1990 őszén...

   A megfáradt, kiüresedett festő szomorúan nézett körbe az egykor művei kiállítási helyéül szolgáló, most csupán a pókoknak és különböző bogaraknak otthont adó teremben. Nagy volt, komor és sötét, ami végképp letargiába ejtette a hajdanvolt művészt. Emlékeiben újra és újra felidézte a szebb napokat: amikor még vidám, életteli összejöveteleket tartottak a tágas helyiségben, ráadásul festményeit a legtöbben lenyűgözőnek tartották. Azt mondták, megállnák a helyüket a világ bármely részén, és ha egyszer hírük kel, százával fognak tolongani az emberek, egymással versenyre kelve minden egyes darabért. A festő önbizalma az egekbe szökött, de azért nem szállt el saját magától. Tudta, sok vélemény nem egészen mérvadó, mivelhogy barátai nyilván elfogultak vele kapcsolatban. Csak festett, festegetett tovább, olykor éjt nappallá téve, a tömeg pedig erőszeretettel vásárolta a képeit. Már-már azon volt, hogy nagyobb galériát bérel, mivel ezt idővel kinőtte. De a dolgok másképp alakultak… Maradtak a régi, szép emlékek, melyek ugyan igencsak távol voltak már időben, mégis, élete legnehezebb pillanataiban ezek tartották benne a lelket mind a mai napig…

… Ott, a három méter hosszú és két méter széles pódiumon állva mondta legelső beszédét. Soha nem volt a szavak embere, akkor azonban jócskán kitett magáért, és kis híján egy órán keresztül ecsetelte, miért fontos számára, és, úgy általában véve, a társadalom számára a művészet. Nem tudta volna felét sem felidézni annak a beszédnek, de arra tisztán emlékezett, hogy szavait hangos üdvrivalgás követte.

   Miután elhagyta a pódiumot, három fiatal – emlékei szerint talán egyetemisták; két vadkülsejű fiú, és egy csinos, babaarcú lány – rohanta meg, hogy gratulációjukat kifejezésre juttassák, és elmondják, mennyire odavannak a műveiért. A festő szerényen mosolygott, megköszönte a bókot, és távozni készült. A fiatalok azonban útját állták. Az egyik fiú, amelyiknek bozontos, szőke haja volt és égkék szeme, megszólította:

-          Elnézést! Kérdezhetnék öntől valamit?

   A festő kissé kelletlenül bólintott, majd feléjük fordult. Egyáltalán nem voltak szimpatikusak így hárman. Az angyalarcú lány… ő talán még elnyerte volna a tetszését, ha tekintélyét nem rombolja szét a tény, hogy ilyen otromba alakok oldalán jelenik meg.

-          Mennyibe kerülne az összes festménye, ha azt mondanám, meg akarom venni őket? – tette fel a szokatlan kérdést a fiú.

   A művész értetlenül nézett rá, és homlokán ráncok keletkeztek. Egy darabig sötét felhők borították arcát, majd így válaszolt:

-          Hát, ezen még nem gondolkoztam. Jelenleg nem érné el a félmilliót, ha jól gondolom. Még igencsak kezdő vagyok. Hiába mondják sokan, hogy jól csinálom, a sikerhez ennél több kell.

   Hirtelen elhallgatott, és fürkészőn kutatta a fiú tekintetét, aki, míg ő a kérdésére felelt, lehajtotta a fejét, és már egy ideje a padlót nézte. Amikor a festő befejezte, ismét felpillantott. Szemében izgatott elszántság tükröződött, mely nem ismert határokat és akadályokat.

-          Mi lenne, ha adnék magának egymilliót, az összesért? – kérdezte, olyannyira határozott hangon, hogy a festőt rémület járta át. Félt, de nem tudta, valójában mitől tart. A fiú látta ezt rajta. Hogy feloldja a helyzetet, folytatta: - Nem fontos ám azonnal döntenie. Megadom a számom, ha rászánja magát, csak hívjon. Én… - Zavartan társaira nézett, és gyorsan kijavította magát: - Mi vevők vagyunk a képeire. Igazán tetszik az a vad, szenvedélyes lángolás, ami belőlük árad. Nem túlzás azt mondanom, életemben nem láttam még ezekhez foghatót.

