***

– Azonnal tegyél le! – kiabálta mérgesen Theresa, miközben William hátát püfölte. – Eressz el!

– Elég legyen, Tess – figyelmeztette a házba érve, a sikoltozó nőt a nappaliba vitte, és magukra zárta az ajtót.

– Elmegyek! – állt fel sértődötten Theresa. Nem volt félelem írva az arcára.

– Előbb hallgass végig, kérlek – William esdeklő pillantása sem hatotta meg a nőt.

– Már meghallgattalak. Hazudtál. Azért maradjak, hogy újra megtehesd?

– Sajnálom – rogyott le William a lila kanapéra, és arcát a tenyerébe temette.

– Mit? Hogy megölted a szerelmed vagy, hogy nem voltál hozzám őszinte? – meg akarta sebezni ugyanúgy, ahogy a férfi tette vele. Bár nem tudta, hogy egy szívtelen szörnynek lehet-e fájdalmat okozni.

– Mindkettőt – sóhajtotta William, nyomorultabbul érezte magát, mint valaha.

– Elárultál engem – sóhajtotta Tess.

– Igen, tudom. Nem tudtam elmondani, nem akartam, hogy meggyűlölj!

– Ha azért nem gyűlöltelek meg, ami vagy, miért gondoltad, hogy ezért foglak? Miért gondoltad, hogy nem érteném meg?

– Ki tudna szeretni valakit, aki a szerelmét ölte meg? Az egyetlen embert, akinek valaha fontos volt? Szerettem őt, Tess, mindennél jobban és ő is engem. Ám a vér illata, a nyakán lüktető ér közelsége elvette az eszem. Nem tudtam parancsolni magamnak, nem tudtam ellenállni a csábításnak. Elárultam őt, magamat, a szerelmet.

– És engem is – sóhajtotta Tess, miközben leroskadt a kanapéra William mellé. – Bíztam benned, de már nem tudok többé. De Trevorban sem tudok – sírta el magát. – Kinek higgyek? Kiben bízzak ezek után? Kijátszottatok engem egymás ellen, mindkettőtöknek csak a bosszú eszköze voltam egy múltbeli sérelemért!

– Nem Tess! Neki talán igen, de nekem nem – fogadkozott William. – Ő százötven éve akar rajtam bosszút állni, mert ott volt és látta, amit tettem. Én viszont meg akarlak óvni a veszedelemtől, ami anyádra is lesújtott. Ez még csak a kezdet Tess. A múltat már késő megváltoztatni, de a jelent még lehet.

– Mindent el kell mondanod, amit tudsz!

– Igaza volt Ammannak, én tettem. Megöltem őt… – kezdte a történetet William.

Elisabeth az első perctől nagy kísértést jelentett számomra, a vére illata mindig is csábított. Legszívesebben, valahányszor a közelében voltam, rávetettem volna magam, és kiszívtam volna belőle az utolsó cseppet is. De így volt ez a legtöbb emberrel. A vámpírok a természetüknél fogva vérszomjas fenevadak, akiket csupán a gyilkolás gondolata foglalkoztat, és a testüket átjáró forró folyadék, mely életben tartja őket. Bármily nehéz volt is, de uralkodtam magamon, az ösztöneimen, hiszen mindennél jobban szerettem őt. Mikor rájött, fogalmam sincs hogyan, hogy mi vagyok, elfogadta. Ő volt az egyetlen emberi lény, akivel őszinte lehettem, akinek önmagam adhattam. Soha sem vérszívóként nézett rám, ember voltam számára. Az a William Taylor, aki egykor voltam. Szükségem volt rá.

