvöltötte olykor önkívületében a király.

   Négy embere, akik ott ültek ágyánál, borogatták a homlokát, összenéztek a hajós szavaira.

   - Hozzátok vissza a szerelmet…!

   Hát persze! Odüsszeusz szomjazott a szerelemre, mint egy korty vízre. Szerelem nélkül nincs élet, a boldogság csupán egy meggyötört illúzió, a világ egy felfordult kanális. Mindenki, aki szerelem nélkül éli életét, balgaságba burkolózott angyal, amely elfordította fejét a fénytől.

   Reggelente aztán mindig csillapult a hajós szenvedése, ki tudott merészkedni a levegőre, megfürdette csapzott homlokát a reggeli szélben, hogy némileg felfrissüljön az éjszaka megpróbáltatásai után. A horizonton látható volt a felfelé kúszó Nap, a csodaszép vörös korong, amely az életet adja a Földön, és amely megvilágítja éjszakánként a Holdat.

   Odüsszeusz szívesen változott volna Nappá, hogy életet adjon másoknak, egy egész nemzetnek, vagy akár egy bolygó népének; szívesen adott volna némi meleget a rászorulóknak, és ő maga is megvilágított volna egy Holdat. Sokszor érezte már magában duzzadni a nemes szándékokat, a jóra könnyedén hajlott érzékeny lelkülete, ám az élet ösvényei gyakorta elvitték más utakra, így aztán nem mindig tudott végiglépdelni a nemesség pázsitján. A fényes napsütés cirógatta meggyötört arcát, leszárította róla az izzadságot, lesöpörték róla az éjszaka bűzét, a szenvedés förtelmes szagát, amelyet ez a bölcs király nagyon utált.

   Pihegett a korlátnak dőlve, élvezte a lágy hullámokon fel s le bucskázó hajó ringását, a kedves szél vitte őt célja felé, bár ezt a célt csak homályosan ismerte. Egyes napokon feltűntek madarak, ezzel jelezve, hogy szárazföld közelében járnak, máskor delfinek ugráltak a hajó nyomában; ezek a pajkos jószágok elkísérték Odüsszeuszt nem mindennapi útjára. Hosszú napok váltakoztak rövid napokkal, mint a vívók, megharcoltak egymással, s mikor az egyik diadalmaskodott, akkor utána több napon keresztül tartott az uralma.

   Szépen lassan elteltek a napok, majd a hetek is utánuk ballagtak. A horizont egyetlen méterrel sem került közelebb, csak a felhők váltakoztak odafent a kék égbolton, amelyre Odüsszeusz oly nagy szeretettel nézett. A reggeli friss napfényben fürdőző felhők látványa minden rosszat elfelejtetett a hajóssal. Állt a kormánynál, mely élete kormánya is lehetett volna, és a távolba nézett, bizakodva, minden reményét és bölcsességét összeszedvén, hogy megtalálja sorsának jobbra fordulását.

   Melódia azonban elmaradt. Mintha nem is létezett volna, pedig Odüsszeusz úgy hitt benne, mint a saját hajójában; el nem tudta volna képzelni, hogy nem leli meg a mesés szigetet.

   És a tenger egyszer sem volt haragos, nem gátolták ezt a bölcs királyt értelmetlen viharok, a víztükör oly simán nyugodott körös-körül, hogy a legkisebb fodrokat is meg lehetett látni. A szél vitte a kecses hajót, a vitorla finoman dagadt a súlytól, Odüsszeusz pedig halovány mosollyal gondolt az elmúlt éjszakára, mikor is majdnem meghalt. Azért nem rettegett a következő éjszakától, szinte várta a szenvedést, mintha tisztult volna általa a lelke. Az izzadságszagú szoba elrejtette a kínlódás minden apró nyögését, a szenvedés üvöltéseit; magába zárta a bölcs király minden kínját és örömét, mint egy mindentudó szelence.

   - Ott vagy valahol – suttogta Odüsszeusz a kormánynak dőlve. – Ott vagy, ahol a Nap lenyugszik…

   Néha beszélt Melódiához. Hiába nézett körbe a végtelen tengeren, sehol egyetlen aprócska pontot nem láthatott, mivel nem is volt a közelben semmi. A szárazföldek kitértek Odüsszeusz elől, mintha menekültek volna a királyként élő hajós elől. Nem adta fel a reményt, minden áldott nap kint állt a fedélzeten, és a távolba vesző tengert nézte, ahol a víz összeért az éggel, szinte összeolvadtak, a zöldeskék víztükör a határtalanul kék égbolttal, és ez olyan szép volt, hogy Odüsszeusz nem tudta elfordítani a tekintetét.

