A rövidre nyírt hajú gyermek futva menekült az őt üldöző rendőrök elől. Különös oknál fogva nem érte utol a két, szerfelett edzett járőr. Amikor már úgy tűnt, vége, elkapják, mindig előállt egy csellel, mellyel újabb, jelentős előnyre tett szert. Most épp az aluljáróba szaladt, ahol sikeresen elvegyült az ilyenkor tolongó tömegben. Űzői hiába kutatták mindent látó tekintetükkel, az ifjú, meglepő módon, eltűnt a szemük elől.

-          Csak mi lehetünk ekkora barmok! – káromkodott az egyik járőr, lehajtotta fejét, és dühödten a földet pásztázta, mintha ott keresné a választ.

-          Ott van! – kiáltott fel ekkor, szinte megrészegülve a másik, majd újult erővel, ám végül ugyanolyan eredménytelenül, folytatták megkezdett játékukat.

   Estére járt már az idő, amikor a gyermek végre fellélegezhetett. A rend őrei végképp szem elől tévesztették.

   A sors furcsa iróniája, hogy az épület, mely előtt nyugalomra lelt, nem volt más, mint a BRFK épülete. A gyermek tudott már olvasni, így könnyűszerrel megértette az eset különlegességét. Elmosolyodott, és szájára kellett tapasztania a kezét, nehogy hangosan felnevessen. Nem hiányzott a nyakába újabb két félnótás.

   Lassan eloldalgott. A nap már lemenőben volt, amikor egy kis parkhoz ért. A legelső padon hajléktalan férfi feküdt, vastag kabátba bugyolálva, durva pokróccal betakarózva. Ismerte ezt az embert. Sokszor látta errefelé, egyszer váltott is vele néhány szót. Nem szánakozott rajta. Igaz, hogy a fickónak nem volt hol rendesen nyugovóra térnie, étel is ritkán került a gyomrába, ám  nem érezte boldogtalannak. Sőt, beszélgetésük alkalmával meglehetősen vidám képet festett magáról. Ölébe vette őt, megsimogatta a feje búbját, és szelíd, barátságos hangon szólt hozzá.

-          Hát te meg mit keresel az utcán egyedül? Nem kéne a haverjaiddal lenned, mint a többi rendes kisfiú?

   A gyermek halványan elmosolyodott, majd halkan, szinte suttogva válaszolt:

-          Nincsenek haverjaim.

   A hajléktalannak elkerekedett a szeme. Lekapta térdéről a gyermeket, és arccal maga felé fordította. Nézte egy darabig, csodálkozva, végül hangosan is levonta a következtetést.

-          De hiszen te… kislány vagy.

   A gyermek lehajtotta fejét, mintha szégyellné magát. Aztán, amikor újra felemelte, szemében valami különös fény lobbant lángra, melyet látva a hajléktalan fészkelődni kezdett a padon.

-          De ne mondja el senkinek, jó? – kérlelte esdeklőn a kislány.

   A férfi bólintott, megvakargatta zsírtól és kosztól csatakos szakállát, és ekkor tekintetét elvonta a gyermektől. Többé rá sem nézett. Mintha csak attól tartana, az emberpalánta puszta látványa kiégeti a szemét.

   A kislány most óvatosan vizsgálta a horkoló alakot. Talán attól félt, felébreszti a pillantásával. Maga sem tudta igazán, mitől tartott. Amit zsigerből érzett, az az volt, hogy ez a hajléktalan egyike azon keveseknek, akiket a jó emberek kategóriájába lehetett sorolni.

   Némi habozás után folytatta az útját. Gyomra korgott, lábát már nem is igazán érezte a fáradtságtól. Fekhelyre és egy kis ételre vágyott, semmi másra. Szomorúan visszanézett a kisiklott életű hajléktalanra, és azt kívánta, bárcsak rajta is segíthetne. De az a kis pénz, amit az emberek zsebéből olykor könnyűszerrel kihalászott, neki és családjának elengedhetetlen volt a szűk megélhetéshez.

   De talán mégis…

   Gondolt egyet, és megállt. Megtapogatta a zsebét, melyben ott lapult mai napi zsákmánya, a vastag, fekete bőrpénztárca. Hogy mennyire gyerekjáték volt a rohanó asszony nyitva felejtett ridiküljéből észrevétlenül elorozni… Persze, a nő utána sikongatni kezdett, rendőrért kiáltott, de ő akkor már jócskán látótávolságon kívülre került.