Aznap este elmentem meglátogatni, hiszen miután gyanakodni kezdtek rám az emberek, kevesebbet mutatkoztam közöttük. Elisabeth kiment a feketéihez, akikről még akkor nem tudtam, milyen fenevadak. Tanította, ápolta őket, neki ez volt a természete. Az a gondolat foglalkoztatta, hogy megszökteti őket egy szervezet segítségével, északon majd megtalálhatják a boldogságukat. Akkor este veszekedtünk, nem akartam, hogy veszélybe sodorja magát. Ha az apja megtudta volna, mit forgat a fejében, őt sem kímélte volna. Ám Elisabeth tántoríthatatlan volt. Talán a vita hevessége miatt, talán a köztünk vibráló érzelmek hatására, de mikor odahajolt hozzám és finom ajkait az enyémre szorította, elveszítettem a fejem. Ennyire közel még sosem voltunk egymáshoz. A szíve dobbanása felhevítette a vérem, és nem bírtam ellenállni. Csupán egyetlen pillanatra veszítettem el az önuralmam, de ez elég volt ahhoz, hogy a tragédia bekövetkezzen. Mindössze egy pillanat volt, de olykor ilyen rövid idő is félelmetes következményekkel járhat. Hiába rogytam mellé a földre, hiába ébresztgettem, szólongattam, Elisabeth nem mozdult többé. Meghalt. Megöltem. Én öltem meg. Életemben még ekkora árulónak, ilyen hitvány alaknak nem éreztem magam. A bűntudat azóta is kínoz, ekkora lelki teherrel lehetetlen élni.

Ekkora felállt, az íróasztalhoz ment, előhúzott egy gyűrött papírost, és Theresának nyújtotta. Madison naplójából volt a hiányzó darab.

– Igen, ezt is én loptam el gyáva féregként, mert féltem, hogy mi lesz, ha megtudod, mit tettem.

Az arcát eltorzította a fájdalom. Nem hazudhatott, Theresa jól tudta. De korábban megtette, egyelőre csupán ez számított neki. Elolvasta az írást, miközben a könnyeivel küzdött, majd William folytatta:

Mikor felfogtam, mit tettem, elbujdostam, mint egy gyáva kutya. Nem bírtam volna az apja szemébe nézni, sem azokéba, akik végignézték, ahogy meggyilkoltam őt. Nem bírtam többé utálat, gyűlölet nélkül magamra gondolni. Azzá váltam, ami a kezdetektől voltam, egy gyilkos szörnnyé, aki már ártatlan embert is képes volt ölni. Ha tehettem volna, meghalok, de ez egy vámpírnak nem olyan könnyű. Gyáva voltam még ahhoz is, hogy megtegyem. Egyszerű lett volna kimenni a napra és elégni, vagy megkérni valakit, hogy döfjön karót a szívembe, bármi egyszerűbb lett volna a létezésnél. Sokáig nem mentem Huntsville közelébe, jóval azután tértem csak vissza, hogy Madison meghalt, a rabszolgái szétszéledtek, és a dél fényűző élete is hanyatlóban volt. A polgárháború végigsöpört az országon, de engem ez cseppet sem érdekelt. Sokáig bolyongtam céltalanul a világban, próbáltam éhezni, állatot ölni, de egyik sem jelentett megoldást. Aztán egyszer hallottam egy boszorkányról, akinek mindenkinél nagyobb hatalma van, azt beszélték, hogy egy varázslattal elveheti a vérszomjam. Kerestem, kutattam őt kontinenseken át, végül is Európában, Írországban bukkantam rá, egy erdei kunyhóban. Aigának hívták, egyike volt a négy leghatalmasabb boszorkánynak, ám az ő történetük most nem tartozik ide. Fehér boszorkány volt, ami azt jelenti, hogy jót tett az emberekkel, és távol állt tőle a fekete mágia. Élt vele egy lány, egy fekete, akit Amerikából hozott magával.

Őszintén elmondtam neki, mit tettem, és milyen kéréssel fordulok hozzá. Azt válaszolta, hogy létezik rá mód, és tud nekem segíteni, ám hatalmas árat kell fizetnem a varázslatért cserébe.