   A festő szégyellősen elmosolyodott, átvette a névjegykártyát, majd elnézést kért, és csatlakozott két öltönyös férfihoz, akik épp Meztelen Magdolna című alkotását csodálták, mely hosszú, vörös hajú nőt ábrázolt, teljesen csupaszon, igencsak erotikusnak mondható pozícióban, egy vastag fa törzsének támaszkodva. A férfiak áhítattal vizsgálták a kép minden egyes részletét. Amikor az alkotó közéjük lépett, nem győzték dicsérő szavakkal elhalmozni a festőt és festményét egyaránt. És ő csak hagyta, hadd mondják. Élvezte, ha pozitívan értékelték munkásságát. Arról nem is beszélve, hogy mind a két öltönyös férfi befolyásos üzletember hírében állt, így a jövőben minden bizonnyal bővítik majd a vevőkörét, sőt, kapcsolataik révén talán még terjesztik is jó hírét.

   A festő meg is feledkezett a három egyetemistáról. Most kutatni kezdte őket a galériában, de se hírük, se hamvuk nem volt. Csak évekkel később hallott újra felőlük, de az a furcsa rettegés, mely a vadkülsejű srác tekintetének hatására eltöltötte lényét, elevenen megmaradt emlékezetében…

… - Uram, maga meg kicsoda? – rántotta vissza a jelenbe egy hang a háta mögül. Először nem tudta, képzelete játszik-e vele csupán, esetleg még mindig az emlékei szólnak a fejében… vagy tényleg van itt valaki? Ez utóbbi kicsit abszurdnak tűnt. Ugyan, mit keresne akárki ebben a sötét, lepukkant teremben? De aztán megérezte a hátára tapadó tekintet súlyát, és már tudta: nem fantáziál. Lassan megfordult, azzal a biztos elhatározással, hogy elmond mindent magáról. Hogy ki ő, hogyan kötődik ehhez a hajdan zsúfolt, életteli teremhez, és végül, mi vonzotta most, ennyi év után ide. Erős késztetést érzett minderre, ám amikor megpillantotta a kontyot viselő, ötvenes éveiben járó nőt, aki szemüvege mögül szigorú szikrákat szórt felé, menten inába szállt a bátorsága.

-          Én csak… - kezdte, de nem tudta befejezni. Farkasszemet nézett a nővel, és biztos volt benne, ezúttal nem ő lesz az, akinek akaratereje győzedelmeskedik. Azok az idők már elmúltak. Talán örökre…

-          Nos? – sürgette a nő, és az órájára pillantott. – Nem érek rá egész nap, és be szeretném zárni ezt a kócerájt. Reggel pedig jönnek a takarítók, hogy rendbe tegyék, úgyhogy, ha maga valami hajléktalan, aki itt akar aludni, azt kell mondanom, rossz helyet választott, mert itt nem fog.

   Sebesen pörgött a nyelve. Szavai úgy ömlöttek a szájából, mint az elapaszthatatlan, feneketlen kútból szivattyúzott víz. A hajdanvolt festő zavartan pislogott, majd elkezdte kimagyarázni magát.

-          Várady Sándor vagyok, és azért jöttem ma ide, hogy egy kicsit nosztalgiázzak. – Megvárta, hátha ebből beugrik a nőnek, ki ő, de, mivel az még mindig értetlenül, karba tett kézzel állt, csalódottan folytatta: - Én béreltem egykor ezt a termet. Kiállító teremnek használtam a festményeim számára. Tudja, annak idején híres festő voltam. Imádták a képeimet. Ma már senki nem ismer fel. Egy senki lettem.

   Úgy tűnt, legalábbis egy pillanatig, hogy a nő némiképp elérzékenyül. De arcára szinte azonnal visszaöltötte kemény vonásait, szeme összeszűkült, majd hirtelen elfordult Váradytól, és félvállról, mintha ott sem lenne a férfi, folytatódott a szóáradata:

-          Akárhogy is van, nekem haza kell mennem. Sok a dolgom otthon, én nem érek rá nosztalgiázni meg festegetni.

   Várady Sándor elengedte a füle mellett a megjegyzést. Fáradt volt ahhoz, hogy bármit reagáljon. Fel is adta a további küzdelmet. Tudta, az asszonyságnál úgysem ér el eredményt. A melankolikus nosztalgiázásnak pedig valójában vajmi kevés az értelme.

