Vonatút Melankóliába

   Az ember csak egy fontosabb esemény beköszöntével döbben rá, hogy már megint eltelt egy év, netán kettő, vagy akár több is. Életünkben nem egyszer betoppan egy-egy radikális változás, esetleg valami tragédiába csomagolt bús képecske; máskor gyermekáldást jegyezhet fel az ember a naptárjába; végeredményben mindig marad valami támpont, amihez tudjuk kötni az idő múlását.

   Odüsszeusz hosszú-hosszú éveket töltött el mosolygós szenvedésben, megfáradt munkában, amikor nem maradt más mentsvára az életben, csak a békés álmodozások a régi italmérésekben, ahol egykoron szeretőivel álmodta a jövőt. Boldogan emlékezett vissza a múltban gyökeret verő mosolyokra és kacagásokra, a nők illatára, amelyeket mindig érzett a nyakakra varázsolt csókok alkalmával; mily boldogan idézte vissza a véget nem érő ígéreteket, amelyeket kapatos kisasszonyok súgtak a fülébe egy fülledt nyáréjszakán; meg aztán ott voltak még a nagy séták a hulló falevelek függönyén át az örökkévalóságba, ahová Odüsszeusz mindig is vágyott; már ifjú fővel az öröklét büszke palotáját festegette elméjében. Azokban az években, amikor ez a bölcs király csak emlékeiből táplálkozhatott, olyan lassan telt az idő, hogy a napok múlását nyikorogva jelezték a fák hajlongásai. Az óra a falon is egészen máshogy járt, mintha megpihent volna két mutató között, s az évszakok oly egykedvű lassúsággal váltották egymást, mintha az egyik nem akarta volna átvenni a műszakot a másiktól.

   Álmok és vágyak kergetőztek Odüsszeusz lelkében, naphosszat gyötrődött a kielégületlenség gőzében, amitől vörösre főtt a feje, és ahogy átverekedte magát a napokon, a hétvégékre egy csepp ereje sem maradt, hogy továbbvonszolja életét. Midőn már némileg beszürkült a haja, csaknem betöltötte századik életévét, összeszedte minden pénzét, amelyet csak fellelt a komódfiókban, megváltotta jegyét Melankóliába, hogy abban a kicsike városban végre megtisztuljon, végre ledobja magáról a rákérgesedett köpenyt.

   Odüsszeusz mindig is szeretett vonaton utazni, bejárta szerte a világot vasúton, hideg fülkékben töltötte a hosszú utakat, míg szeretőjéhez ért, máskor pedig a rövid utakon főtt puhára a forró kocsiban. Az elsuhanó tájak mint aprócska múltbéli képek léptek elő a semmiből, jó volt rájuk visszaemlékezni a jelenben… Mint minden, ami hozzánk tartozik, akár a ruhánk, a múltunk is velünk él és lélegzik, és olykor jó visszatérni elmúlt eseményekhez, mikor vidám kisasszonyok szorították a férfiember kezét, kérvén, hogy soha ne hagyja el őt…

   Ez a bölcs hajós elmerült gondolatainak habjai között, lehunyt szemmel merült el a langyos folyamban, mely úgy hömpölygött körülötte, mint maga az Élet, s minél lejjebb merült a sűrűségben, annál inkább fázott, a légszomj pedig mindig visszatérítette az éltető napfényre. Hányszor hallotta a vad kiáltásokat, mikor a vonatablakból nézte az utána rohanó nőszemélyt, s az átkozódott, sírt, könyörgött…! És hányszor ette tágas ablakú éttermekben a forró levest, mikor dühös férfiemberek próbálták eltántorítani céljától, hogy hagyja békén a kiszemelt asszonyt, akinek puha keblei és hófehér csuklói voltak! Nem mindig voltak vidámak a képek, sokszor kellett menekülnie nevenincs városokból, mivel a feldühödött férfiak vissza akarták kapni a kártyán elnyert pénzt, vagy meg akarták torolni Odüsszeuszon a lopott csókokat.

   Szerette nyaranta a hűs kávéházak teraszán elfogyasztott söröket, és az utcán fagylaltot nyaló lánykákat. És a barátokkal való beszélgetés is édes íz a szájában, mikor a politika volt terítéken, az emberek élete, mások ugratása, megbecsülése. A fiatalkori balgaságokban megedződött lélek némi kort magára aggatva oly bölccsé válhat, hogy az ember maga is meglepődik, honnan hová jutott… Az évek olyanok, mint a körgyűrűk: egyre tágul a tudat, és a kettéhasított emlékmező elárulja egy ember tapasztalatait, bölcsességét… Gyertek csak évek, bolondos és boldog évek, amelyek magukban hordozzák a gyermekáldást és a halált, adnak simogatásokat, csókokat, ugyanakkor megajándékoznak pofonokkal is, hogy visszatérjünk saját utunkra, mely elvezet önmagukhoz; gyertek csak ti parázna és prűd évek, édes erotikával átfűtött éjszakák, dolgos nappalok, nehéz műszakok; gyertek csak drága barátok, gonosz mostohák, lüktető nyári éjek és fagyos reggelek januárban, hűs emlékeket adó vígságok, szívet melengető szerelmek; gyertek csak átkos ellenségek, akik magatok is barátok vagytok, és gyertek aljas pénzéhes emberek, akiknek az emberélet semmiség, gyertek és nézzétek: él mindenki, élni fog mindenki, boldogságban, békességben, és majd a nyugalom ringatja a nappalokat s éjszakákat…

   Odüsszeusz, midőn már észrevette szemei körül a mélyülő ráncokat, szája sarkában a megvetőnek is nevezhető vonásokat, új utat keresett magának, vágyott új világok új arcai felé, hogy végre végérvényesen eljusson önmagához, ahhoz az emberhez, akit az összes útja során keresett. A nagy önkeresésben rengeteg kudarc érte, álmatlan éjszakák vonultak el ablaka alatt, miközben ő forgolódott ágyában. Odüsszeusz kereste önmaga világát, ahol ő a hős, maga a Megváltó, önmaga megváltója, és csak saját magának köszönhette, hogy nem találta azt a kis világot.