   Elővette a tárcát, szétnyitotta, és kivett belőle két darab papír bankjegyet. Hadd legyen egy kis öröme szerencsétlennek! Visszakullogott az ágyként szolgáló padhoz, óvatosan kitakarta a hajléktalant, mire az megmozdult. Szerencsére nem ébredt fel, csak erőteljesen kifújta a levegőt, majd húzta tovább a lóbőrt. A lány gyors mozdulatokkal becsúsztatta a kabátja zsebébe a pénzt, újra betakarta, aztán elrohant.

   A bérház harmadik emeletén látszólagos nyugalom uralkodott. Sötét volt már, de a lakások egyikében kapcsolták fel csupán a villanyt. Az övékben nem. Ezen igencsak meglepődött, mivel nővére, jobb dolga nem lévén, esténként könyvet olvasott. Minden este. A dolog meglehetősen aggasztotta a kislányt. Kellemetlen érzés kerítette hatalmába.

   Amint belépett, hangosan köszönt. Nem érkezett válasz. Egyre idegesebbé vált. Mi ez az egész?

   Beljebb lépett, egészen be, a lakás egyetlen szobájába, ahol a sarokban lévő, ócska kisasztalon gyertya pislákolt. És ott ült előtte ő… az édesanyja. Harmincöt éve ellenére körülbelül ötvennek nézett ki, hála a sok gondnak és keserűségnek. Az asztal lapjára könyökölt, kezét összekulcsolta, fejét alázatosan lehajtotta, és mormolt valamit. A kislány néhány szó után rájött, mi az. Hiszen kívülről ismerte a szövegét.

   „Miképp a mennyben, azonképpen itt, a földön is… A mindennapi kenyerünket add meg minékünk ma…”

   A lány közelebb lépett, és megismételte a köszönést. Anyja erre összerezzent, kezét úgy kapta le az asztalról, mintha az hirtelen fellángolt volna. Az üdvözlést azonban nem viszonozta. A kislányt ez nem zavarta. Megszokta már. Ami aggodalommal töltötte el, az a lakás szokatlan üressége volt. Némi habozás után rá is kérdezett.

-          Mari hol van? Miért nincs itthon?

-          Elment pénzt keresni – volt a váratlan gyorsasággal adott válasz.

-          Hová ment? Mit csinál? – faggatta tovább a lány, de hamar meg is bánta. Anyja, már-már emberfeletti nyugalommal válaszolt erre is.

-          Ne érdekeljen! A lényeg az, hogy pénzt hoz a házhoz. A többi nem számít.

   A kislányt azonban cseppet sem elégítette ki a magyarázat. Tudta, valami nagyon nincs rendjén. Ezt már a lépcsőn felfelé menet érezte, és most testet is öltött a kétely. Hol van Mari? Mit csinál, amivel pénzt lehet keresni? Hiszen még az általános iskolát sem végezte el. Ez nagyon nem jó így.

   De minél többet merengett, annál tanácstalanabbnak érezte magát. Hiszen tenni semmit nem tudott a dolog érdekében. Kénytelen volt beletörődni, és remélni, hogy nincsen komolyabb zűrben a testvére.

   Lefeküdt a kemény, kényelmetlen ágyra, ahonnan most nagyon hiányzott Mari megnyugtató, reményt sugárzó jelenléte. Az sem érdekelte, hogy gyomra vadul morgott az éhségtől. Lehunyta szemét, és emlékeiből előidézte apja erős, határozott, férfias alakját. Ő volt az, aki még képes volt valamennyire összetartani a családot. Halálával kezdődött minden bonyodalom. Anyja mély depresszióba süllyedt, dolgozni nem volt képes, egész álló nap csak feküdt és sírt. Az apjuk által hátrahagyott összeg pedig csak fogyott és fogyott. Gyorsan vitte a pénzt a lakbér és a rezsi, míg végül nem maradt belőle más, mint holmi aprópénz. Annak is hamarosan szárnya kelt, és elrepült, gúnyos mosollyal tekingetve vissza a megfogyatkozott családra.

