A női kéz

A tó vize sekély, nem több, mint nyolcvan centiméter. Iszapja könnyen felkavarodik, sehol sem lehet lelátni a mélybe. Nem is kell, hiszen nincs ott más, mint hínár, békalencse vagy sulyom. Ez a vidék sosem a halászatáról volt híres. Az emberek pákászkodtak, vagy nádat vágtak. Egy félbolond orvos még a 18. század végén kitalálta, hogy a tó vize mindenféle betegséget meggyógyít. Jöttek is a reménykedők, aztán elunták, hogy csak az iszapban fekhetnek, nyakukig sem ér a feldicsért nedű.

Manapság sok faluban művelnek szőlőt, és látszik is a takaros portákon, hogy ez jövedelmező foglalkozás. Borászok és pancsolók többé-kevésbé elvannak egymás mellett. A turisták mindent megvesznek. Van, akinek egy bor sem elég drága, van, akinek mindegy, csak sok legyen. Meg aztán, mi az, hogy jó vagy rossz évjárat? Ízlik vagy nem, a többin nem vitatkozunk.

Marili gondoskodott arról, hogy mégse legyen olyan nagy a nyugalom. Udvarlói azt mondták, hogy akár meg is ölnék egymást. Addig is békésen borozgattak az őszi napsütésben, a színesedő lombú fák alatt, vagy bent a pincében, ha eleredt az eső. A borpincét hangulatosnak szokták mondani, bár nincs mindig igazsága a nyelvnek. Van jó hangulat, kellemes hangulat, van rossz is, vagy egyenesen kutyafüle, csak jelző nélkül nincs hangulat. De abban legalább mindenki egyetért, hogy jó dolog ott üldögélni a nagy hordók között, hiszen „ha szíhatok borocskát, a gondjaim csucsulnak.”

Az öregedő szívtiprók egyre közelebb kerültek ahhoz a kívánatos állapothoz, amikor nemcsak a gondok csucsulnak, de ők maguk is. Későre járt, a közös cél messzebbnek látszott, mint valaha. Hivatalosan Marili kezéért versengtek, de ki tudja, mi számított többet a nagy vetélkedésben: a szépen gondozott szőlők, a részben borozóvá átalakított udvarház, a jövedelmező vállalkozás, vagy maga a kéz.

A nő keze megőrizte elefántcsont színét, selymes puhaságát, hiszen ekkora birtokot senki nem művelhet meg egymaga. Marili számos embernek adott munkát, akik a szőlőkben kapáltak, szüreteltek, bort csináltak, hol a szépséges szőlőszemekből, hol a csutkákból, felszolgáltak vagy palackoztak, mindegyik fajtát az érdemei szerint. Marili megtehette volna, hogy egyáltalán nem csinál semmit, simogatja a macskáit, vagy függönyt horgol a konyhaablakra. Az asszonyka azonban energikus volt, szerette kézben tartani a vállalkozása szálait, utánajárt és ellenőrzött, mert mindenkiben csak addig lehet megbízni, ameddig nincs szó pénzről. A pénz az a csodálatos dolog, amiből soha nem lehet elég. Már csak azért se, mert gyorsabban fogy, mint ahogy szaporodik.

Nem mintha Marili nem nyesegette volna a pénznek ezt a rossz szokását. Bretschneider volt az egyetlen, aki pontosan tudta, mennyi van a folyószámlán, mert Bretschneider a kihelyezett bankfiók igazgatója volt, és csak akkor kezdett el udvarolni, ha megnyugtató állapotban találta a pénzügyeket. Nem-barátai csak a sejtésekre hagyatkozhattak. Bretschneider azért van itt, mert pénzszagot érez, mondogatta Dumfrieser, aki mindössze latin tanár volt a szomszéd városkában, de meg volt győződve arról, hogy a latin egyszer még ismét olyan fontos lesz, mint bizonyos félbolond orvosok idejében, sőt, kiválóan alkalmas arra, hogy világnyelv legyen. Senki nem érti, így hát a bevezetésével a rivalizáló országok egyikének se kedveznének. Még a digók is nagy bajban lennének, mert egyáltalán nem értik jobban Vergiliust, mint mondjuk a svédek.

