A kertben sétálgattam, amikor megláttam Rose-t az egyik rózsabokornál. Gondoltam, biztosan oda temették el a gyermekét. Lehajtott fejjel állt a törékeny növény előtt. Nem akartam őt zavarni, úgyhogy inkább a ház felé vettem az irányt, de ő utánam szólt.

- Rose! - a hideg futkosott a hátamon, mikor kimondta a nevemet. Már nem féltem tőle, mégis.

- Tessék, mit szeretnél? - fordultam oda hozzá.

- Úgy látom még nem fogtad fel igazán, milyen fontos feladatod van itt. Nem érted, nem látod... Szeretném, ha tudnád, hogy nem leszek könyörületes, ha elárulsz engem. Nem tudom, hogy mire készülsz, de ha bármi bajuk lesz a rózsáknak, vagy elmondod bárkinek a kert titkát, én... - felnézett rám, a tekintetéből látszott, még mindig nagyon dühös.

- Rose, megígértem neked, hogy nem lesz baja a kertnek. A könyvben pedig, amit magaddal vittél, ott díszeleg az aláírásom, s ha már így esett, rajtam nem fog múlni semmi, nem árullak el.

- Köszönöm.

- Kérdezhetek tőled valamit?

- Kérdezz, s majd eldöntöm, hogy válaszolok e.

- Hát ez nagyon kedves tőled! - mondtam mosolyogva.

- Nos?

- Mire vágytál a legjobban, mikor éltél? Mikor itt dolgoztál? Volt valamilyen célod, vágyad?

- Szabad akartam lenni. Pénzt akartam keresni, hogy elmehessek innen. Nem voltak nagy vágyaim, csak... - Rose elhallgatott, a sírra nézett, majd eltűnt.

Sokat gondolkodtam rajta. Vajon hogyan kerülhetett ide, hogyan lett prostituált, miken mehetett keresztül, míg meg nem történt a tragédia. Tudtam, hogy nem volt könnyű élete, s még most sem nyugodott meg, pedig annyi év telt már el.

Amit megígértem neki, azt be is fogom tartani. Nem beszélek róla, a kert titkáról senkinek. Hátha sikerül szép szóval meggyőzni. Úgy láttam, hogy valójában ő egy nagyon törékeny teremtés, érzékenysége miatt dühödik be olyan gyorsan, ha valaki meg találja sérteni. Tűrt, elnyomták hosszú ideig, de ezt megelégelte, most már senkinek sem hagyja, hogy erősebb legyen nála. Erősnek mutatja magát, de tudtam, hogy ez csak álca. Ki kell találnom valamit, hogyan tudnám őt jobb belátásra bírni úgy, hogy ne sértsem meg, hogy ne támadjon rám. Tudatnom kellene vele, hogy jót akarok neki, bár, azt hiszem ő már senkiben sem tud bízni.

Délután már nem gondoltam többé rá, izgatottan vártam a nagy összejövetelt. Megszerveztem mindent, szerencsére a sok segítség miatt  könnyen ment. Készültek a jobbnál jobb ételek, a ház ragyogott, zenészeket hívtam, készen álltam a mulatozásra. Már csak egy szép ruha kellene, el is képzeltem egy hosszú, halványkék ruhát. Jót mosolyogtam magamon, azt kell fölvennem, amit a szekrényben találok, vásárolni nem nagyon tudnék elmenni. Nem bánkódtam sokáig e miatt, mivel tudtam, hogy a gardróbban nagyon sok szép ruha van.