   Minden áldott reggel nézte magát a tükörben, sárguló fogai látványa arcátlanul harsogta az idő múlását, és a szemeiben megfakult tűz már csak takaréklángon égett. Halk sóhajjal vette tudomásul az öregség köszönését, amely oly rakoncátlan módon köszöntötte Odüsszeuszt a tükörből, hogy bölcs királyunkban megmozdult a keserűség érzése. Ilyenkor a pipát sem szerette igazán, csak igazított egyet őszülő frizuráján, mintha azzal lerázta volna magáról a korát, amely megállíthatatlanul kopogott az ablakon. Odüsszeusz gyakorta számolta az elmúlt nyarakat, az elporzott teleket, és a megszámlált karácsonyok könnyeket csaltak vénülő szemébe.

   Emlékezett régi szilveszteri mulatságokra, amikor delíriumban töltötték a mulató társaságok az óév szökését, és azokra a csikorgó fagyos éjszakákra, amikor az istenek táncoltak a háztetőkön, az angyalok pedig hárfazenét muzsikáltak a kémények peremén ülve. Az éjfél mindig hozott valamit, ha csak egy csókot is, már megérte átlépni az új évbe, amely év talán elhozza majd a boldogságot; ugyan ki tehetett róla, hogy mégsem érkeztek el maradéktalanul a boldog órák? Vajon az ember megfelelően kezeli a saját életét, pontosan az önmaga által kijelölt úton halad a napok múlásával? Ki tehet a sok katasztrófáról, amelyek az eget is képesek leszakítani, és amelyek megkeseríthetik az édesnek ígérkező süteményeket?

   Odüsszeusz, midőn már átlépett egy életszakaszon, leült kellemes és gyalázatos emlékeivel, s mint egy bűvös fényképalbumot, lassan lapozgatta az egykoron rögzített képeket, egyik évet vizsgálta a másik után, kereste a hibát, azt a ballépést, amely oly sokszor lehangolta élete során. Sosem félt a Haláltól, hiszen már annyiszor meghalt életében, annyiszor múlt ki élete, hogy szívesen fogadta a hideg vendéget, ezért aztán nem tekintett előre, csak hátra, és ettől nem volt mindig vidám.

   Élete is már őszbe fordult, és a kalendárium is novemberre hajlott már, mikor is kedves kis szalonjában ücsörgött, keze ügyében öreg pipája, másik kezénél pedig egy bögre tea gőzölgött, s Odüsszeusz a napfényes égboltra tekintett. Nem szerette az őszt, mikor lehullnak a falevelek, és a szél elmúlásszagot csap az ember arcába, de mégis talált valami fenségeset a novemberi napokban. A novemberi napfényes délelőttnél nincs szebb, mikor az álmok dideregnek a felhőkkel tarkított égbolton, és a madarak táncolva röpködnek át kontinenseket, elveszett nyarakat keresve, amelyeket hűs tengerek nyeltek el.

   Odüsszeusz mindig azt vallotta, hogy az év isten igazából novemberben leheli ki a lelkét, utána már csak a hótakaró érkezik, melyben ezernyi csillagként vibrál az élet, s majd tavasszal támad fel minden újra, mikor a napsugarak rügyeket bontanak a fákon. Csak az undok eső elviselhetetlen, az átázott cipők, a vaskos kabátok, melyek páncélként védik a szépséges nők testét; a kalap és a sapka védi a fejeket, és már sokan a sálakat is előveszik, elkerülvén a torokgyulladást.

   A novemberi égbolton álmokat kergető király mélázva ténfergett P. főterén, elnézte a salétromos templomfalakat, a vörös tornyot, a rézből készült keresztet; odafent az égen sötét felhők vitorláztak súlyos esőket cipelve; ettől lett Odüsszeusznak olyan érzése, hogy valami elmúlt, valami a végéhez közeledett. Régi ismerősök köszöntötték az utcán, akiket alig ismert meg, vagy akiket el kívánt felejteni. Szíve is mintha meglassúdott volna, a gyengéd kalapálás már nem kezdett erősen dübörögni, midőn egy kecses nő került a szeme elé. Csak az út túloldalán sétálgató egyetemistákat nézte a pipája mögül.

   Mi maradt belőled forró szenvedély? Hűs patakként csordogáló öregség, meghajlott hát, dér hajszálak, ráncok, borús hangulat… Az átélt tegnapok súlya néha ólomként húzza a vállat, amely a kortól már amúgy is görnyedt kissé… Csak egy út hiányzott még igazán, amit elbír a láb és a lélek, amelytől talán új vér kerülhet az ember ereibe, és amitől megifjodhat a jelen…

   Odüsszeusz ezért vonatra szállt, hogy messzi földre vigye őt a vasparipa. Kényelmes fülkéjében békés panoráma tárult szeme elé, és a külvilágba kibocsátotta érzékeny lelkét, hogy elmerüljön önmagában. És a vonat kerekei csattogtak, örökérvényű ritmust adva a gondolatok áramlásának.

   A pályaudvarról kiérve, mikor már némileg elmaradtak a váltók és sínpárok, a póznák sokaságában Odüsszeusz felfedezni vélte ifjú önmagát, ahogy lányokat kergetett a tarlón, és a modern kort csak néhány villanyoszlop képviselte. Milyen vígan szállt a levegőben a milliónyi finom por, mint a boldog nevetés. Az ifjúság nagyobb hévvel tombolt, mint a forrongó nyár, és a Nap csak éppen fényt adott a fiataloknak, hogy lássák egymást. A közeli árokban, ahol még nád is nőtt, ott lopta az első csókokat; milyen más volt akkor a világ: a parasztok még lovas kocsikon közlekedtek, és a ló rakoncátlankodásai miatt éktelenül káromkodtak, köpködtek maguk mellé. Mezítláb, barnán rohangáltak ott a tarlón, amitől a lányok finom bokái vértől voltak lucskosak, de nevettek, és ez mindennél többet ért.