   Tisztán élt emlékezetében apja eleven, nyitott természete. Tisztelte ezért. Akármilyen nehezek is voltak a körülmények, ő megőrizte nyugalmát és jókedvét, és ezt sikeresen átültette a család minden tagjának lelkébe. Szinte minden érdekelte. Sokat olvasott, otthon volt a filmek világában, megtanította lányait a történelem fontos eseményeire, összefüggéseire. Sokat kártyáztak, sakkoztak – ebben általában hagyta őket nyerni, a lányok ezt nagyon jól tudták. Gyakran elvitte gyerekeit lovagolni, amit mindketten nagyon szerettek. De ami a kislánynak leginkább a szívéhez nőtt, hétvégente együtt szerelték a család ősrégi Trabantját. Bár ő még csak elsős iskolás volt akkor, így nem sokat értett a dologból, apja olajfoltos ábrázata és a földön szanaszét heverő csapágyak és más alkatrészek lenyűgözték. Amit még a szerelésnél is jobban imádott, az a kocsikázás volt. Ezen alkalmak igen ritkán fordultak elő, köszönhetően az egyre dráguló üzemanyagnak. Mégis, ezen ritka alkalmak kárpótolták mindenért. Ahogy a szél az ablakon át besűvített az utastérbe, úgy érezte, mintha szállna a levegőben. Szabadnak érezte magát. És ott volt az apja, kemény, határozott kézzel markolta a kormánykereket, néha rámorgott a szerinte rosszul közlekedő autóstársaira. Olykor odakacsintott lányainak, kik felváltva ültek mellette. Ilyenkor nem beszéltek sokat. A lányok élvezték az utat, lényüket betöltötte a látvány, és a száguldás felemelő érzése.

   Boldogak voltak együtt. Az sem számított különösképp, hogy nem engedhettek meg maguknak sok olyan dolgot, ami másoknál természetes velejárója volt az életnek. Bár apjuk keményen dolgozott, mindig került az asztalra főtt étel, olykor naponta kétszer is, a kislányt némiképp zavarta szegénységük. Hiába nyugtatgatta az apja: „Csak türelemmel, kislányom, meglátod, később jobban fogunk élni.”, neki azért megmaradtak az ellenérzései. Zavarta például, hogy, míg osztálytársai – mert akkor még járt iskolába – hetente új ruhát vettek fel, ő nem engedhette meg ezt magának. Egy váltás ruhája volt csupán, az is kopott, nyúlott. Meg az is nyomasztotta – bár nem volt létszükséglet – , hogy nem volt tévéjük. Régi, recsegő rádiójukat hallgatták, ha némi szórakozásra vágytak. Az is több volt a semminél, de a kislány a nélkülözés ösztönzésére elhatározta, ki fog törni ebből az életformából. Tanul majd, keményen, szorgalmasan, hogy sok pénzt keressen, és kihúzhassa családját a szegénység gödréből. De apja váratlan halála mindent megváltoztatott. Bár, mivel gyerek volt még, nem adta fel álmait, legbelül érezte, amint egyre távolodik a reményteli jövő képe. Csakhamar ráébredt, mindaz, amit tervezett, szinte lehetetlen. Idővel nem járt már be az iskolába. Eleinte otthon azt hazudta, oda indul reggelenként, helyette azonban csavargott a városban. Attól nem kellett tartania, hogy anyja és testvére meglátják – nem jártak azok sehová. Még csak ki sem tették lábukat a lakásból. Anyjának ugyan kiküldték a figyelmeztető levelet az iskolából, az asszonyt azonban hidegen hagyta a dolog. Onnantól kezdve nem titkolta kimaradását. Reggel elindult, és csak kora este, általában hét-nyolc órakor érkezett haza.

   Céltalan bolyongásai kisvártatva értelmet nyertek. Mivel már nem bírta nézni a család egyre rosszabbodó anyagi és lelki állapotát, megtalálta a módját a pénzszerzésnek. Tudta ugyan, hogy amit tesz, helytelen, ám a kényszer hajtotta előre, ahogy azóta is, szüntelenül. Első zsákmányához könnyedén hozzájutott: a földön szétterülve találta a tárcát, és gondolkodás nélkül felvette. Hamarosan kitalálta a továbbiakat is. Hallott egyet és mást az emberektől. A szomszéd mesélte egyszer, hogy valami szemtelen zsebtolvaj kizsebelte. Szerencsére nem volt nála sok pénz, de hát akkor is… Micsoda arcátlanság! Ebben egyet kellett a kislánynak értenie, mégis, lassan összeállt fejében, miképpen fog a későbbiek során pénzhez jutni.

   Lehunyt szeméből mindezt felidézve könnyek kezdtek potyogni. Két kövér csepp gördült végig az arcán. Egyszer majd… Talán egyszer majd lesz jobb is, gondolta, de már kevéssé hitt ebben.

   Keserű könnyeit nyelve lassan az álom oltalmazó világába merült.