Tonnenschwer csak annyit tudott Vergiliusról, amennyit a számtanórán hallott az iskolában. A latin tanárnak meg is volt a véleménye erről a bűnös műveletlenségről. Tonnenschwernek azonban teljesen mindegy volt, hogy mit tartanak róla a filiszterek. Építési anyagokkal kereskedett, és az üzlet nem is mehetett volna jobban. Törték magukat az emberek, hogy a tóparton építkezzenek, főleg ott, ahonnan pompás kilátás nyílt a nagy, iszapos pocsolyára. Nincs szebb a hosszan elnyúló nádasok látványánál, mondták ezek a megcsömörlött városlakók, és egyenesen extázisba estek, ha feltűnt egy kanalas gém vagy egy bölömbika – esetleg egy nagy, böhöm szürkemarha, nyakán a jellegzetes, szinte földig lelógó lebenyekkel, fekete hegyű szarvakkal, és azzal a végtelen igénytelenséggel, amellyel egész nap legelészett, vagy a tó sáros vizéből ivott. Ezek a szegény emberek nem találtak elég marhát a városban, ki kellett vonulniuk ide, az ország szélére, hogy a hozzájuk legjobban illő társaságban élhessenek. Az idillhez természetesen új házakra volt szükség, és Tonnenschwer bankszámlája, valamint a haskörfogata szépen gyarapodott.

Wossinski volt a csóró ebben a díszes társaságban, a nagynevű festő szerény utódja, aki a nagy néven kívül semmi egyebet nem örökölt, még egy kicsi tehetséget sem. Egy kis múzeumot igazgatott, ahol ő volt a jegyszedő és a teremőr, rosszabb napokon a takarító személyzet is. Neki lett volna a legnagyobb szüksége Marili kezére, meg mindenre, ami együtt járt azzal a kézzel, és töretlenül bízott a sikerben. Miért ne, amikor Bretschneider öreg és kopasz, Tonnenschwer dagadt, Dumfrieser pedig egy fennhéjázó, ostoba paraszt? Wossinski volt a legfiatalabb, jóképű, mint a festegető ős, akinek más témája se volt, mint ez a pocsolya.

Mariliról csak annyit lehetett tudni, hogy nagyon fiatalon ment férjhez, és a férje meghalt, két héttel az esküvő után. Persze hogy mindenki elsütötte az ilyen alkalmakra tartogatott rossz vicceket, amelyeknek nem lehetett sok alapjuk, mert Marili szélsebesen odaköltözött az anyóshoz, akivel aztán beutazta egész Európát. Idővel az anyós is megtért abba a birodalomba, amelybe valamennyi anyóst kívánni szokás, és Marilié lett minden, a birtok, még egy pár ház a szomszédos faluban, a családi ékszerek, a családi legendák, meg minden. Mindez már jó régen történt, és igazán itt lenne az ideje, hogy megossza ezeket a földi javakat valakivel, aki teljesen önzetlenül imádja őt.

