Újrakezdés

   Minden emberre jellemző, hogy élete során többször is az újrakezdés mellett dönt bizonyos dolgokban. Már kölyökkorában is. Például, ha gyurmaórán elrontja a dobókocka formázását, akkor újrakezdi. A tornagyakorlatot is újrakezdi, ha elesik közben. És ha rosszul számolt, a leckeírást is, amennyiben jólnevelt, egyébként szarik bele.

   Aztán, ahogy felnő, idővel egy csomó mindent újrakezd. Megházasodik, és ha sikerül időben elválnia, egy másik kapcsolatban újrakezdi. Elviszi a bank a kocsiját vagy a házát vagy mindkettőt, de újrakezd mindent felépíteni a kényelmesebb életvitel érdekében. Ha túl sokat stresszel egy új nővel való első kefélés alkalmával azon, hogy minél macsóbb legyen, és emiatt lelankad a farka, újrakezdi. Ha hibásan tölti ki egy hivatalban az elé rakott kérdőívet, újrakezdi. Az orvos, ha csóválja a fejét miután megcsinálta a beöntést, az is azt jelenti, hogy mindjárt újrakezdi.

   Tehát bármerre nézünk, számtalan féle-fajta újrakezdést láthatunk. Az én első nagy újrakezdésem 1986. szilveszterén történt. Tizenhárom éves voltam, vagyis nyolcadikos és már majdnem tizennégy. Akkor már három éve nem ittam alkoholt és nem dohányoztam. Nagyon egészségesen éltem. Még ilyen hülye rögeszméim is voltak, hogy én antialkoholista vagyok, antinikotinista, és hogy az is maradok. És még komolyan is gondoltam, egészen a szóban forgó napig.

   Szüleim úgy döntöttek, hogy ez esetben nem tartanak házibulit, inkább a helyi kultúrház zártkörű rendezvényén tombolják ki magukat. Amint vége volt a félnyolcas szilveszteri rendhagyó híreknek a tévében, hónuk alá csaptak fejenként egy üveg ruszki pezsgőt és indultak. Ketten maradtunk otthon öcsémmel. Magunkhoz vettük a süteményes tálcát, majd kényelmesen befészkeltük magunkat a család egyetlen fekete-fehér tévéje elé, és türelmetlenül vártuk a Szuperbolát. A kommunizmusban ez volt az egyetlen normális műsor, amiben rendszeresen láthattunk tökéletesnek nevezhető nőket, tökéletes dudákkal. Csak az idegesített mocskosul, hogy a bugyit még véletlenül sem vette le soha egyik csaj sem. Tudtuk, hogy nem fogják megvillantani a szőrös muffokat, mégis szurkoltunk érte, mint az állat.

   Épphogy elkezdte billegetni magát az egyik ringó csöcsű gyönyörűség, mikor kopogtatást hallottunk.

   - A kurva életbe! – méltatlankodtam. – Ki lehet az ilyenkor?

   - Lehet, hogy a szomszéd jött át kérni valamit. Menj, engedd be, te vagy a nagyobb! - mondta az ötödikes öcsém.

   - Pont most! Miért nem a hírek alatt jött? Francba!

   Még egy utolsó pillantást vetettem a szupernőre, megigazítottam a mackónadrágot, a felsőt lenyújtogattam és mentem ajtót nyitni.

   Ignác volt az, a nálam egy évvel idősebb haver az utcánkból. Egy üveg pezsgő volt a kezében.

   - Hello! Hát te mi a faszt keresel itt?

   Kezet fogtunk.

   - Hello! Anyámék az előbb húztak el bálba, közben említették, hogy a Rulekék is mennek. Szabad a vásár, haver!

   - Ok, gyere gyorsan, most megy a Szuperbola!

   - Azt a rohadt! Erről megfeledkeztem.

   Most már hármasban bámultuk a képernyőt, kocsányon lógó szemekkel. Ahogy vége lett a kedvenc műsorunknak, Ignác kinyitotta a pezsgőt. Akkorát durrant, mint egy defektet kapott buszkerék. A dugó meg majdnem lebontotta a vakolatot a mennyezetről.

   - Figyelj Ignác! Én már három éve nem iszok és nem is dohányzom – mondtam neki. - Láttam egy Schwarzenegger-filmet és olyan makkegészséges akarok lenni, mint az a faszi.

   - Akkor jó, mert cigit nem hoztam.

   Megint kopogtak.

   - Zoli! Még mindig te vagy a nagyobb – jegyezte meg újra a tesóm.

   - Ok, Gabi, ne humorizálj! - aztán ismét oda slattyogtam a bejárathoz.  

   Nándor állt az ajtóban, szintén egy évvel idősebb, de egy másik utcából, kezében egy félliteres császárkörte likőrrel. Ő képben volt a műsorkínálattal, így csak a Szuperbola után indult el otthonról. Már volt az agyában. Discoba indult a KISZ-klubba, de útközben eszébe jutott, hogy előtte még beugrik hozzánk látogatóba.

   - Szevasz Zoli! – megpróbált lenyomni két Brezsnyev-es puszit. Nem engedtem.

   - Szia Nándi, gyere be!

   - Apádék?

   - Bálba mentek.