   A vonat pedig csak haladt az emlékezés pályáján…

   Azok az égi madarak csak szálltak a vonat mellett; azok a fecskék elkísérték Odüsszeuszt nem mindennapi útjára…

   Vajon miért emlékeznek a férfiak szívesen a nőkre? És vajon a nők miért emlékeznek dühödten az elmúlt szerelmekre?

   A városban haladva látni lehetett a villamosokat, ahogy előretörtek megszabott útjukon. Odüsszeusznak rögtön Ágika jutott eszébe, aki olyan gyengéden bújt hozzá a villamos csuklójánál, mintha soha az életben nem akart volna elszakadni a bölcs királytól. A szemüveg mögött megbújó csillogó szempár beszédesebb volt ezernyi kimondott szónál, az a finom ölelés pedig áramként rázta ezt a királyt. Odüsszeusz akkoriban még ifjú ember volt, álla éppen csak pelyhedzett, a vére fel-le rohangált erőtől duzzadó testében; micsoda idők voltak…! A villamoson utazók szaga keveredett Ágika parfümjének illatával, és ez együttes erővel adta meg a boldogság érzését, s az Elégedettség úgy telepedett a király vállára, mint egy fehér galamb. Ki tehetett arról, hogy Ágika elhagyta…?

   A kerekek csattogása bágyasztóan hatott Odüsszeuszra. De nem kívánt elmerülni az álmok habjaiban, sokkal inkább a kinti világot szemlélte, hátha megleli a képek között azt a pillanatot, amelyért érdemes volt élnie. A múltja nélkül csak félkarú óriás az ember, egy gondolatok nélküli robot. Megtagadni elmúlt idők eseményeit nagyobb luxus, mint két kézzel szórni a nehezen megkeresett pénzt.

   A vonat lassított, csak fél gőzzel ette a kilométereket, úgyhogy Odüsszeusz elnézhette a távolban lassan elmaradó templomtornyot, amelyen ki lehetett venni a kör alakú számlapot, mely híven hirdette az Időt. Vajon annak a templomnak a tövében is úgy ücsörögnek kézen fogva a szerelmesek, ahogy ő ült hajdanán az otthoni templom tövében a kisasszonyokkal? A bordélyházak kacér nőit csábította Odüsszeusz a templomhoz, ahol azok a festett nőcskék kinevették az ifjú királyt, és vadul arcon csókolták, mintegy megbocsátva a paráznaságnak megbélyegzett életvitelt, amelyért a király áldotta ezeket a nőket. Ott volt a kis Szandi, vagy a feketehajú szépség, Luca; de Ágotát is gyakran elrabolta Odüsszeusz a bordélyházból, akinek olyan szép barna haja volt, hogy ez a bölcs király gyakorta belefúrta arcát a hosszú hajzuhatagba. Azok a kisasszonyok szerették Odüsszeuszt, talán éppen azért, mert gyűlölte a társadalom szabályait.

   - Templom, te arannyal ékített épület, a penész tartja össze falaidat! – mondta gyakran Odüsszeusz a nőknek, mikor egy-egy templomhoz értek. – Az imádságok, ha tehetnék, a földdel tennék egyenlővé ezeket a tornyokat.

   Pedig szerette a tornyokat. A hangulatuk, szaguk miatt, és a kicsike ablakokat is nagyon kedvelte, ahonnan távoli városokat lehetett látni, és ahonnan apróknak tűntek az utcán baktató emberek. Onnan az iskolában folyó tanítást is remekül lehetett élvezni, meg azt a kardigános kislányt, akinek hosszú copfjai voltak, és akinek olyan fehér volt a bőre, mint a patyolat. A tornyok lépcsőin elnézte a vékony porréteget, amelyben kísértetek lábnyomait kereste szüntelen. Mintha maga az emlékezés cammogott volna tova azokon a lépcsőfokokon, talán valahová a mennybe tartott egy ismeretlen szerelmes…

   A fülkéből Odüsszeusz nyugodtvizű tavacskát látott, nagy karéjban nádas ölelte, egyetlen horgász ücsörgött a partján, jó fogásra várva. Milyen jók is voltak a nyári mulatságok után éjszaka megmártózni a meleg habokban mezítelenül! A lányok szemérmesen vetkőztek, míg a fiúk leszaggatták magukról a ruhát, és már el is merültek a fekete tóban. A tavak nyáron a szerelmesek találkahelyei… Odüsszeusz szájában mézként csordogált az emlékezés, midőn felidézte magában a mámorban fürdőzés képeit, amikor gyengéden átölte a leányzót a vízben, és lábainál a rafinált halacskák úszkáltak. Az a szerelem is elmúlt, mintha soha nem is lett volna, mintha csak egy másodpercig lüktettek volna az érzések, pedig az a szerelem (mint mindegyik) örökéletűnek indult.

   Odüsszeusz szíve majd’ elszorult, ahogy maga előtt látta a síró lányt, aki úgy könyörgött, mint egy bűnös, aki a hóhér előtt ácsorog. És milyen komiszul bánt el ezzel a lánnyal… Még most is fejében kongtak azok az üres szavak, azok a megbocsáthatatlannak tűnő szavak, amelyeket Odüsszeusz azért mondott ki, hogy megbántson vele egy embert.

   A hosszú vonatút legelején járva, Odüsszeusz régi melódiákat idézett fel magában, mintegy megnyugtatva lelkét. Búsnak hangzó vidám maskarába bújtatott dalokat énekelt magának, hátha elnyerheti vele a Megváltást.

