Amikor magához tért, két mentős betolta a kétszárnyú üvegajtón át az előtérbe.

Hanyatt feküdt a hordágyon és hunyorogva próbált körülnézni.

A kopott kék egyenruhás férfi, aki a fejénél állt hosszú, csimbókos haját a füle mögé tűrte és zsíros, ápolatlan szakállát vakargatva nézett a hordágy mellé lépő fehér köpenyes alakra.

         - Meghoztuk. Tizennyolc éves. A neve Ronny Dolens - majd átnyújtott egy dossziét az orvosnak látszó férfinak.

A fehér köpeny mellzsebére csíptetett laminált kártyán egyetlen név: Samael.

Ronny nyaka iszonyúan lüktetett, csigolyái ropogva tiltakoztak ahogy elfordította fejét és körbenézett.

A lábánál ácsorgó másik mentős kopasz feje búbján megcsillant a pislákoló neonlámpák hideg fénye. Hosszú, sárgás körmű kezeit a szája elé téve unottan ásított.

A tágas helyiség piszkos-zöld falairól foltokban pergett a vakolat.

Mindenfelé koszos, sáros lábnyomok a padlón. Oldalt hosszú pult irathalmokkal telepakolva. A kórházakra jellemző fertőtlenítőszag helyett vizelet, ürülék és a rothadás bűze töltötte be a levegőt.

Ezek szerint nem sikerült… Ronny érezte a szájában a tömény alkohol ízét, de részegsége nyomtalanul eltűnt. Nyelt egyet, torka fájdalmasan összerándult és erőlködve, reszelős hangon megszólalt: - Kérem.. hol vagyok?

A Samael nevű köpenyes férfi válasz helyett ránézett apró, kerek keretes szemüvege mögül. Komoly arccal bámult rá, aztán a kezében tartott dossziéba firkált valamit. Kicsi, kavicsszürke szemeit pontokká zsugorították a lencsék.

Zsebre rakta elegáns tollát és vigyorogva lenézett Ronnyra. Szuvas, csonka fogait végignyalta lepedékes nyelvével, azután hátrafordult és odaszólt valakinek: - Viheti. Hetedik emelet, kettes szoba.

Ronny megpróbált felülni, de kezeit és lábait szorosan odaszíjazták a hordágyhoz. A mentősök és Samael eltűntek a látóteréből.

Egy zöld ruhás, fekete bőrű ápoló magasodott fölé. Pecsétes ingének mellrészén hímzett név: Azazel.

Fekete volt ugyan, arcvonásai mégis fehér emberre vallottak. A dossziét rárakta Ronny mellkasára. Irdatlanul széles vállain megfeszültek az izmok egyenruhája alatt és tolni kezdte a hordágyat.

Nyikorgó kerekekkel, a padlón heverő törmeléken döcögve haladtak a lift felé.

Amikor odaértek, Azazel megnyomta a hívógombot. Amíg várakoztak egy cigarettát vett az ajkai közé.

-         Van tüzed Öcsi? – kérdezte nevetve Ronnyt, majd megszívta a szálat, amitől az magától meggyulladt.

A liftajtó csengetve kitárult.

Azazel betolta a hordágyat és megnyomta a hetedik emelet gombját.

Lágy, klasszikus zene szűrődött ki a fülke plafonján lévő hangszóróból. A fekete férfi pöfékelve dúdolgatta a dallamot.

-         Miért vagyok lekötve? Engedjen el! – mondta Ronny megrángatva a vastag, párnázott bőrszíjakat.

-         Az itten senkit sem érdekel, hogy te mit akarsz – válaszolta Azazel és a füstöt Ronny arcába fújva elmosolyodott.

Még a fogai is feketék voltak. A szeme fehérje hiányzott, mintha a pupillái teljesen kitágultak volna. Sötét üregek a sötét arcban.

Végül megérkeztek. A lift nagyot zökkenve megállt és újabb csöngés kíséretében kinyílt az ajtaja.

Azazel végigtolta Ronnyt a hosszú folyosón a végén álló három ajtóig.

A középső repedezett zöld festésén vörössel felmázolt kettes szám.

Már várták őket.

A kinyíló ajtóban álló magas, tekintélyt parancsoló férfi rosszallóan Azazelre pillantott élénksárga hüllőszemeivel, aki meghajolva a felsőbb akarat előtt restelkedve a földre dobta a csikket és eltaposta.

Meghunyászkodva betolta a hordágyat a kettes szobába és gyorsan visszaindult a lift felé, kifelé menet becsukva maga után az ajtót.

Kívülről nem is látszott mennyire hatalmas a szoba. Csarnoknak is beillett. Végtelen hosszúságú falain fém szekrényajtók ezrei sorakoztak. A levegő olyan hideg volt, hogy Ronny látta gomolygó leheletét.

A magas férfi nyugodtan megvárta, amíg Ronny körülnéz a helyiségben.

Rajtuk kívül a teremben még egy, vörös haját feltűzve viselő gyönyörű ápolónő álldogált acél tálcával a kezében. Lángoló piros szeme egyszerre volt csábító és rémisztő. Keblein feszülő ruháján arany névtábla: Lilith.

-         Isten hozott az új otthonodban Ronny – mondta a férfi. Hófehér öltönye vakított. Világosszőke haja pedánsan hátrafésülve. Márvány arcbőrén halványkék erek hálózata.

-         A nevem Baliál, vagy Belzebub, vagy Lucifer. Ahogy neked jobban tetszik. Az én vendégszeretetemet fogod élvezni hosszú ideig.

-         Mégis sikerült? - kérdezte Ronny és a beszédtől megint a torkába nyilallt a fájdalom.

-         Igen. De sajnos életed legrosszabb döntése volt – válaszolta a fényhozó.

-         Szenvedtem. Elhagyott a barátnőm. Magamra maradtam – mentegetőzött Ronny.

-         Azt hiszed tudod mi az igazi szenvedés? Megmutatom – mondta a férfi és magához intette az ápolónőt.

A tálcán heverő injekciós fecskendőt a kezébe vette, és kinyomott egy cseppet a tű végén az áttetsző folyadékból. Ronny karja megfeszült, ahogy a tű a vénájába hatolt.

Hatott a szer. Nem önmaga volt többé.

Anyja szemén keresztül látta a világot.

A szobája előtt állt. Hallotta a bentről szóló hangos zenét.

Többszöri kopogás után érezte a szülői aggodalmat.

Benyitott.

Érezte a sokkot, ami a látványtól érte.

Látta magát Ronnyt a csillárra akasztva.

Látta himbálózó lábai alatt a felborult széket.

Az asztalon a búcsúlevelet, mellette a félig kiürült piásüveget.

Érezte a fájdalmat. A mindent betöltő iszonyú, őrjítő veszteséget…

Elviselhetetlen volt.

Ez volt az igazi szenvedés...

-         A büntetésed kezdetét veszi. Ez az érzés a fizetség tettedért – mondta a pokol ura, de ezt már Ronny nem hallotta.

Lilith kinyitotta az egyik ajtót a falban és betolta a hordágyat.

Ronny könnyei azonnal az arcára fagytak a hidegben. Egyedül maradt a belülről emésztő szenvedéssel.

Az idők végezetéig.