   Az eltelt hetek alatt egyetlen hajóval sem találkoztak, nem sikerült szót váltani egyetlen matrózzal sem, és szépen lassan a sirályok is elmaradtak. Az élet szűnt meg Odüsszeusz körül, csak tengerből összefogdosott halakat lehetett élőlényszámba venni.

   A lélekben kipattant aprócska szikrából szépen lassan lobogó tűz kerekedett, amely egyszerre éltette és égette ezt a bölcs királyt: a láz tüze emésztette belülről, míg odakint a Nap perzselését érezte. A teljes bizonytalanság hűtötte némiképp azt a zavaros lelket, a tanácstalanság, a tétova gondolatok öntöttek arra a tűzre vizet, máskor pedig olajat.

   Az éjszaka ismét kínkeserves állapotban telt el; Odüsszeusz azzal tetézte betegségét, hogy rendesen leitta magát, hátha segít rajta a mámor istene, vastagon döntötte le a méregerős pálinkát, egészen addig ivott, amíg szemei előtt összefolyt a kép. És a láz alattomos módon támadott, kiverte a király homlokát izzadságcseppekkel, s az arca vérvörössé változott. Az álomképek valósággal megrohanták, egyik arc a másik után bukkant fel a semmiből, mintha a sötétség szülte volna őket. Főleg a nők vonultak fel a képzeletbeli színpadra, hogy a hajós még jobban szenvedjen. Az elhagyott nők előszeretettel mutatták bánatos, könnyes arcukat ilyenkor; Odüsszeusz azt hitte, képesek beférkőzni álmaiba, látomásaiba.

   Azon az éjszakán viharok tépték a kis hajó vitorláját, a szél vadul dühöngött a tenger felett, a hullámok több méter magasra szöktek. Teljesen megőrült a világ, a koromfekete égboltot egy-egy pillanatra beragyogta egy villám villanásnyi fénye. És azok a dörgések… Bár Odüsszeusz nem hallott a dörgésekből semmit, mégis tudta, hogy odakünn az istenek csatáznak, mert lelkében is óriási csata dúlt, amitől ő élet és halál közt lebegett.

   - Nem hagytalak el…! – kiáltotta a két világ közt lebegve Odüsszeusz. – Nem hagylak el…!  

   Odüsszeusz számára megszűnt az idő, nem létezett többé múlt és jelen és jövő, csak egy mámoros, némiképp fájdalmas lebegés, amelytől egyszerre szabadult volna, és megtartotta volna ezt az állapotot. Még a reggel sem hozott enyhülést, az ég sem tisztult ki, Akarat valósággal rettegett a fedélzeten, a többiek vigasztalták, csitították. Mint a haptákban álló őrség, úgy vigyáztak Odüsszeusz lelkére a hű emberek, mintha attól féltek volna, hogy az elhagyott leányok lelkei meggyötörték volna királyukat.

   És Odüsszeusz eszébe jutottak a rég elhagyott nők, a régi barátok, a régi szenvedések; az elmúlt világok képei mind felsejlettek előtte, és ettől jobban szenvedett, mint az ábrándos csókoktól.

   És a láz folyton-folyvást gyötörte Odüsszeuszt, ezt a bölcs hajóst, aki életeken át hajózott, aki életeket vitt át kietlen tengereken, aki a szerelmet próbálta átvinni az élet tengerén, de fiatal lelke erre még gyenge volt. Bölcs királyunk szenvedett, mint a megvert kutya, elhagyott kedvesei gyötörték álmait, s ettől valódi lázálmai keletkeztek, amelyek nedvesség formájában ütköztek ki homlokán.

   Miközben Odüsszeusz szenvedve hánykolódott az Élet tengerén, addig lelkében a megbocsátás metamorfózisa küzdött a bűnbánat szellemével. Álmaiban lidércek jártak, melyek velőtrázó sikolyokat bocsátottak ki, és a maszkokká merevedett halotti mosolyok úgy kísérték a hajóst álmai tengerén, mint tengeri szörny a könnyű bárkát.

   A Nap csak nem akart előbújni a rongyos felhők mögül. Azok a felhők tépetten, csapzottan vonultak a sötét égbolton, s mint a rossz lelkiismeret, halkan sunnyogtak tova valamerre a látóhatáron túlra. A hullámok csapkodták a hajó könnyű testét; egyszer az égig emelték a vitorlást, máskor alámerült egy hullámvölgyben; a vitorla fehérsége világított a sötét tengervíz felett, mint egy lassan bandukoló fáklya, mutatta az utat a halhatatlanság felé.

   Odüsszeusz hű emberei csak nézték gazdájuk óriási hullámait, azokat a hullámokat, melyek bármelyik pillanatban összetörhették volna a hajót; miközben bíztak gazdájuk erejében, bölcsességében, addig féltek is a jövőtől, mint egy bűvös, megfoghatatlan szellemtől, amely csak az emberek félelmeiben létezik.