Marili biztosította az udvarlóit, nagy titokban és külön-külön, hogy nincs nagyobb vágya, mint ismét beevezni a házasság boldog révébe, és talán-talán összejönne még egy bébi is, aminek nincs biológiai akadálya. A lovagok fanyar mosollyal nyugtázták a biológiára vonatkozó bejelentést, de úgy voltak vele, egye meg a kutya, ennyit megér az üzlet. Sajnos Marili azt is bevallotta, hogy nagyon válogatós. Mivel az első férje minden tekintetben kiváló és tökéletes úriember volt, most sem fogja lejjebb adni az igényeit. Csakis olyan kérő jöhet szóba, aki minden szempontból kiállja az összehasonlítást. Hosszú történeteket mesélt erről a kiváló első hitvesről, aki főként azzal írta bele magát a családi történelembe, hogy rekordsebességgel halt meg – Bretschneider azon töprengett, vajon be kell-e mutatnia a vérképét, a tüdőröntgen és a hasi ultrahang eredményeit ahhoz, hogy Marili eldöntse, elég kevés ideje van már hátra – Dumfrieser bizonyos mosónőkre célozgatott, mert „a mosónők koránhalnak,” Marili azonban nem értette, és angyali ártatlansággal adta elő a legújabb mosógépe műszaki paramétereit. Tonnenschwer bízott a tőkéjében, bár nincs az a vállalkozás, amit időről-időre ne lenne feltétlenül szükséges bővíteni – Wossinski egyre büszkébb lett a múzeumára, amelynek igazgatása rendkívüli képességeket igényel. Sajnos négyen együttvéve sem tudtak felmutatni egyetlen dúsgazdag anyóst, akinek áldozatos tevékenység lehetővé tette, hogy Marili a tökéletes első hitvesnek nyújtsa a kezét.

A kéz, amely sohasem ringatott bölcsőt, igazából csak Bretschneidernek okozott komoly aggodalmat. Az elefántcsont színű, és selymesen puha kéz időnként nagyobb összegű banki megbízásokat írt alá, amelyek értelmében a pénzt a határ rossz oldalára kellett átutalni, felháborítóan apasztva a szép kis magánvagyont, amelyet az önzetlen bankár kinézett magának. Szerette volna tudni, hogy miről van itt szó, pazarlás vagy befektetés? És ha befektetés, akkor miért a túlsó oldalon? Mindenki tudja, hogy a pénz odaát nincs biztonságban. Ott már volt egy nagyon csúnya államosítás, ami bármikor megismétlődhet. Fura fogalmak vannak az inflációról is, azt hiszik, ez az univerzális csodaszer, amivel föl lehet élénkíteni a gazdaságot.

Ugye, milyen jól hangzik, ha azt mondom, tavaly négyszáz millió volt a cégem forgalma, most meg ezernégyszáz; nincs az a megátalkodott, aki meg merné kérdezni, hogy ez nyereségben mennyit jelent.

Szóval, az embernek egészen más jut eszébe a befektetésről, mint a határ túlsó oldala, de Marili, aki olyan szívesen beszél a régi életéről, a két hétig tartó boldog házasságról és az anyós ölelő karjai között megtett utazásokról, egyetlen szót sem ejt arról, hogy miféle kapcsolatai vannak azzal a másik országgal. Ezt pedig jó lenne tisztázni, még mielőtt bekövetkezik az összes eddiginél boldogabb esemény – amikor Marili nemcsak egy könnyed csókra nyújtja oda a kezét valakinek.

Bretschneider nem kételkedett abban, hogy ez a valaki ő lesz. Társadalmi állása ellen nem merülhet fel kifogás. Tonnenschwer gazdag ugyan, de végül is, csak egy felkapaszkodott tahó, a latin tanár szánalmas, a szerencsétlen kis múzeumigazgató a fasorban sincs – nem kétséges, hogy ebben a versenyben egyedül Bretschneider lehet a befutó,

A múltkor is, Marili rámosolygott – persze, mosolyog mindenkire, elvégre vendéglátós, a mosolygás hozzátartozik a szakmájához – de hogyan mosolygott! Volt benne egy kis cinkosság, együttérzés, biztatás és bocsánatkérés a hosszú várakozásért. És ennek így kellett lennie, bár Tonnenschwer, Wossinksi és Dumfrieser szintén mindenféle csodálatos dolgot olvastak ki Marili mosolyából, amit nagyon örömtelinek ítéltek, persze leszámítva azt a fenyegetést, hogy biológiailag még nem hárultak el az akadályok. Mind a négy családban volt elég gyerek, és ki örül annak, ha többfelé kell osztani a vagyont?

