Az öregember fásult, üres tekintettel meredt maga elé. A fehérre meszelt fal felé nézett, azon is a Mona Lisa egyik másolatára. Immár sokadszor megérteni vélte, mit is takarhat az a bizonyos, sejtelmes mosoly. Hogy mosoly-e egyáltalán, vagy valami egészen más. És, immár sokadszor, az öregember is elmosolyodott.

   Szemét a képről le sem vette volna talán, de ekkor, nagy robajjal kitárult a bejárati ajtó, és sebesen berobogott egy magas, láthatólag sportos alak. Ruházata egyszerűnek mondható: feszes melegítőt és pólót viselt, a lábán edzőcipőt. Vörös haját rövidre nyírta. Fürkésző, melegbarna szemei vizslatva forogtak körbe a szobában, majd a kopaszodó öregemberen állapodtak meg, aki ebben a pillanatban igencsak felhőtlenül boldognak látszott. Az újonnan érkezett alak rosszallón nézte egy darabig, a következő pillanatban azonban figyelme másfelé terelődött. Tekintetét most a padlóra szegezte, melynek kopott, ápolatlan parkettáján középkorú, sötéthajú férfi feküdt, összegörnyedve, mint akinek alaposan ellátták a baját. Ami viszont még ennél is hátborzongatóbb volt: a férfi rángatózni kezdett, mintha súlyos roham tört volna rá. A vöröshajú, sportos alak azonnal odarohant a szerencsétlenhez, és próbált mindent megtenni annak érdekében, hogy jobban legyen. Pofozgatni kezdte, hátha az eszméletvesztés okozta sokk áll fenn csupán. De az öregember tisztán, érthetően megszólalt, tekintetét folyamatosan a festményen tartva, mintha ahhoz beszélne:

-          Nincs értelme pofozgatni. Nincs értelme bármit is tenni vele. Ő már elment. Ezt el kell fogadni.

   A vörös hajú, sportos alak nehezen bár, de elfogadta. Abbahagyta a próbálkozást, felállt, és haragos, vad pillantást lövellt az öregre, majd ismét a rángatózó férfira nézett. Szeme könnybe lábadt. Amikor újra felemelte a fejét, arcán már nem mutatkoztak a düh jelei; sokkal inkább a kétségbeesett tehetetlenségéi. Tekintetében egyetlen, megválaszolhatatlannak tűnő kérdés bújt meg: „Miért?”. Az öreg, továbbra is a képet vizsgálva, erre is válaszolt, anélkül, hogy akár csak egy pillantást is vetett volna a tanácstalan alakra.

-          Ne keresd a választ, mert nincs. Miért történnek úgy a dolgok, ahogy történnek, és miért nem másképp? Ez az, amire mi, emberek, talán sohasem leszünk képesek megtalálni a választ. Most pedig, ha megbocsátasz, arra kérlek, távozz! Nem szeretném, ha végig kéne nézned, ami történni fog.

   Elkapta tekintetét a festményről, de csak egy pillanatra, míg szemével megállapította a keze ügyében lévő, kis henger alakú doboz pontos helyét, és tenyerébe fogta azt. Ezt követően ismét a Mona Lisára meredt, és úgy tűnt, ez már nem is lesz másképp. A vörös hajú, sportos alak lassan kisomfordált a lakásból, szinte dermesztő, síri csendet hagyva maga után.

   Egy óra múlva szirénázva megérkeztek a mentősök. A furcsa hangú idegen pontos címközlése alapján hamar rátaláltak a másfél szobás panellakásra. A nagyobbik szoba parkettáján, a kisasztaltól nem messze, összegörnyedt, középkorú férfi feküdt eszméletlenül. A rangidős mentős a pulzusát kereste, majd fájdalmas, csalódott arccal fordult két társa felé. Azok értették. Ekkor mindhárman ugyanarra vetették tekintetüket. A régi, megkopott huzatú fotelban idős, kopaszodó férfi ült, üveges szemmel bámulva maga elé. A mentősök azonnal tudták, rajta sem segíthetnek. Későn érkezett a bejelentés, így nem tehettek már semmit. A rangidős odalépett az öreghez, és ujjaival gyengéden lesimította szemhéjait.

   Tiszteletteljes, néma csendben vonultak ki a lakásból, hogy majd átadják helyüket a hullaszállítóknak. A bejárati ajtóból még egyszer visszanéztek. Az öregember, akár egy bölcs távolkeleti mester, úgy ült a fotelban. Méltóságteljesen lépett át a másvilágba, efelől semmi kétségük nem volt. És, akár az életükre mertek volna esküdni, hogy az öregember szája szegletében apró, sejtelmes mosoly bújik meg.