   - Lelked megváltásához bíznod kell önmagadban! – ismételgette magában a király ezt a régen hallott litániát. – Életed hajóját csak te vezetheted, embereid sosem lesznek képesek megragadni a kormányrudat…

   Mintha sötét ködben tapogatózott volna. Segítségére siettek pajkos kicsike törpék, hogy aztán megjelenjenek a sárkányok, akik el akarták ragadni Odüsszeusz lelkét, s bár a hajós nem hagyta magát, kikerülte a gonosz csapdákat, mégis rettegett, hiszen a bizalma gyenge volt még önmaga irányában. Halk sóhajait néha egy hangos nyögés szabdalta fel, ezt a vékony lepedőt, amelybe akár bele is lehetett volna feküdni; a kín nyögései felhasogatták a selymes kelmét; bemocskolták a tisztaság vérében megázott lepedőt, hogy az, aki belefekszik, ne tudjon nyugodtan aludni.

   És Odüsszeusz lebegett… Élet és Halál tárgyalt egymással egy posztóval leborított asztal két oldalán, s az asztal felett Odüsszeusz lelke lebegett, mint egy aprócska rongycsomó, amelyből már csaknem kifacsarták az életet. Csak úgy sorakoztak az érvek, mindig valamelyik a másik fölé tudott kerekedni. A Halál Odüsszeusz szerelmeit hozta fel egyik legfontosabb érvének, mert egy olyan ember nem méltó az életre, aki annyi nőt elcsábított, aki elhagyta, elmenekült azok elől, akik pedig sírig szerették a királyt; egy olyan hajós nem járhatja a tengereket, aki oly sok női szívet tűzött az övre, amellyel derekát körbefogta.

   Az Élet pedig Odüsszeusz emberszeretetét állította csatasorba: hiszen Odüsszeusz annyira szeretett mindenkit, és annyi emberen segített már életében; és hogy szerette a gyermekeket, Isten legszebb teremtményeit; a barátaiért tűzbe tette volna a kezét, képes lett volna meghalni bármelyik társáért…

   Végeredményben az égiek megkegyelmezhettek Odüsszeusznak, mert szépen lassan tisztulni látszott az ég, a felhők elvonultak, mint súlyos elefántok, és az éjszaka közepén felragyogott a Nap, amely valahonnan a horizont felől fröcskölte szét langyos sugarait. Ez a Nap szárította le Odüsszeusz homlokáról a hűvös nyirkot, és ez a nagy csillag simította el az őrjöngő hullámokat, hogy a király útja újra könnyű legyen. A könnyű szél vitte a hajót, a vitorla dagadt, mint egy valóságos vászon, melyet a tisztaság vegyszerével kezeltek, és a szeretet sugarai szárították meleggé.

   Odüsszeusz újra kimerészkedett a fedélzetre, elnézett a messzi távolba, ahol csak sejteni lehetett Melódia muzsikákat termő szigetét, ahol gyönyörből és szerelemből táplálkoznak a növények. Nézte a messzeséget, mint egy elérhetetlen nőt, s szívében egyszerre melegedett a boldogság a keserűség fagyos leheletével. Elnézte a ragyogó kék égen vitorlázó ezernyi figurát megmintázó hófehér felhőket, a Napot, amely nem tudott hová bújni a kíváncsi szemek elől; hallgatta a gyenge hullámok zenéjét a hajó oldalán, hogy a meggyötört lélek új erőre kapjon, hogy képes legyen újra élni, mert bármi történt az életben, ami elmúlt, többé úgysem tér vissza, hiába is ragaszkodunk hozzá. Új gondolatok feszítették ennek a bölcs királynak a fejét, olyan gondolatok és ötletek, melyekben már megfordultak a nők, azok a tiszta nők, akiknek sóhajtása maga az operaária fináléja, és amely nők illatukkal képesek elcsábítani bármilyen halandó embert. És a gondolatok oly habkönnyűek voltak, mint a tollpihék a párnában, az álomőrző pihék; az érzések pedig alig bírták kibontani aprócska bimbóikat, hiszen az újjászületés folyamata még nem fejeződött be teljesen, és Odüsszeusz, ez a sokat látott, ifjúságán alig átevező hajós új emberként állt hajója korlátjánál, hogy a messzeséget fürkéssze, mint életének bűvös csábítóját. Milyen könnyedén pillantott vissza régi önmagára, mint ahogy a kígyó nézi levetett bőrét, és nem érzett sem keserűséget, sem meghatottságot, csupán megbékélt régi énjével, a múltjával, hogy ő valamikor ilyen és ilyen ember volt, s bár ő nem volt se jó, se rossz, ember volt, ennél többet pedig nem kívánhat tőle senki; az Élet az, amelyet magunknak teremtünk, s bár lehet valaki gazdag vagy bölcs, az elherdált tehetség sokkal közelebb áll a Halálhoz, ha az mérhetetlen gőggel lép frigyre.