A bébi Marili számára se lehetett sürgős, mert lehullott az első hó, és még mindig ott ültek a hordók között, a piros meg a sárga borok szívderítő társaságában. Tonnenschwer a vállalkozása jövőjén merengett, Dumfrieser azon, hogy vajon a latin nyelvben miért nincsen aorisztosz – igazán élmény lenne az ezerféle múlt idő mellett még az aorisztoszt is megtanítani a nebulóknak. A másik két díszpéldány is erősen gondolkodott valamin, a részeg emberekre jellemző életlátással, Marili pedig hárított és terelt. Óriási gyakorlata volt ebben a két hadműveletben, hiszen több, mint húsz éve annak, hogy – ach, Alexander, nem is tudom, hogyan köszönjem meg neked, hogy annak idején olyan gyorsan elvitt az ördög. És én még halogattam a házasságot, nem akartam, hogy mindent megtudj rólam – féltem előrukkolni a szegény rokonokkal. Mondjuk, nem tehetnek arról, hogy rongyos a nadrágjuk, egészen más lenne a helyzet, ha annak idején egy kicsit arrébb húzzák meg a határt. Akkor a Joschka most nem a tehenek alól hordja ki a ganét, hanem legalább milliomos, és a Lajosch sem tengődik kegyelemkenyéren egy koszos kis irodában. Csak Bertl, na igen, Bertl akkor se tudná eltartani a három gyerekét, ha Un-gern nyeri meg a háborút. Mindegy, hogy mennyi pénzt kap Bertl, kifolyik a kezéből, és még ferde szemmel néznek rá, amiért nem dolgozik. A három szépséges gyermek mellett, akikért ugye semmilyen áldozat nem lehet sok.

Ach, milyen jó, hogy itt senki nem tud a szegény rokonokról, és Marili nagyon vigyáz arra, hogy le ne lepleződjön. A rokonsággal nemcsak az a gond, hogy csóró, meg túl szoros a kapcsolat a tehénganéval, ach nem. Más bajok is vannak, amiért szó sem lehet arról, hogy Marili meghívja őket, vagy kitegye magát egy váratlan látogatás kellemetlenségeinek. Ez utóbbi nemcsak azért nem következhet be, mert a csóró rokonnak nincs pénze vonatjegyre – ki tudja, esetleg lenne neki. Viszont fogalma sincs arról, hol van Marili rezidenciája, nem sejti, milyen közel van a határhoz, természetesen a jó oldalon. Marili megőrzi ezt a titkot, és csak a lelkiismerete megnyugtatására utal át néha egy kisebb-nagyobb összeget. Persze ki lehetne nyomozni, honnan érkezik a pénz, de ehhez ismerni kellene Bertl-t, az egész miliőt, ahol Bertl lakik a szépséges és enyhén ütődött gyerekekkel – nem lehet tudni, hogy milyen örökség, mert Bertl nem emlékszik arra, kik az enyhe ütődöttségért felelős apák – mondjuk, ez nem is csoda a nagy forgalom mellett, amit Bertl akkoriban lebonyolított, és bonyolítana valószínűleg most is, ha bizonyos körülmények – ha nem öregszik ki a szakmából végérvényesen.

És tulajdonképpen ilyen az egész rokonság odaát-amott, kivénhedt lotyó, ganézó, malterkeverő meg a többiek, akik között Lajosch igazi professzornak számít a kegyelemkettes érettségijével. Világos, hogy az ember nem dicsekszik, nem tart kapcsolatot ilyen rokonsággal, márpedig egy újabb házasság esetén kiderülhetne ez meg az – Marili már csak ezért sem sietett, hogy elefántcsont színű kezecskéjével ismét elhelyezzen egy aláírást a nagykönyvben. Akkor már jobb, ha megmarad Lohengrinának, és nie sollst du mich befragen, woher ich komme.