   - Kár, pedig ittam volna a fateroddal egyet… Ja! Láttátok a csöcsösöket?

   - Hogyne láttuk volna! – válaszoltam. – még most is pulzál a farkam tőle.

   - Hú, baszki! – folytatta Ignác. – Valahogy be kéne kerülni egy NDK pornófilmes társulatba.

   - Ja! Az jó lenne – mondta Nándi. – Na gyertek, igyatok egy császárkörtét. Most loptam a bratyóm ágyneműtartójából. De ha tudtam volna, hogy ilyen pinasóvárok vagytok, hoztam volna újságot is. Az is volt bőven az ágyneműk alatt. Jugó az összes. És nem is olyan régiek, úgyhogy a lapok sincsenek még összeragadva… Na igyunk!

   - Nándi! – sóhajtottam, bár kezdtem elbizonytalanodni.  – Elpofázom neked is, nem mintha nem tudnád. Három éve nem iszok alkoholt.

   - Ezt a hülyét! – csóválta a fejét Ignác.

   Aztán beláttam, hogy igaza van. Kinyitottam a bárszekrényt és elővettem négy pezsgőskelyhet, három féldecis poharat, az öcsémnek meg egy háromcentes stampedlit. A következő órákban sűrű egymásutánban cserélgettük a sztereo magnóban az „Első emelet” együttes és az „Euritmics” albumait. És ittunk. Persze az ötödikes öcskösre azért vigyáztunk, ő csak fél pohár pezsgőt kapott minden töltés alkalmával, és a likőrt is csak a stampóból ihatta. Hamar elfogyott az egy üveg pezsgő és fél liter likőr. Kihoztam a spájzból a másnapra félrerakott, újévi köszöntés mellé járó ruszki mannát, és azt is megittuk. Éjfélre már elég rendesen be voltunk rúgva. Piszkosul keménynek éreztük magunkat és teljes erővel ütöttük a parkettát az öklünkkel, élvezve a részegség idegrendszerre gyakorolt hatását. Mintha be lettünk volna érzéstelenítve egész testünkben. Közben tervezgettük a felnőttkorral járó bulizásokat, keféléseket, balhékat. Aztán Ignác hirtelen megroggyant. Annyi tartás sem maradt benne, mint egy marionett bábúban. Felvettem egy kabátot, cipőt viszont nem. Elég volt a papucs, hiszen kemény voltam. Nándival két oldalról megfogtuk a részeg Ignácot és elcipeltük a házukig. A kapu zárva volt, a kulcsot pedig nem találtuk. Átemeltük a kerítés egy alacsonyabb pontján és bedobtuk, akár egy krumpliszsákot. Nagyot huppant, egyet nyekkent és magához tért. Erre mi jót röhögtünk, Ignác meg föltápászkodott, leporolta magát, majd miután sikerült kitalálnia, hogy hol van, bevánszorgott a házba.

   Miután meggyőződtünk róla, hogy Ignác biztonságban van, Nándival elköszöntünk egymástól. Ő a KISZ-klubba ment, én pedig haza. Idegesített a dolog, de mit lehetett tenni. Még csak nyolcadikos voltam.

   Öcsém már legalább négy órája aludt, én meg vérágas szemekkel ültem a szilveszteri éjszakai filmet bámulva. Tizennyolc éven felülieknek szánták. Nem értettem miért, hiszen semmi nem történt benne. Se szex, se gyilkosság, semmi. Tök szar volt. Aztán megjöttek a szüleim. Nagyon tapintatosak voltak, nem basztak le. Pedig nyilvánvaló volt, hogy részeg vagyok. Azt sem kérdezték, ki volt nálunk, mikor anyám elrakta a szobából az üres üvegeket és kivitte a poharakat a mosogatóba. Mint utólag megtudtam, apám még meg is akart szívatni. Gondolta megkínál cigivel, hadd rókázzak. Majd abból tanulok.

   Nem kellett, hogy kínáljon, kértem én magamtól.

   - Na milyen volt a bál?

   - Kösz jó. Jól éreztük magunkat. Látom, te sem unatkoztál – mondta apám.

   - Aha, megittunk a Nándival meg az Ignáccal egy keveset. Tényleg, apu! Nem tudnál adni egy szál cigit?

   - Tessék? Öhhö-öhhö – köhögte ki apám a füstöt. Pont akkor gyújtott rá.

   - Tudod… én nem dohányzom már régóta, csak hát… egy ilyen estének a befejezése cigi nélkül olyan, mint a kandúr gumióvszerrel.

   - Hogy micsoda?

   - Tudod, Dallas Bobby nélkül. Ilyesmi.

   - Ja… értem. Tessék – nyújtott át egy szálat.

   Úgy meglepődött, hogy nem a csomagból kínált, hanem kivett egy szálat belőle. Piros Symphonia volt. Erős, mintha egy ló rúgott volna mellbe… Pedig 1986. szilveszteréig tényleg komolyan gondoltam, hogy soha többé nem fogom újrakezdeni sem az alkoholizálást, sem a dohányzást.

   Keresztbetett lábakkal ültünk apámmal a dohányzóasztal két oldalán, fújtuk a füstöt és beszélgettünk a félévi bizonyítvány várható osztályzatairól.