– Mit kért tőled? – kérdezte Theresa zavartan.

– Azt, ami egy embernek a legdrágább… a szívemet.

– A szívedet? – meredt rá a nő. – Ezt nem értem.

A varázslat, amit elvégzett, nagyon bonyolult volt, és mivel tudta jól, hogy a vámpírlét milyen kockázatot jelent az ártatlan emberekre, valami nagyon fontosat akart kérni cserébe. Emberként mély érzésű, empatikus férfi voltam, és a családom szeretete jelentett számomra mindent. A szívemmel éltem, a szívemre hallgattam, ez irányított. Ám oly eltökélt voltam a varázslatot illetően, hogy bármit megadtam volna azért, hogy kiűzze belőlem a vérszomjas szörnyeteget, aki meggyilkolta a számára oly kedves nőt. Nem tudom, mire kellett neki a szívem, de bármi nagy ár is volt ez, megérte, hisz azóta ártatlan embert nem bántottam.

– Hogyan is működik ez a varázslat? – Theresa érteni akarta.

– Látod ezt a talizmánt a nyakamban? – húzta elő a ruhája alatt rejtegetett láncot.

Theresa félrehúzta az orrát, ahogy rápillantott. Egy patkány koponyája volt rajt.

– Ez gusztustalan – fintorgott a nő.

– Ez az az állat, ami miatt elveszítettem az egész családom, ami emlékeztet a múltra, az első hibára, amit elkövettem, és ami azzá tett, ami vagyok.

– Ez a boszorkány jól értett a büntetéshez! – helyeselt Tess.

– Soha nem vehetem le a nyakamból, különben meghalok – árulta el a titkát William, amit eddig soha, senkinek sem mondott el. Úgy érezte, megbízhat Theresában.

– A varázslat része? – kérdezte a nő.

– Igen. Mivel a szívemet cserébe adtam, a varázslat által áramlik a vér a testemben, és ehhez kell a talizmán, ami a vérszomjat is kiűzte belőlem. Nem árthatok már senkinek.

– De akkor csak leszakítják a láncot a nyakadból, akár véletlenül és meghalhatsz?

– Nem – jelentette ki William. – Aiga ennél furfangosabb boszorkány volt és gondoskodott arról, hogy az örökkévalóságig bűnhődjek a tettemért, immár persze teljesen ártalmatlanul.

– Hogyan?

– Ahhoz, hogy valaki letépje, úgy kell szeretnie, mint ahogy Elisabeth tette – picit elmosolyodott, és kis iróniával a hangjában jegyezte meg – erre azonban az esélyem egyenlő a nullával.

– Ugyan William. Szerethető vagy, csak közel kell engedned magadhoz az embereket. Ami történt, megtörtént, megbűnhődtél érte.

– Ha tehettem volna, meghalok, ha van esély arra, hogy visszahozzák őt a halálból, de Aiga megmondta, ez lehetetlen.

– Meg kell magadnak bocsátanod! – a nő gyengéden a férfi kezére tette az övét, és végigsimított rajta. Őszintén sajnálta.

– Nem érdemlem meg – ismételte önmagát.

– A szeretet nem érdem kérdése – súgta a nő. – Mondtam már neked.

William némán elmosolyodott, majd picit csendben ültek, miközben az ujjaik összefonódtak.

– Áh, már értem! – kiáltott fel Theresa, mint aki előtt valami fontos világosodott meg.

William értetlenül meredt rá.

– Láttam Trevoron, hogy bámult rád, mikor beléd döfte a karót. Téged azzal nem lehet megölni.

– Nem, engem nem lehet – helyeselt.

– Ti ismeritek egymást régről, akkor neked tudnod kell, mi történt itt akkoriban.

– Sajnos, nem tudom, Tess. Mikor Elisabeth meghalt, elbujdostam, mint már mondtam neked, és csak évtizedekkel később tértem vissza. Azonban találtam valamit…