A fürdőszobában egy kád kellemesen meleg víz várt rám, mintha valaki tudta volna, mit szeretnék.  ól esett a fürdés, teljesen ellazított, ez pedig nagyon jól jön, ha az ember szép akar lenni. Én pedig szép akartam lenni, főleg Jackson miatt. Megtörölköztem, fölvettem egy köntöst, és a gardrób elé álltam. Hatalmas meglepetésemre, az a ruha, amit elképzeltem magamnak, ott volt előttem, olyan kék volt, és olyan szabású, mint amilyenre vágytam. Nem akartam hinni a szememnek. Cipőt is volt itt, éppen olyan színű, mint a ruha. Mást nem is nagyon tudtam volna felvenni, mivel a sok-sok holmi eltűnt, csak ez az egy maradt. Boldog voltam, hogy így teljesül minden vágyam, de aztán, valahogy mégiscsak furcsa volt. Talán, Rose belelát a fejembe? Látja a gondolataimat? Vagy ki az, aki látta, mit szeretnék? A tükör elé álltam, a ruha tökéletes volt, a cipő is. Sminkelés közben persze tovább gondolkodtam azon, hogy hogyan lehetséges mindez, de ha az ember egy kísértetházban lakik, ne lepődjön meg ilyesmin, nem igaz? Butaság lett volna ezen agyalni és elrontani ezt a szép estét, inkább örültem, hogy teljesült a kívánságom.

Az első vendég Claire volt, szaladtam elé, amint megláttam belépni az ajtón.

- Rose! De csini vagy!

- Claire! Úgy örülök, hogy itt vagy! Gyere, gyere mesélj, mi van veled mostanában? - mintha ezer éve nem láttam volna őt, annyira örültem neki.

Volt egy kis időnk, míg a többiek megérkeztek, beszélgettünk, nevettünk, úgy, mint régen.

A házam lassan megtelt vendégekkel, ettünk, ittunk, mulattunk, úgy láttam, hogy mindenki jól érzi magát.

Jacksont kerestem egy idő után mindenhol. Már annyira vártam őt, hogy néha látni véltem itt-ott. Claire próbált nyugtatni, hogy biztosan eljön, hogy itt lesz már nemsokára, én pedig egyre jobban izgultam. Természetesen nem kerülhettem el a kínos beszélgetést az iskolaigazgatóval sem, magyarázkodhattam, miért mondtam fel. Utáltam hazudni, úgyhogy próbáltam úgy megmagyarázni a helyzetet, hogy ne áruljam el a titkomat se, és hazudnom se kelljen. Már éppen szerettem volna odébbállni, keresni valaki mást, akivel beszélgethetek, amikor meghallottam a hangját.

- Rose! - a szívem majd' kiugrott a helyéről, mikor hallottam, hogy a nevemen szólít. Odafordultam hozzá.

- Jackson! De jó, hogy eljöttél! - már nem is érdekelt más, csak ő, most, ebben a pillanatban úgy éreztem, én vagyok a legboldogabb ember a Földön.

- Mi újság? Hogy vagy? Jó nagy házad van! - mondta mosolyogva, miközben körülnézett, s én úgy belemerültem a mosolyába, hogy válaszolni is elfelejtettem.

- Rose! Itt vagy? - szólt hozzám újra.

- Ööö, igen, persze! Jól vagyok, köszönöm, na és te?

Ahogy beszélgettünk, mind a ketten feloldódtunk. Láttam rajta, hogy ő is örül nekem, kedves volt és előzékeny, mint mindig. Éjfél is elmúlt már, mikor a vendégeim elkezdtek elköszönni, elindulni hazafelé. Ekkor éreztem először, hogy milyen szerencsétlen vagyok. Elmennek mind, s én megint egyedül leszek. Ha legalább ő itt maradna velem, nem lenne semmi bajom, soha többé!

A ház kezdett elcsendesedni, ahogy a vendégek száma csökkent. Jackson és én egy kanapén ülve beszélgettünk, még vicceket is mesélt, szerettem a humorát. Megfogta a kezemet és mélyen a szemembe nézett, s csak néztük egymást. Közeledett felém lassan, én is felé, mint két mágnes, nem bírtunk tovább uralkodni az érzéseinken. Éreztem minden egyes levegővételét, csak centiméterek választottak el egymástól minket, vágytam arra, hogy megcsókoljon, és megtörtént. Találkoztak az ajkaink, s már csak ő volt és én. Ölelt és simogatott, valahogy ösztönösen elindult az én kezem is felé. Megszűnt az idő, repültem vele, és repültem volna még és még, amikor Claire hangja törte meg ezt a álomszerű pillanatot. Elbúcsúzni jött ő is, mosolygott, mi pedig zavartan néztünk egymásra Jacksonnal. Mindenki hazament, csak Claire és Jackson maradtak, illetve már csak Jackson, a barátnőm is rövid búcsúzkodás után hazaindult. Egyedül maradtam vele, és reméltem, itt marad még egy kicsit. Csókokkal borított el újra, s én nem tudtam ellenállni. Szerettem őt, szívből, úgy, mint még soha senki mást.

