Várady olcsó whisky-jét iszogatta, amikor becsöngetett hozzá az első olyan vásárló, akit komolyan lehetett venni. Magas, szikár alak volt, amolyan hivatalnok-féle. Szemüveget viselt, melynek lencséje leginkább a szódásszifonra emlékeztette. A domború üveglapok mögül két, apró pont kandikált, kutatott a ház urának arcán és a lakás berendezései között. Várady meg volt róla győződve – persze, hála az eddig elfogyasztott alkoholmennyiségnek – , hogy a fickó szemüvegébe apró kamerát szereltek, mint a filmekben, mellyel egy titkos társaság számára készít felvételeket, hogy aztán, alapos megfigyelést követően, álmában betörjenek hozzá, és elrabolják, majd egy orvosi kutatócsoport az ő testén végzi el a világújító, ámde ezidáig szigorúan titkos kísérleteket.

A rövidre nyírt hajú gyermek futva menekült az őt üldöző rendőrök elől. Különös oknál fogva nem érte utol a két, szerfelett edzett járőr. Amikor már úgy tűnt, vége, elkapják, mindig előállt egy csellel, mellyel újabb, jelentős előnyre tett szert. Most épp az aluljáróba szaladt, ahol sikeresen elvegyült az ilyenkor tolongó tömegben. Űzői hiába kutatták mindent látó tekintetükkel, az ifjú, meglepő módon, eltűnt a szemük elől.

-          Csak mi lehetünk ekkora barmok!

Miközben Várady a megoldást kereste, néhány száz méterrel arrébb, egy igen rossz állapotban lévő családi ház gizgazos udvarára két, civilbe öltözött férfi lépett. Járásuk alapján ügynököknek tűntek. Napszemüveget viseltek, hajukat oldalra fésülték. Izmos felsőtestükön bőrkabát feszült. A magasabbik, nagydarab fickó határozott, erős mozdulatokkal bekopogott, majd várt. Dörömbölésére azonban senki nem nyitott ajtót.

-          Nyissa ki azonnal, Vizy asszony, különben kénytelenek leszünk betörni az ajtót!

…  - Kedvesem, egy kicsit fordulj balra, ha megkérhetlek! Úgy… Tökéletes!

   Várady Sándor kicsit kényelmetlenül érezte magát. Nem azért, mintha zavarták volna a szőke szépség leplezetlen bájai; látott már meztelen női testet közvetlen közelről. A kisszobában lévő, igen kevés mozgási lehetőség aggasztotta. A helyiségben – mely amúgy sem volt tágas – szerteszét hevertek a becsomagolt, vagy éppen javítgatásra váró festmények. Nem igazán tudta őket elraktározni. Így is kénytelen volt a többi szobát bevonni e célra.

1990 őszén...

   A megfáradt, kiüresedett festő szomorúan nézett körbe az egykor művei kiállítási helyéül szolgáló, most csupán a pókoknak és különböző bogaraknak otthont adó teremben. Nagy volt, komor és sötét, ami végképp letargiába ejtette a hajdanvolt művészt. Emlékeiben újra és újra felidézte a szebb napokat: amikor még vidám, életteli összejöveteleket tartottak a tágas helyiségben, ráadásul festményeit a legtöbben lenyűgözőnek tartották.

   Az öregember fásult, üres tekintettel meredt maga elé. A fehérre meszelt fal felé nézett, azon is a Mona Lisa egyik másolatára. Immár sokadszor megérteni vélte, mit is takarhat az a bizonyos, sejtelmes mosoly. Hogy mosoly-e egyáltalán, vagy valami egészen más. És, immár sokadszor, az öregember is elmosolyodott.

   Szemét a képről le sem vette volna talán, de ekkor, nagy robajjal kitárult a bejárati ajtó, és sebesen berobogott egy magas, láthatólag sportos alak.