   - Melankóliába hosszú út vezet – mondta egykoron a jósnő -, de meg kell járnia minden embernek azt a megfertőzött várost, hogy aztán végre megszabaduljon terheitől…

   Melankólia! Mint egy kivégzőosztaghoz csatolt félve kiejtett szó. Csak a szerelem örök, mert a szerelem adja a tüdőnek a levegőt, és a szívnek a vért.

   Odüsszeusz maga sem tudta, miért, de megváltotta menetjegyét Melankóliába, hogy megjárja a megjósolt várost, ahol a háztetőkön vétkeket szárítanak, és a kanálisokból hazugságok bűze érződik. Micsoda világ lehet az a Melankólia! Mint egy daganat, amelyről inkább nem beszél az ember, nehogy kialakuljon valahol a testében. Odüsszeusz azért nem félt, bár nem váltotta meg a retúrt…

   Egy városkánál aztán megállt a vonat. Odalent, a peronon, vidáman szaladgáló gyermekek ellensúlyozták az öregség súlyait, és a padokról felálló öregek mind felszálltak a kocsikba. Vajon ennyi kárhozásra ítélt ember felett múltak el az évek? A boldog öregkor a jutalom a dolgos élet vége felé, a milliónyi vihart átélt házasság pedig közös megbecsülésben ér véget…

   Odüsszeusz elnézte az öregeket, ahogy felszálltak a vonatra, az ő vonatára. A hangosbemondó érthetetlen helyekről beszélt, és a hangok szálltak, kongtak a tágas helyiségekben; emberek cipelték poggyászaikat, kicsit odébb pedig egy kislány apró termetű kutyát vezetett pórázon. Ezt a póráztartást a nők nem tudják elég korán kezdeni…

   És az újabb tájak… Egyhangú síkságok, öles hegyek, zöldes színű folyók: egy haza, ahol az ember néha nem érezheti magát eléggé otthon. Minden utca, minden egyes út lehet otthon, csak megfelelő cipővel kell rajtuk járni. Odüsszeusz nagyon tudta irigyelni a málhás vándorokat, akik naphosszat lyukas cipőikben az utakon járnak, hóban és esőben, szélben, napsütésben, mennek, mintha zarándokolnának egy elveszett életért. Ő maga is rálépett volna az országútra, de aztán gyáván megfutamodott, elhagyta álmai színterét: a szabadság helyett a börtönt választotta, ahová önmagát zárta be.

   Vajon minden férfi elgondolkodik az élet miértjein?

   Odüsszeusz szerette az életet, de néha nem tudott megbarátkozni önmagával. Részegen, mulatókba járva töltötte a hétköznapokat, egybefolyt hetek és hónapok múltak el; ő volt a lehangolt napokért a felelős.

   A vonatablak mozivászonként pergette a képeket, és a hangok valóságosabban szóltak a múltból, mint a kinti világból. Elfeledett szeretők kerültek elő a homályból, mint lápi lidércek keringtek a horizonton. Sóhajuktól Odüsszeusz hátán felállt a szőr, és minden ízében a sajnálat manói kalapáltak izzó vaspántokat.

   Erdő mellett haladt a vonat. Ó, régi szép nyár, mikor az erdőben felépített tűzhely mellett folytak a mulatozások! Egymás hegyén-hátán fetrengtek az emberek, ahogy elestek a nehéz boroktól. Mindenki a fűben aludt, ki hol esett el, s Odüsszeusz egy lánnyal ült egy öreg, korhadt padon. Azon a padon zajlott le a nagy szakítás, az elmúlt szerelem vallomása ott esett meg; milyen szörnyű volt! És a lány sírt, hullottak a könnyei a harmatos fűre, mint megannyi gyémántmezőre hullott kristálycseppek. Minden elmúlt… Elmúltak a nehezen induló reggelek, az álmos délelőttök, amikor a napfény csak bágyasztja az embert, és a túlfűtött éjszakák is mind elmúltak, mintha soha nem is lettek volna. A könnyes, nehéz elszakadásokat felváltották az érzelgős egymásra találások, és az új nekirugaszkodások egy kapcsolatban még nagyobb borút vontak a boldogság egére.

   Te jó Isten, a jó borok élvezetében elkábult tudat mennyi dőreséget képes elkövetni! Odüsszeusz fülében még most is ott csengtek a kiénekelt dalok hangjai, a rekedten kiordított ifjúkori énekek mindig a szabadságot jelentették. Mert Odüsszeusz mindig a szabadságot kereste, mindig arra vágyott, hogy nyugodtan tölthesse napjait, kedvére sétálgathasson P.-ben a kis tó körül; a művészetért akart élni, meg a nőkért.

   A vonatút könnyed csattogása visszaringatta az időben bölcs királyunkat… Hány és hány vonatúton járt már élete során? Odakünn álmos, sötét szántóföldek vágtattak visszafelé, amelyek Odüsszeusz elé idézték egy régi útját, mikor is egy kék szempárért szállt fel a robogó vasparipára, hogy V.-be robogjon, ahol forró ölelésekkel várták egy kicsike állomáson. Meg akarta szöktetni azt a lányt, az alacsony Beátát, csupán ott futott zátonyra a nőrablás, hogy a peronon egy másik ismerősével találkozott Odüsszeusz.

   Éjszaka volt, az aludni készülő állomáson a forgalmista fáradtan köpött a csillogó sínekre; valószínűleg utolsó cigarettáját szívta a hidegben didergő folyosón, ahol napközben emberek várakoznak a tovarobogó vonatokra. Hideg volt, szombat este. A távolból zene foszlányai kergették egymást, a sötét égbolton csillagok bujkáltak a fekete felhők mögött. A járdán mocskossá torzult az egykoron friss hó, a napközben felolvadt sárban estére keményre fagytak a lábnyomok. Minden tökéletes lehetett volna egy lányszöktetéshez, ha nem ácsorgott volna a bezárt resti ajtaja előtt az a régen elhagyott kisasszony. De ott volt, teljes életnagyságban, fekete szőrmekabátja elfedte a térdét is; mosolygott, szemeiben az az egykoron lobogó tűz újra lángra kapott. Odüsszeusz szíve akkorát dobbant, hogy a közelben álldogáló forgalmista felé fordította a fejét.