A szobám felé indultunk. Odabent egyre hevesebben csókoltuk egymást, óvatosan levette a ruhámat, én is az övét. Mindennél jobban vágytam rá most, élveztem, ahogy átkarol, ahogy magához húz, amikor a nyakamat csókolta. Lefeküdtünk az ágyra, s folytattuk a nászunkat, ám Rose megjelent a szobában. Én vettem észre őt először, de nem érdekelt, hogy ott van, már semmi sem érdekelt csak Jackson. Rose nézett minket egy ideig, fel-alá járkált a szobában. Percekkel később arra riadtunk fel, hogy összetört a tükör, ami az ággyal szembeni sarokban állt.

- Mi volt ez? - Jackson rám nézett, majd a tükörre, nem tudtam megszólalni.

Láttam, hogy Rose nagyon dühös, s úgy vettem észre, hogy Jackson nem látja őt.

Egy pillanat múlva Rose kapcsolgatni kezdte a villanyt a szobában.

- Mi folyik itt?

- Én, én nem is... tudom, hogy... mit mondjak.

Teljesen megdöbbentett Rose viselkedése. Nem értettem, miért csinálja ezt velem. Legszívesebben rákiabáltam volna, hogy hagyja abba, de nem lehetett, mit szólna Jackson?

Kinyílt az ablak is, csapódott és nyitódott újra és újra. Jackson védelmezően elém hajolt, mind a ketten vártuk, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége.

A képek a falról kezdtek leesni, összetörni sorra, a falak is megrepedtek, Rose tombolt, bennem pedig egyre nagyobbra duzzadt a tenni akarás. Véget akartam vetni az őrjöngésének.

- Rose! Azonnal hagyd abba! - nem tudtam ezt tovább nézni, Jackson riadtan nézett rám.

- Mit beszélsz?

- Jackson, én meg fogom magyarázni, de most... én...

Az ablak nem bírta tovább a csapkodást, betört az üvege, s ezek után újra kiabálni kezdtem Rose-hoz.

- Rose! Könyörgöm, hagyd abba! Mi bajod van?

- Azt mondtad, hogy nem lesz semmi baj! Azt mondtad, hogy minden rendben lesz! Ugyanaz történik, ugyanaz történik, ugyanaz történik... - suttogta.

Rájöttem, hogy miért olyan dühös Rose, ő sohasem volt szerelmes, számára a férfi a fájdalom forrásával volt egyenlő. Tennem kellett valamit, mikor megértettem, hogy mi a baja, összeszedtem minden bátorságomat, felálltam, felvettem a köntösömet, és tovább beszéltem hozzá. Jackson is felöltözött és mellém állt.

- Rose! Ő nem akar bántani engem! Én szeretem őt! Érted? Szeretem őt, Rose! - ekkor minden elcsendesült. A villanykörte még pukkant egy nagyot, mielőtt végleg kiégett.

Rose elém állt, még mindig mérges volt, ugyanakkor látszott rajta, hogy nagyon szenved az emlékei miatt.

- Rose! Kérlek!

- Elmagyaráznád, hogy mi ez az egész? - Jackson kérdően nézett rám, de nem tudtam, mit mondhatnék neki.

Rose megfogta a karomat, legalábbis úgy éreztem, hogy fogja azt, s elindult velem kifelé, kinyitotta az ajtót, s ráncigált végig a folyosó, szinte szaladtam, Jackson pedig jött utánunk.

- Rose! Rose! Hová mész? Mi történt? - kérdezgetett, de nem jött ki egy hang sem a torkomon.