   Hazament hát. Mert otthona volt az egyetlen hely jelenleg, ahová békésen visszahúzódhatott. Az ihlet fuvallata ugyan régóta nem csapta már meg, de a magány jótékonyan hatott. Általa kitisztult az agya; régi, elfeledett érzések szállták meg, melyek leginkább arra a drága, sokszor visszasírt időszakra emlékeztették, amikor még javában alkotott.

   A másfél szobás panellakás a harmadik emeleten volt található, Budapesten, a Cs. utcában, a huszonhatos házszám alatt. A félig lepergett matrica rögzített tényként hirdette ezt a számot. De Várady Sándor többet látott benne holmi házszámnál. Ő, mint megrögzött hívő, olyan speciális jelentőséget tulajdonított neki, ami bizonyára rajta kívül csak keveseknek jutna eszébe. Meg volt róla győződve, hogy ez sorsának a jelzőszáma; az a szám, amely egész addigi életében elkísérte, mintegy jelezve: a helyes úton jár. De miféle út ez? Létezik egyáltalán? Van valami különösebb jelentősége? Ezekben már igencsak kételkedett. Néha még fel-felsejlett előtte egy-egy halvány reménysugár, elméjének ködös, hitért felelős zónájából. Ám mindez nem volt elég. Nagyon hiányzott az a kis plusz, ami értelmet ad az ember életének.

   A lakás már cseppet sem hasonlított korábbi önmagára. A kisszoba egykor zsúfolásig volt tömve festményekkel, állványokkal, a festőkészlet elemeivel. És az egész helyiség, de még az előszoba is, szinte úszott a különböző színű festékekben. Mára ez a szoba teljességgel kiürült. A képek, az állványok, az ecsetek és a festék, mind egyik kedves barátjánál kötött ki. Barátjánál, akivel ugyancsak megszakadt a kapcsolata. Nem kötötte senki és semmi régi kedvteléséhez. A kisszobát azóta kulcsra zárta, és még takarítás céljából sem tette be oda a lábát.

   Egyetlen festménymásolatot tartott csupán az egész lakásban: Leonardo da Vinci Mona Lisa című alkotása lógott a nagyszoba falán, emlékeztetve Váradyt, hogy valamikor, akármilyen hihetetlennek tűnik, létezett a művészetnek egy magasabb foka. Ez mára nagyon messze került. A hajdanvolt festőnek néha az a hátborzongató érzése támadt, a mester tehetségének még csak közelében sem fog járni emberfia az elkövetkezendő párezer évben. Ha erre gondolt, mérhetetlen keserűség öntötte el, melyet egyféleképpen tudott enyhíteni. Rákapott az italra, szép lassan egyetlen, elválaszthatatlan barátjává fogadta. Nem bírt nélküle élni, és már nem is akart.

   Miután hazaért, rögtön elővette a whiskys üveget, letette a fotel melletti kisasztalra, és helyet foglalt. Mindössze az íróasztali kislámpát kattintotta fel; valahogy nem tudta elviselni a túlzott világosságot. A késő esti félhomályban Mona Lisa sejtelmesen mosolygó arcára meredt. Pohár nem lévén a keze ügyében, meghúzta az üveget. Mélyen az aljára nézett, majd letette, hátradőlt a fotelban, két kezét fejére ejtette, és ismét a festményen modellt álló nővel szemezett.

   Amikor a hajnali nap első sugarai keltegetni kezdték az álmos nagyváros lakóit, Várady Sándor felemelte fejét mellkasáról. Az éjszakát itt töltötte, az ital társaságában, melyből, a reggel tiszteletére, ismét egy nagyot kortyolt. Jólesőn égette végig nyelőcsövét, ezért megismételte. A tegnapi keserűségnek nyoma sem maradt. Kissé kóvályogva felállt, egészen közel sétált Mona Lisához, és a szemébe nézett.

-          Min mosolyogsz az orrod alatt, he? – kérdezte, majd hangosan nevetett saját ostobaságán. Hiába, neki már csak ez jutott: kénytelen egy képet tekinteni élete párjának. Röhejes! Persze, nem volt ez mindig így. Ha Mona Lisa mesélni tudna…