   Istenem, a régi utazások emléke oly híven élt még a király szívében, mintha nap mint nap újra élné azokat az utakat; hogy dobogott a szíve, midőn egy hölgy felé vitte a vonat, a tenyere izzadt, és a gondolatok úgy kavarogtak Odüsszeusz fejében, mintha embertelen próbák elé állította volna a sors. Szerette azokat a régi utakat, amikor még nem látta semminek a végét, de nem is kereste, valahogy nem akarta, hogy elmúljanak azok a gondokkal megtűzdelt gondtalannak tűnő napok. Minden nőbe bele lehet szerelmesedni, feltéve, ha az ember hagyja kitárulkozni azt a kicsike szívét… És minden varázslatos gyorsasággal elmúlt: azok a viharvert napok elballagtak, mint a diákok, a hetek órákká rövidültek, a perceket pedig észre sem lehetett venni. Boldog békeidők; az emberek azonban háborúkat vívtak magukban a szerelemért!

   Egy férfi hány nőt szerethet életében igazán? Odüsszeusz többször feltette magában ezt a kérdést, mint egy litániát, ismételgette magában, azonban tökéletes választ nem tudott adni önmagának sem. Az nem is igazi férfi, aki néhány lábacskáért nem marad fenn a vonaton, holott a közbeeső állomáson már várják! És azok a csengő kacagások… a ragyogással felékített szempárok szikráztak, mint a szűz hó a napfényen. Hiszen az ember azért született, hogy szeressen, nem holmi szenvedő valóságokért, ármányos kalandokért, ahol sosem biztos, hogy életben maradnak a kalandorok.

   És a vonat kerekei őrölték a kilométereket.

   Az este szépen a tájra kúszott, a távolban sejteni lehetett egy falucskát a vibráló fényekben, a Hold azonban elbújt Odüsszeusz szeme elől. A barátságtalan tájak nem mindig ellenségesek, csak meg kell látni bennük a szépséget, az egyediséget. A király szeme előtt felrémlett egy régi kép, ahol is rozoga lovas kocsit látott, a bakon egy fiatal férfit, mögötte pedig négyen-öten ücsörögtek, mindannyian énekeltek, kiabáltak. Részegek voltak, boldogok, a tegnapot már elfelejtették, a holnapot még nem is várták. Erdőben bolyongott az a társaság, céltalanul, mint a kísértetek, talán a Holdat keresték a fák koronájában, vagy magát az ördögöt a rögök között. Ennyi év távlatából csak lányok kacagására emlékezett Odüsszeusz, meg a néhány mélyenszántó gondolatra, melyeket ismeretlenekkel firtatott a táncolók mellett ülve egy asztalnál. Valaki literszám hordta neki a bort, szép, kézzel munkált kancsóban tették elé az istenek italát, és kristálypohárból ihatott, mint hajdanán a grófok.

   Az a jó mámor, édes, áldott mámor! Minden mulatság erotikába torkollik; ez oly törvényszerű, mint hogy a folyók a tengerekbe bocsájtják az összegyűjtött vizeket. Miért volt érdemes élni? A nőkért, barátságokért, testvéri szeretetért? Az emberekért, akik gyakorta hátba támadták sötét éjszakákon?

   Odüsszeusz rablók babáit is gyakran látogatta, mikor még ifjú fővel ténfergett széles e világon, mikor még egy hófehér kezecskéért elutazott messzi tájakra. Mindig vonzotta az új, az ismeretlen, a szabad…

   Régen azt mondták az öregek, hogy egy élet csupán néhány másodperc, így nem is érdemes gondolkodni semmin, csak élni kell, dolgozni, a felfedezést hagyja mindenki a tudósokra. Sokan a politikát is hiábavalónak tartották, értelmetlen csatározásnak, hiszen a politikában nincsenek jók, rossz alapra épül az egész, a nagy ész mindent lerombol maga körül. Hiába a nagy hazaszeretet, ha az ember honfitársának hazudik, aztán egy este meg is lopja a saját házában!

   Odüsszeusz látta saját arcképét az ablak mögött húzódó sötét háttérben, így öregedve, némiképp kiábrándulva, elmélkedve az élet dolgainak. Az ember nem más, mint Isten, érző lélek egy áldatlan áldottságban, és az ember ugyanannyira képes teremteni, mint pusztítani maga körül. Vajon miért szeretnek az emberek inkább pusztítani?

   Odüsszeusz emlékezett arra, mikor ifjú fővel meglovagolta érzelmeinek paripáját, hogy elvágtasson a horizont mögött megbújó tájakra, csak az zavarta az út végén, hogy ott új utakra lelt, új horizontok nyíltak a távolban. Hajósévei jutottak eszébe, a nyílt tenger felől fújó szelek íze, a nagy viharok, az óriási hullámok. Szerette a kis hajóját, mellyel bejárta a fél világot, látott ezer kikötőt, és a trópusi szigeteken tigriseket láthatott. Hű embereivel bejárta a nagy óceánokat, kereste a boldogságot a sarkoktól egészen az Egyenlítőig, a boldog békeidőket hajszolta, amelyet azért nem talált, mert lélekben még nem készült el. Megunta a hajókázást is, házakat épített forró nyarakon, árkokat ásott, s évről évre beljebb nyomult a szárazföldön, hogy többé ne lássa a tengert.

