Lohengrin Indiában

A lány nagyon szép volt, a fiú nagyon gazdag, miért ne akartak volna összeházasodni? Persze hogy akartak, főként a fiú, aki úgy vélte, elég jól fog mutatni a legszebb mellett. A lánynak is nagyon tetszett a hintó meg a gyémánt nyakék, a többi már nem annyira, de mit szóljon, ha a szülők, rokonok, barátnők kórusban szajkózzák: Micsoda szerencse! Milyen jó neked, mindig boldog leszel. – Ennyi embernek nem okozhatok csalódást, mondta a lány, és megtartották a hetedhét országra szóló lakodalmat.

Indiában évezredek óta az a szokás, hogy a fiatalok a vőlegény szüleinek a házában kezdik meg a közös életüket. Adzsgar Prakás mindjárt az esküvő utáni napon rákezdte, szeretné mielőbb hazavinni a gyönyörű feleségét, a Mathurá járásbeli Dzsaitba. Nincs messze, az utazás legföljebb egy hónap. Urmilá kétségbeesett, mert az esküvői előkészületek izgalmai között senki nem törődött azzal, hol is van az a Dzsait. És még egy dologra nem gondolt senki, ami pedig nagyon fontos, és nemcsak Indiában: Milyen nemzetségből való az ifjú férj, milyen családhoz tartozik? Voltak, akik nem is akarták tudni. Nyilvánvaló, hogy nagyon gazdag; mit számít az, hogy ksatrija-e vagy csak vaisja, uralkodó herceg, vagy rádzsának csak tiszteletből nevezett földbirtokos? Urmilá szülei nem szóltak egy szót sem, öt lányuk volt, örültek, hogy túladtak egyen. Adzsgar Prakás ksatrijának mondta magát, akkor biztosan az, és egy pillanatig sem lehet kétséges, hogy az elégnél több a pénze.

A szép Urmilá azonban nem volt boldog. A hindu lányok nem parda mögött élnek, nem zárják be őket a zenanának csúfolt börtönbe, de csak a szegények járnak az utcán fátyol és kíséret nélkül; nekik dolgozniuk kell, nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy egész nap otthon pihenjenek. Urmilá sem tudott sokat a világ dolgairól, de éppen eleget hallott arról, hogyan szokták kiválasztani a szülők a lányuk vagy a fiuk jövendőbelijét. Csak nemrég házasodott meg az egyik unokatestvére; a családok régtől fogva ismerték egymást, mégis hetekig folytak a tárgyalások, jó lesz-e, ha megkötik ezt a házasságot. Akkor most hogy is van ez?

Urmilát eladták látatlanban, megszédültek Adzsgar Prakás fehér paripáitól és az ajándékoktól. Maga Urmilá nem fogalmazott ilyen élesen; nem is értette, mi történt, ő csak egyszerűen kíváncsi volt. Már egy hete utaztak, és még mindig csak annyit tudott a férje családjáról, hogy nagyon gazdag. Nem fogod megbánni, szívem! Ki sem kell mondanod a kívánságaidat, én máris teljesítem! – Hát éppen ez az. Urmilának eddig még csak egy kívánsága volt, de az sem teljesült; nem kapott választ a kérdésére. Hogyan bízzon meg a többi fogadkozásban?

Aztán meg: mi az, hogy gazdagság? Urmilá mindig azt hallotta otthon, gazdag az, akinek többje van, mint a szomszédjainak. Vagy egy kicsit szebben megfogalmazva: Gazdag az, aki elégedett. De ha nem tudom, hogy kik lesznek a szomszédjaim, és mennyi van azoknak? A gyémántok és a többi drága ékszer nem tették boldoggá Urmilát; nem örült a kincseinek, nem búsult volna akkor sem, ha mind elvész. Bezárta egy kis fémládába, és nem gondolt velük többé.

Ez azonban nem tetszett Adzsgar Prakásnak, aki azt szerette volna, ha a világ minden ékszere az ő feleségén tündököl. Talán nem szereti a gyémántot és az igazgyöngyöt? Smaragdokat, rubinokat vásárolt, annyit, hogy már bele sem fért a fémládába. Urmilá szomorúan mosolygott. Mit ér az, ha semmit sem tudhatok meg a nemzetségedről?

Adzsgar Prakás elkomorult. Erről most még nem beszélhetek. Nem bízol bennem? – Bízom benned. Csakhogy itt nem a bizalomról van szó. – Attól félek, hogy örökre elvesztjük egymást. – Nem értem, mire jó a titkolózás. Hogyan fogod megőrizni a titkaidat, ha már én is ott lakom a szüleid házában? – Mindent meg fogsz tudni, amennyit lehet, csak légy egy kis türelemmel. – Amennyit lehet? Ez nem lesz jó. Ha ilyen makacs vagy, hát én is az leszek. Egy lépést sem megyek tovább, amíg nem felelsz a kérdésemre.

Urmilá leült a folyóparton, és eldöntötte: Ha dharna kell, hát legyen dharna. Nem eszem egy falatot sem, nem iszom vizet, nem szólok egy szót sem. Meg akarsz halni? – kérdezte Adzsgar Prakás. Urmilá hallgatott. – Értsd meg, hogy csak téged akarlak megvédeni!

Néma csend.

Na jó, mondta Adzsgar Prakás halálra szántan, én figyelmeztettelek. Most bemegyek a folyóba, te pedig ne rémülj meg. Ha elszaladsz, vagy akár csak felkiáltasz, örökre elveszítjük egymást.

Lement egészen a víz széléig, aztán be a vízbe. A Jamuná sötét hullámai szelíden simogatták a térdét. Biztos vagy magadban? Tovább menjek? – Urmilá meg sem mozdult, semmi jelét nem adta annak, hogy egyáltalán hallotta a férje szavait. Ilyen szigorúak a dharna szabályai. A víz már Adzsgar Prakás nyakáig ért. – Nem gondoltad meg magad? Egészen biztos?

Ha nem, hát nem. Adzsgar Prakás alámerült a Jamunában, és amikor fölbukkant, már nem ember volt, hanem az embernél kétszerte nagyobb kígyó. Fekete pikkelyei között millió csillagként ragyogtak az apró vízcseppek. Aztán megszólalt, emberi hangon, de idegenszerűen, mintha egy kút mélyéből érkezett volna a hangja: Ez az én nemzetségem! Nágavamsi vagyok, a kígyók családjából. – Urmilá önkénytelenül felkiáltott, és ezzel megtört a dharna varázsa. Adzsgar Prakás kővé vált a Jamuná vizében; ott van ma is, a világpusztulás napját várja, amikor kiszabadul a szobortestéből, és visszatérhet a megnyilvánulatlan birodalom lakói közé.