A hó csak szállingózott, és nem is maradt meg a földön. A háztetőket és a bokrokat díszítette, mint a Télapó szakállából kihullott vattacsomók. Ach, már megint ez a szörnyű ünnep, a kényszeretet ünnepe. Karácsony és Szilveszter között zárva tartunk, mert úgysem jön senki, a család jármát nyögik a szerencsétlen emberek. De majd Szilveszterkor, akkor nagyot kaszálunk, eddig még mindig bejött. Ki tudja azt néhány pohár után, hogy egészen pontosan mit iszik, a számlán feltüntetett összeg köszönő viszonyban sincs a minőséggel? Csak Marili tudja ezeket a titkokat, mert ő szokta kiállítani az összes számlát, azzal a selyem (vagy bársony?) puha kezével, még szerencse, hogy van egy számítógép a kéz és a kinyomtatott cehh között, amikor elkezdte, ez még komoly, megterhelő munka volt.

A négy önzetlen hím vidáman búcsúzkodott az udvaron, ahová kiszaladt Marili is, mindössze egy cobolybundát terített kötszövött áruba amúgy is bőségesen becsomagolt, nem éppen ifjú, de még mindig hófehér vállaira. Meg ne hűljön nekem, mondta anyáskodva Tonnenschwer, aki ebben a pillanatban meglepően hasonlított egy bocsát ápolgató jegesmedvéhez – bár azt sem szabad elfelejteni, hogy a jeges macik időnként ártatlan kedélyességgel felfalják a bocsaikat. Marili vidáman kacarászott a hószállingózásban, mint a primadonna, amikor a végkifejlet már kétségtelen. Ekkor Dumfrieser hátrahőkölt, és felkiáltott, vergiliusi elokvenciával: Mi az?

Csontos ujjai egy irányba mutattak görcsösen. A szemek automatikusan irányba álltak, de nem regisztrálhattak sokat: egy sötét árny a garázs előtt, csak nem az ajtót akarja felfeszíteni?

Mire elmagyarázhatták volna neki, hogy a mai garázsajtók nem ezen a módon nyílnak, az árnyék eltűnt, vagy ott se volt, és Marili tovább kacarászott. Kedves Dumfrieser, maga rémeket lát. Feltételezem, hogy a kedvenc eposza is tele van kísértetekkel. – Megnyugtathatom, hölgyem, hogy Vergiliusnál nem ez az első szempont. Viszont jó lenne, ha utánanéznénk, mi történik a garázsa körül, mert igazán kár lenne, ha a vadonatúj Saab –

Marili hárított és terelt, mint mindig. Ugyan, kedves Dumfriesner, ebben a faluban sosem történik semmi. Végül is, nem a határ túlsó oldalán vagyunk. – Éppen ez az, szólt közbe Bretschneider, aki már alig várta, hogy bekapcsolódhasson a beszélgetésbe. Túl közel van a határ, és amióta fölszedték a drótakadályokat –

Vasfüggöny, vasfüggöny, ízlelgette Wossinski a szót, van ezeknek humoruk, függönynek nevezték az aknamezőt.

Humoruk, morgott Tonnenschwer, fiatal barátom, jegyezze meg, ehhez nem humor kell, hanem pofa. Volt pofájuk hozzá, hogy elnevezzék vasfüggönynek.

De hiszen, kezdte el Marili, nem is azok találták ki ezt a terminus technicust, hanem Churchill, megvan, fultoni beszéd? – Itt viszont elhallgatott, „mert sosem jó az, ha a férfiak pontosan tudják, mi mennyit tudunk,” és mert az árnyék visszatért egy pillanatra, mintha meg akarta volna nézni, hogy ott vannak-e még az udvaron.