   Odüsszeusz lakott már emeletes társasházban, máskor pedig kastélyokba vezették a Sors gyermeki angyalai, s miközben arra várt, hogy mások jobb életet biztosítsanak számára, addig elfelejtett élni. Fiatalon álmokat kergetett, később az álmok kergették őt, de most, így öregen, már egyikhez sem volt ereje: ő maga nem indult új utakra, álmait pedig elcsapta maga mellől. Csak ezt az utolsó vonat utat akarta még megtenni, hogy végre leszámoljon a múltjával, hogy végre kivesse elméje ablakán a nem kívánatos szemetet; tisztán akarta látni önmagát, teljes valójában, ahogy a bölcsektől tanulta egykoron.

   - Önmagadból önmagadba kell eljutnod, drága fiam – mondták régen az öregek, akik még tudták, mi is az élet. – Legyél jelen, és többé nem lesz semmi gondod!

   A békét az ember önmagától űzi el, mérhetetlen dőreségében! Az a sok szoba, az ágyakban kígyókként tekergőző női végtagok mind csak tetézték a borút, a lelkiismeret dörömbölt a láthatatlan falakon, melyeket Odüsszeusz úgy lépett át, mint a határvonalat ellenséges katonák: súlyos célokkal megrakottan. Azok a szemek még ma is megigézték Odüsszeuszt, melyeket hosszú életében volt szerencséje látni, azok a mezítelen testek, a fedetlen keblek, s azok a bűvös kapuk, amelyek képesek életet adni, ezek mérgezték meg bölcs királyunk nyugalmát; aztán ott voltak azok a lucullusi lakomák, a nagy tivornyák, a sörök, borok, jó magyar pálinka, ének és tánc, a felhevült arcok piros színe – mennyi minden múlt el az évek során… A rengeteg korhely módon eltöltött nap mindig mosolygásra késztette Odüsszeuszt. Sokszor az ágyból sem tudott kikelni, itta a vizet az égő gyomorra, míg a húsleves csodabalzsamként kente ki a bendőt.

   Szerette a jósnőket, akik kártyáikból kihámozták a jövendőt. Gyakran felkereste a jósnőket és parapszichológusokat, hogy segítsenek megtalálni problémáinak gyökerét, s mikor ezek a derék emberek közölték Odüsszeusszal a tényeket, hirtelen már nem is akaródzott tudomásul venni a sok balgaságot, melyeket elkövetett.

   - A szív betegségét csak szeretettel lehet gyógyítani… - mondták a drága jósnők.

   Odüsszeusz öreg fővel jött csak rá, hogy az emlékek velünk élnek, még a régi emlékek is, mintha csak tegnap történtek volna meg a nagy cselekedetek. Némely tettek elszálltak a könnyű széllel, mások bevésődtek a lélek nagy kőtáblájába, hogy dacolhasson az elemekkel.

   Azért a nők szerették, s ettől még rosszabbul érezte magát. A szeretetre komiszsággal felelni az igazi gonoszság – ettől fájt évtizedeken át Odüsszeusz szíve. Örök szerelmet fogadott egy kávéház teraszán egy szőke kisasszonynak, másnap pedig vidékre utazott, hogy régi szeretőjét felkeresse egy elfeledett kisvárosban. Hány város átkozta Odüsszeusz évezredes nevét…! Voltak helyek, ahol a nők kiálltak az erkélyre, ha a király a városba érkezett, fedetlen karokkal integettek neki, a kocsmákban pedig vérben forgó szemekkel nézték a férfiak, mikor Odüsszeusz sört rendelt. Megmászta a fényesre kopott lépcsőket néhány csókért, egy-egy ledér nő látványáért, azért a pásztoróráért, amelyet később gyakorta felidézett az ínséges időkben. Járt olyan kisvárosban, ahol még a pap is megismerte tíz év távolmaradás után, de vetődött olyan helyre is, ahol kiátkozták a nők bölcs királyunkat, és többé nem szolgálták ki őt az éttermekben. Egyes tájak télen voltak szépek, mások inkább nyáron, de az új városok mindig szebbek voltak a régieknél, mert a régieket már ismerte a király. Főleg a bolondokat szerette Odüsszeusz, azok már nem törődtek semmivel, számukra nem létezett holnap, mindig a mában éltek, ők olyan világot álmodtak maguknak, amilyet csak akartak.

   Egy időben Odüsszeusz is elhatározta, felveszi a botot, kicsi batyuját, s egyetlen cipőben, nadrágban nekivág a világnak, gyalogosan, ahogy egykoron a vándorok jártak, bolonddá válik, hogy szivárványokat kereshessen az esős vidékeken, de gyávasága és kényelme visszavonszolta otthonába. Mindig nagy utakra indult, de valahogy mindig hazatért, és olyan jó volt újra a régi otthont látni, azt a helyet, amelyet az ember igazán magáénak mondhat.

   Furcsa, hogy az éjszakai vonatozást különösen szerette Odüsszeusz. Olyankor minden nyugalomba süllyed, éjszaka az emberek többsége ágyakba húzódik, hogy feltöltődjön a másnapi munkára, a király azonban este kezdett feltöltődni, és imádta az éjszakai életet. A sötétség mindig a barátja volt, már gyermekkorában szeretett a nyáresti pusztán bolyongani, hallgatni a tücskök muzsikáját. Később már nőkkel lopózott koromsötét erdőkben, virágos tisztásokat keresve, ahol a Hold vágta dolgos sarlójával az utat, és ahol az álmok oly könnyedén szálltak, mint a szélben a tollpihék. A sóhajokkal megrakott bokrok hányszor bólogattak az éjszakában! És milyen jó illatokat leheltek a napközben kiszáradt füvek a réteken… Végül ezek az idők is elmúltak, az esti órákban már csak az emlékek kullogtak elő a csöpögő ködből, mint névtelen vitézek, akiknek az idők csatái levágták a bal kezüket; félve, reménykedve kértek bebocsátást a királyhoz. Már a sötét éjek sem hozták el a megnyugvást, mindenhol lidércektől lehetett tartani, s az egykoron nádasokban bolyongó Odüsszeusz többé nem kereste fel a természetet éjszaka.

