Anyám mindig mondja, hogy velem szenvedett a legtöbbet. Hát persze, hisz én születtem neki először. A nagyanyám már akkor büszke volt rám, amikor még meg sem születtem, hisz tudta, hogy nagy dolgokra leszek képes. Ha az íráshajlamom, a segítőkészségem, odaadásom és a szomorúságot elüldöző folytonos jókedvem nagy dolgoknak nevezhető, akkor igaza volt. Sok furcsaság esett meg velem már kiskoromban is. Vannak képek, amik beugranak.

Például, amikor az üvegasztal felvágta a szememhez közeli bőrréteget. Mindenki sírt, megijedt, én pedig nyugodtan összevoltam kuporodva a Földön. Akkor kezdtem el sírni, amikor az anyám ijedtében felkapott és rohant velem a fürdőszobába. Mire ez a nagy aggodalom? Kérdem én így utólag. Nincs semmi bajom, megvagyok a kis hegemmel, ami halálom napjáig rajtam marad. Aztán ott volt a dédimamám. A nagyanyám szerint nem szerette egyik gyerekét és unokáját sem úgy, mint engem. Sosem volt áradozó típus, de rólam mindig mesélt a faluban, ahol lakott, még a kocsmában is, ahova egyébként be nem tette soha a lábát. A Hermina úti iskolában laktunk, nagyapám volt a gondnok, mi pedig a harmadikon laktunk. A lépcsők mellett híres magyar írók képei néztek vissza rám és én három évesen már kívülről tudtam a nevüket. Anyám mondta a vezetékneveket, én pedig a hozzátartozó keresztneveket. Aztán doboltam én a tűzhely oldalán is. A zene szólt a rádióban, én pedig otthonról adtam a ritmusát. Kár, hogy erre például nem emlékszem, de mesélték, így tudom. Egy részlet azóta is eszembe jut, amikor legurultam a lépcsőn.

Leértem, láttam ahogy a nagyapám lassan elindul felém, majd sötétség.

Az azután történtekre nem emlékszem. A következő dolog, ami beugrik, az az első óvodás napom, merthogy én azzal kezdtem. A nagyszülők túlságosan szerettek ahhoz, hogy engedjék anyámnak, hogy bölcsödébe dugjon. "Jobb neki itthon velünk fiam." Merthogy a nagyanyám, mindig fiamnak szólítja az anyámat. A nagyim vidéki, így ezt teljesen meg lehet érteni.... Folyt.köv.