Ach, sóhajtott Marili, de persze csak magában, és észrevétlenül, „mert a nő akkor érdekes igazán, ha titokzatos” – egyszer is elolvasott egy egész könyvet, igaz, hogy még száz oldal se volt, a címe Zöld almácskák. Lényeg, hogy a nő színikritikus volt, elment a színházba, hogy megtekintse a Zöld almácskák című klasszikus tragédiát, és megírja a bírálatot. Közben egy bébiszittyó vigyázott a gyerekére, akiről kiderült, hogy nem is bébiszittyó, hanem egy bűnszövetkezet feje, elrabolta az ötéves kislányt, és nem elég, hogy váltságdíjat követelt, ez túl egyszerű lett volna, és a Zöld almácskák szerzője bizonyára napokig törte a fejét, mire eszébe jutott a nagyszerű megoldás: rejtsen el a bundája bélésében ennyi meg annyi dollárt, fontot, escudót, maravédit, a színházban adja le a ruhatárban, a ruhatári jegyet tegye a büfében függő kép mögé, aztán menjen haza bunda nélkül. De a hölgynek volt egy szárazbarátja, aki majdnem lebuktatta a tolvajt, aztán tiszta véletlenül elvezette a nőt ahhoz a bérelt szobához, amelyben fogva tartották a gyereket, teletömve nyugtatókkal, hogy ne árulja el őket a sírásával. A bűnözők le akarták puffantani a hős anyát, a golyó már kirepült a revolverből, de még nem volt ideje célba érni, amikor megjelent a rendőrség, és happy end. Ja, még nem, mert volt a hős anyának egy válófélben levő férje, aki már majdnem elvette a csábító színésznőt, de most ráébredt arra, hogy a gyermeke mamája mellett van a helye. Ez nagyon szívszorító jelenet volt, mert ha a pasi nem gondolja meg magát, a csajnak ki kellett volna költöznie a szép, nagy lakásból egy sokkal szerényebb pecóba. És ez volt az igazi happy end, nem kellett elköltözni, a csábító démon hoppon maradt. Csak azt nem tudtuk meg soha, hogy mi a fene az a Zöld almácskák, vagyis a színdarab.

A könyv így is nagy hatást tett Marilira, hibátlanul fel tudta idézni, annyi év után – igaz, hogy azóta se voltak más könyvélmények, amelyek elhomályosíthatták volna ezt, a zöldet, az almácskákat. Ach, sóhajtott tehát Marili, mennyire vigyázatlan ez a Kurt!

Világosan láttam, mondta Tonnenschwer, megállt a garázs előtt, és a következő pillanatban eltűnt, tisztára, mint a kísértetek.

No de, kezdte óvatosan Bretschneider, kísértetek nincsenek, ez csak egy középkori babona, ami teljességgel nélkülözi a tudományos alapokat.

Miért? – kérdezte Tonnenschwer, talán vannak olyan babonák is, amelyek a tudományos alapot nem nélkülözik? Tautológia, kedves barátom, ismerje be, hogy közönséges tautológia.

Dumfrieser nem ismerte be, hogyne, egy latin tanár nem hódol be egy építőipari vállalkozónak, Wossinski viszont föllelkesült a puszta gondolattól, hogy látott – hogy láthat – egy eleven kísértetet. Attól függ, kedves barátom! Attól függ, hogy milyen természeti jelenséget tekintünk kísértetnek. Mert nincsen olyan, hogy természetfeletti, az is a természet része, ami láthatatlan, vagy esetleg nem is létezik. Egy nagy angol gondolkodó, bár lehet, hogy skót volt, mindegy, azt mondja, hogy a gondolatoknak formáik vannak, amelyek kellő intenzitás esetén láthatóvá válnak. A gondolatformák élettartama nagyon változó, azon múlik, mennyien őrzik meg az emlékezetükben. Például, egy haláleset után –

Minek ezt hangsúlyozni, dohogott Tonnenchwer, haláleset nélkül nincs kísértet, már úgy értem, nincs az az izé, amit a folklór kísértetnek nevez.

Wossinski folytatta rendületlenül: Közvetlenül a haláleset után a hozzátartozók még sokat gondolnak a halottra, és ezek a gondolatformák összeadódva láthatókká válnak a temetőben, vagy egyéb, a halott számára kedves helyen –

Marhaság az egész, gondolatformák nincsenek, tehát nem láthatók, és nem láthatatlanok.