   Odüsszeusz, így élete vége felé haladva, már nem találta a nyugalmat. Mindent akart látni, fentről, visszafelé tekintve, de csak szitkokra nyílt a szája, mikor egy-egy fa eltakarta előle az erdőt.

   Legalább az öregasszonyok megtalálják életükben a boldogságot, mikor elballagnak a hétórai misére… Boldogok lehetnek azok az öregurak is, akik pipával a szájukban kapirgálhatják a kertjüket, s nyaranta szalmakalapot tesznek a fejükre… De az örökösen bolyongó lélek merre találja nyugalmát? Melankóliában mindenki leszámolhat a múltjával, ha van elég ereje hozzá! Gazdagok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa; akik azonban szoknyákért éltek, csak a poklot tudhatják magukénak… A szivárványt hajszoló ember miért csak sötét fellegeket talál?

   Lassan megvirradt, a Nap is felkelt, ez az álmos csillag beragyogta a ködöt, melyet nedves nádak leheltek. A töltés mentén elhagyott tarlók maradtak el, majd egy öreg városkában pihent a vonat. Odüsszeusz elnézte a felszállókat, főleg az öregeket, akikben már alig pislákolt az élet, de azért felszálltak, mert Melankóliába mindenkinek el kell jutnia egyszer.

   Hogy is mondta Áfonya kisasszony egykoron?

   - Mindig emlékezni fogsz rám, mert én vagyok maga az élet, a fanyarul édes íz, melyben benne rejlik a boldogság és a gyász. Én magam vagyok az, akit eldobhatsz, meggyalázhatsz, szerethetsz és átölelhetsz, mindig várni foglak, és figyelni fogom cselekedeteidet. A szívedben lakozom, a fejedben meghalok. Ha hívsz, leülök melléd, és legyél bármilyen öreg, ágyba bújok veled; amikor elküldesz, füstté válok, hogy kiférjek a kéményen. Az éjszaka és a nappal vagyok; ha a Holdra nézel, bármikor láthatsz…

   - Eltévedt gyermek vagyok; játszótársat keresek ezen a vidéken… - mondta akkor Odüsszeusz, és átölelte Áfonya kisasszonyt.

   - Én vagyok a te játszótársad. Minden játékba az arcomat rejtettem, és a hajamból kötelet fonnak a fákon játszó gyerekek. Jól vigyázz, bölcs Odüsszeusz, mert amikor megölöd magadban ezt az imádnivaló gyermeket, rögtön beköszönt halálod!

   - Sosem foglak elfelejteni…

   És valóban. Odüsszeusz sosem felejtette el ezt a kisasszonyt, szerelmek jóságos boszorkányát. Vele annyi boldog pásztorórát töltött bölcs királyunk, hogy annyi egy embernek egész életére elég, s forrón ölelték egymást a jéghideg szobában a meggyötört ágyon. Andalogtak a napfényes erdőben, vagy éppen telihold idején, kézen fogva sétáltak a töredezett járdán, és semmi más nem érdekelte őket, csupán a csillagképek állása az égbolton. Nem számított, hogy télen esik a hó, vagy nyáron a forróságtól vibrál a levegő. A közös séták a pillanat varázsában olvadtak össze, s oly könnyeddé vált a test, hogy csaknem szárnyra kapott a két szerelmes.

   Miért emlékszik az ember élete alkonyán a szépre? Mert mindenki szeretné elfeledni a múltban sunnyogó gyalázatot, a vétkeket szeretik eltakarni az emberek, mindent a szőnyeg alá söpörni, aztán már tudomást sem venni róluk. A múltat nem lehet újraélni, elmúlt, vége lett, lezárult az elmúlt perc is. Az emlékké kövült történések képesek még némi ragyogást varázsolni a napok egyhangúságába, de már az illatok sem olyanok, mint amikor jelenként szimatolja valaki. A fájdalmas elmúlás olykor megkönnyíti az életet, legördíti a mázsás súlyokat a szívről, mely néha megállna a dobogásban.

   A novemberi napfényben fürdőző táj, amely a vonatablakból tárult Odüsszeusz elé, felidézte boldog ifjúkorát, mikor vadul rohangált fel-le széles e világban, elfeledett nőkkel múlatta az időt, és léha barátokkal nevetett mámoros éjszakákon. Érdemes volt élni az augusztusi égbolt alatt lebegő illatos érzelmekben, érdemes volt az éjszakai fürdőzések során összeszedni a náthát, és mily jó volt megbújni a szerelmes nő mellett, mikor odakünn vihar tombolt. És azok a disznótorokkal megtűzdelt telek, a fagyos szélben lobogó tűz mellett forralt bort inni, miközben a böllér a hurkát töltötte. A téli éjszakákban hulló hópelyhek szebben ragyogtak, mint a valódi gyémántok, mintha ezernyi mennyből hulló könnycsepp lenne; Odüsszeusz szerette elnézni a meleg szobából a kinti tájat, de legjobban a végtelen hómezőket szerette, meg a fehér köntösbe bújt erdőket. Hófúvásban jobban megizzasztja az embert a szerelmese pillantása, mint egy vastag kabát…

   Hány tél is múlt el lassú szenvedésben? Halál járt az ablak alatt, a füst szelíden szállt ki a kémények, mint a holt lelkek sóhajai, elmúltak az éterben. A hidegben didergő csillagok alig bírták nyitva tartani szemüket, csak hunyorogtak odafenn a sötét égbolton, amelyen lustán ballagtak a felhők. Azok a felhők havat ígértek, csendesen hulló pelyheket. A szél elbujdosott a hóban pihenő erdőbe, ahol aludtak a mogorva medvék, és a szelíd mókusok odúikba húzódtak. És vajon hány karácsony múlt el csendes magányban? A családok örömmel telve bontogatták ajándékaikat, Odüsszeusz pedig egyedül ücsörgött egy tányér halászlé mellett, melyet a szomszéd néni főzött a hímzésekkel teliaggatott falak között. Azokban az időkben úgy érezte, mindenki elhagyta, elmentek messzi tájakra a barátok, a víg és könnyes szeretők, a rokonok élték világukat, a tengereken pedig magányos hajók úsztak a hullámokon.