Rose a rózsákhoz vitt, ott megálltunk, veszekedni kezdett velem.

- Te ezt nem érted! Nem tudhatod! Nem érezted! Nem tudsz semmit! Fájni fog, majd meglátod, neked is! Csak ki akar használni! Megígérted nekem! Megígérted!

- Rose, már vége van, hát nem látod?! Már nem kell harcolnod többé! Szabad lehetnél! Szeretem őt, és ő is szeret engem, tudom, hogy ez neked mennyire furcsa, de...

Az égen sötét felhők gyülekeztek, a szél feltámadt, úgy látszott, hogy nagy vihar készül.

- Hagyd abba! Hagyd abba! Neked az a feladatod, hogy gondozd a rózsáimat!

- Csakhogy én ezt nem akarom! Olyan vagyok, mint te, Rose! Szabad akarok lenni! De nézd csak, a halálom után sem lehetnék szabad! Te sem vagy az! Sőt, a többiek sem azok! - megjelent Mr. Rosenberg szelleme is, és sorra a többiek is, akik valamikor a rózsákat gondozták.

A szél egyre erősebben fújt, megtépázta a rózsákat, villámlani kezdett, majd rögtön utána dörgött az ég, a vihar éppen fölöttünk volt. Jackson közelebb jött hozzám, nem értette, hogy mi folyik itt. Segíteni akart, átkarolta a derekamat, de én csak folytattam tovább.

- Nézz rájuk Rose! Ők sem szabadok! - Mr. Rosenbergre és a többiekre mutattam.

- A te feladatod...

- Nem, Rose, vége van! Most kell, hogy vége legyen! Már nem bánthat senki! Szabad vagy! Engedd el a fájdalmat, engedd el a sok rossz emléket magadból, ami ide láncol, ehhez a házhoz! Menj végre, békével!

Rose hangosan sikítani kezdett, a földre rogyott. A többi szellem körülvette őt.

- Igazad van, igazad van... - mondta sírva nekem.

Szerettem volna most megölelni őt, de ő egy szellem, nem tehettem mást, mint szavakkal bíztatni.

- Jól van Rose, lásd be, kérlek, hogy most már elég! Békélj meg magaddal is, és engedd el a többieket is!

A házba belecsapott a villám, percekkel később láttam, hogy tűz van, ég a tető, de nem érdekelt. Ezt a történetet itt és most kellett befejezni.

- Rose! Törd meg az átkodat! Vess ennek véget! Engedj szabadon minket! Derüljön ki végre az a szörnyű titok, ami fogva tart!

A rózsák mellettünk lassan kezdtek elszáradni, Rose pedig felállt. Rám nézett könnyes szemeivel, láttam, hogy lassan megnyugszik.

- Legyen hát vége - ennyit mondott csupán, a kezében megjelent a könyv, s ő gyújtotta meg, az kék lánggal kezdett égni. Rose szürke, szellem arca kezdett fénybe borulni, arcán halvány mosoly jelent meg.

- Köszönöm neked! - mondta utoljára, felemelkedett, és eltűnt.

Eltűntek a többiek is, végre ők is nyugalomra leltek.

A szél még mindig fújt, a ház pedig lángokban állt. Jacksonnal néztük végig, ahogy porrá ég, nem lett volna értelme elkezdeni oltani. Azt gondoltam, hogy talán jobb is így, az a ház tele volt kínnal és gyötrelemmel, jobb, ha felemésztik a lángok.

Napok teltek el, Jacksonnak elmondtam mindent, rajta kívül nem tudta a pontos igazságot senki. Elintéztük, hogy kiderüljön, a kertben csontok vannak, azokat újratemették. Visszamentem az iskolába dolgozni, majd pár év múlva házat építettünk Jacksonnal a birtokon, hozzámentem feleségül.

Itt éltünk már egy ideje, békességben, boldogságban, amikor a kertünkben nőni kezdett egy rózsaszál. Gondoztam, ápoltam a friss tövet, az bimbózni kezdett, majd kinyílt. Fehér rózsa volt, három, gyönyörű, fehér rózsa lett a bimbókból.