   Odüsszeusz enyhe mosollyal nézett a jövendőre, mint rég nem látott barátjára. Érezte és tudta, odabent a lelke mélyén, hogy nem történhet semmi baj, hogy él és élni fog, mert ez az élet rendje, egy íratlan törvény, melyet egykoron az égiek azért súgtak a fülekbe, hogy könnyebb legyen a bajok hajóján evezni. És hiába az ezernyi nő, azok az ölek, melyek világra hozták Odüsszeuszt, hogy aztán befogadják őt a gyönyör csókjaival együtt, hiába a kisasszony kacér kacagása, hiába Melódia borban ázó lankái, az ember azért él, hogy önmaga életében megteremtse azt a Melódiát, amelyet neki szántak az angyalok.

   Bölcs királyunk csillogó szemmel nézett előre, a megrészegített gondolatok mámorával a lelkében, és hirtelen olyan erőssé vált, mint aki szembe mer szállni az elemekkel. Új szerelem született fiatal lelkében: szerelemre lobbant az Élet iránt, s ez a kapcsolat tartósnak, békésnek ígérkezett. Hirtelen vágyott arra, hogy felkeresse régen elhagyott nőit, újra akarta látni a mosolygó arcokat, újra akarta hallgatni azokat a csengő kacagásokat, és az erotikában megfürdetett sóhajokat is kívánta, mint egy korty vizet a szomjazó. Mert a múlt az múlt, azonban egykoron a múlt volt a jelen, és a múltban elkövetett dőreségeket mindig lehet kezelni, csak jó mélyen nézzen magába az ember, és ott felfedezi mindenki a megbocsátást, melynél nagyobb isteni adomány nemigen létezik, s amely nélkül nyögvenyelősen élhetnénk ezen a világon. Az új szelek új illatokat fújtak Odüsszeusz elé; az ég ragyogásában maga a megváltás pingálta a színeket, ezért Odüsszeusz úgy érezte, végre hazatérhet, anélkül, hogy Melódiában partra lépett volna.

   Már nem kívánta meglátogatni a mesebeli szigetet, ahol naphosszat énekelnek mezítelen nimfák, és ahol bort kínálnak és hűsítő masszázst ledér nőszemélyek. Szívesen hagyta odaveszni a boldogság szigetét, hiszen megtalálta odabent a boldogságot, s hirtelen körülötte minden Melódiává változott; álmai mezítelen csodalényekként vonultak fel előtte; bort pedig az új képek adtak szájába, melyek még csak várnak rá, és az új dolgok elég sok gyönyörrel kecsegtettek.

   Különös mosollyal fordította vissza a hajóját, mint egy modernkori tékozlófiú, úgy készült visszatérni otthonába, abba a kikötőbe, ahol a legjobban érezte magát. Hogy szerette otthonát… Jobban, mint a nőket. És tudta, hogy otthon fogja meglelni majd igazi boldogságát, hogy majd akkor fogja meglelni az örök szerelmet, ha szívét kitárja a nemes érzéseknek, ha beengedi életébe a harmóniát. Minden olyan egyszerűnek tűnt, az élet bonyolultsága eltűnt egy csapásra, csak a szeretet és békesség maradt meg.

   Odüsszeusz önként hagyta el a távolban elmerülő Melódiát. Megtalálta bensőjében a békéjét, boldogságának forrását, úgyhogy már nem vágyott a bűvös szigetre, amelyről részegen hörgő matrózok meséltek esős éjszakákon. Hazatért a béke kikötőjébe, ahol kőoroszlánok őrizték a kikötő bejáratát, és ahol vitorlások ringtak a nyugodt vízen. A hegyen óriási torony emelkedett az ég felé, annak ablakából gyönyörű kilátás nyílt a kék víztükörre, onnan látni lehetett az alant elterülő piacot, ahol halat árultak ráncos öregasszonyok. Odüsszeusz sok-sok órát eltöltött a toronyban, várva a jó szerencsét; ott sírt életében egy hajó után, és ott is dobbant meg a szíve, mikor egy másik visszatért.

   Boldogsággal a szívében tért vissza abba a kikötőbe, amelyet úgy ismert, mint önmagát, ahol a halászok nevetve és kurjongatva fogadták; a vízparton merengő házak ablakaiból hófehér kezecskék lobogtattak hímzett zsebkendőket bölcs királyunk felé; a parti kőkockákon kicsi gyerekek ugráltak Odüsszeusz érkezésére.

   Pontosan úgy szerették a visszatérő hajóst, ahogy ő szeretett másokat…