   Haldokló november, te szépséget levető, hullaszagú hónap! A mezítelen fák ágai úgy csattogtak a szélben, mint a halott nők karjai, a lehullott levelek pedig az elbocsátott szeretőket jelképezték.

   A szerelem az egyetlen jó tanácsadó…

   Az Élettel szerelembe esni nagyobb boldogság, mint a világ összes nőjével ágyba bújni!

   Odüsszeusz oly hosszú időt töltött azzal, hogy élete jobbra fordulását várta, hogy már maga is elfelejtett élni, már csak nyögvenyelősen múlatta a napokat, s mint súlyos terhet cipelte a pergő perceket. Az idő is meglassúdott, álmossá váltak a délelőttök, fáradttá az éjszakák. Az egész élet hűs melankóliában telt el, mint egy burában eltöltött nyaralás, ahol csak az üvegfal mögül lehet szemlélni a napfürdőzőket. A bölcsességet hajszolta Odüsszeusz vértelen csatatereken, üvegtekintetű hullák között bolyongott a nyugtalan réteken, ahol nem látszottak a felszálló lelkek, csak a megrendült igazságok. Oly sokáig nézte mások életét, hogy ő maga elfelejtett élni, elfelejtette, mi is az a szeretet… Mások megbecsülése, tudomásul vétele már maga egy szeretet, mikor elfogadjuk és megbocsátjuk a másik ember hibáit, dőreségeit – ebben a nők elöl járnak: ők megbocsátották Odüsszeusznak a megbocsáthatatlant is. Minden egyes ember vállán ott pihen egy angyal, amely picike teremtés folyton súgja a jót, halk hangokkal könnyed hárfazenét muzsikál a szívnek, ettől képes valaki igazán éberré válna, ha füleit hegyezi a jóra…

   Szorult Odüsszeusz szíve, Melankólia közelsége egyre inkább szorosabbra vonta a bűvös hurkot a szív körül. Az áldott, meleg könnyek órájához érkezett a bölcs királyunk, amikor is megrepednek az évek alatt lerakódott burkok, hogy végre levegőhöz jusson az örökéletű lélek. A könnyek belefolytak az évek során kialakult ráncokba, s a tömpe állon aztán lecsöppent. Sosem tudja meg senki, mi is a megtisztulás, amíg nem sírt egy isteneset!

   Már a kinti táj sem érdekelte ezt a bölcs királyt, a könnyek befelé fordították tekintetét; végre meglátta lelkének legrejtettebb zugait is. Minden pillanat csodálatosságát fedezte fel a csattogó kerekek ritmusára, ahogy dülöngélt a kanyarokban a meleg kocsi, úgy folytak Odüsszeuszban az érzések. Öreg szívében újra fellángoltak a bölcs érzelmek, a forró szerelem megölte a hideg gyűlöletet, s a meleg, áldott békesség beragyogta a fülkét.

   Vonatút az emberségért… Vonatút Melankóliába, hogy a legmélyebb óceánokat megjárva feljuthassunk a legmagasabb hegycsúcsokra! Senki sem érheti el az isteni teljességet, ha nem parolázott a föld alatt lakozó ördögökkel, és a gonosz boszorkányok csókja nélkül nem leszünk érdemesek az angyalok simogatására.

   - Rohanok hozzád, átkos Melankólia! – dörmögte Odüsszeusz a vonatablaknak. – Megjárom hideg utcáidat, halott főteredet, elnézem a romos házakat. Az ember örök, de a kő elpusztul…

   Aztán egyszer csak a vonat megállt. A nagy, fényes pályaudvaron boldog emberek rohantak induló járatok után, a targoncákon tízesével tornyosultak a nagy kofferok, a peronon egy öregember újságot árult. Az állomásfőnök testes alakja méltóságteljesen súlyosodott az emberek fölé, mint egy jóságos Isten, úgy nézett végig birodalmán.

   Odüsszeusz azt hitte, nem jól lát. Mindenfelé mosolygó emberek, a boldogtalanságnak apró morzsáit sem lehetett felfedezni senkin, mintha Melankóliában mindenki meglelte volna boldogságát. És valóban: amint lelépett Odüsszeusz a peronra, hirtelen lehányta évtizedek óta fogva tartó béklyóit, egészen más színben kezdte nézni a világot: mindennel megbékélt. Az ezernyi emlék széppé szelídült, az évek már csak a múlt részei lettek, és a sok-sok vétek mind ajándékot rejtett magában, hogy az embernek akaratlanul mosolyra húzódott a szája.

   Érdemes lenne mindenkinek felkeresnie Melankóliát, a megtisztulásért, útmutatásért, a békességért, hiszen mindenki azt kapja ettől a várostól, amilyen ő maga: a komisz gazemberek rothadást és halált lelnek itt, de akik szívükben jók, örök nevetést, napsütést, melegséget… Melankólia szebb lehet, mint az otthon, álmokat terelő utcácskáival; maga a megváltás képes szárnyat bontani a tágas főtéren, ahol a sohasem látott polgármester székel.

   Lelkében megnyugodva járta be a várost Odüsszeusz. Lassan, megfontoltan lépkedett az ezeréves macskaköveken, jobbra-balra forgatta a fejét, hogy mindent lásson, mindent megtapasztaljon. Az emlékek ködéből kilépve napfény fogadta, és sokkal több szeretetet kapott, mint amennyit az elmúlt idők homályából kaphatott.