… ezek megjelenhetnek fehér foszlányok vagy kékes lángok formájában, ezeket látják az emberek a sírokon, és ezeket nevezik kísérteteknek –

Ez úgy marhaság, ahogy van, senki nem tudja bebizonyítani, hogy a gondolatoknak formáik vannak; normális ember nem is adna pénzt ilyen kutatásokra, legföljebb a brit tudósok, én mondom, hogy azok mindenre képesek.

… egy idő után persze elfelejtik a kedves halottat, és a gondolatformák felbomlanak, a jelenség többé nem mutatkozik. De vegyünk csak egy igazén híres embert, mondjuk egy Napóleont –

Marhaság, mitől nagy ember? Mert császárrá koronázta magát, azért? Vagy mert egy csomó katona meghalt a világuralomért folytatott csatáiban? Azt mondom, Napóleon nem császár volt, hanem csiszár. Egy korzikai kalandor, egy csiszár.

… egy ilyen híres emberre sokan gondolnak, benne van a történelemkönyvekben, bizonyos fajta, relatív halhatatlanságot élvez, és a kísértetnek nevezett gondolatforma még mindig látható Szent Ilonán, ahol –

Szent Ilonán, egy frászt. Mindenki tudja, hogy 1840-ben Párizsba vitték, ott van most is, az Invalidusok dómja alatt.

… először Szent Ilonán, a Füzek völgyében –

Na és, most meg Párizsban. Most már nem félnek tőle, sőt büszkék rá. Nézzük csak meg, kik azok a nagy emberek, akikre mi vagyunk büszkék. Egy csomó hadvezér van köztük. Vagyis micsodák? Csiszárok, Hentesek, mészárosok.

… tudományos tény, hogy a gondolatformák –

Frászt.

… de igen, a brit tudósok –

Mindenki a brit tudósokkal jön. Mintha egyéb országokban nem is folyna tudományos kutatás. Mintha egy dán vagy egy finn nem tudna feltalálni akkora marhaságot, mint a brit tudósok. Megmondom én, mi az oka annak, hogy mindenütt csak ők szerepelnek. Nem mintha jobbak lennének, mint a japánok vagy akármelyik. Egy frászt. Arról van szó, hogy az egész internet angolul van. Nem érdemes föltenni egy cikket más nyelven, mert a kutya se fogja megérteni. Na már most, az emberek elolvasnak egy cikket, már úgy értem, ha elolvassák, jó esetben, mert például tudnak angolul. A cikk angolul van, ebből az jön le nekik, hogy már megint az angolok. Nekünk ugye mindenki angolnak számít a Szigeteken, akkor is, ha skót, walesi vagy ír, szóval egy kicsit tudományosabban, a brit tudósok.

Itt elhallgatott Tonnenschwer, és diadalittasan nézett körül. A többiek eddigre már régen elfelejtették, hogy miről volt szó, és döbbenten meredtek a példásan sikeres vállalkozóra. Csak Marili, ő ugye – mert az asszonyok titokzatosak, ez már kiderült a Zöld almácskákból is.

Mi ütött ebbe a Kurtba, hogy itt mászkál az udvaron, amikor még nem mentek el a vendégeim? Azt hiszem, elég világosan megmondtam neki, nem szeretném, ha kiderülne, hogy idejár. Annyira nem, hogy kihajítom, ha megtudom.

És, mit állapítottak meg a brit tudósok? – kérdezte Bretschneider jóindulatúan, aki már a temetőnél elvesztette a fonalat.

Wossinski az égre nézett. Ne már! Nem fogom levezetni még egyszer a tézisemet!

Kísértetet láttunk, foglalta össze tömören Dumfriesner. Hogy egészen pontos legyen, én láttam meg először. Be akart törni a garázsba.

De nem tört be? – érdeklődött Bretschneider, még mindig jóindulatúan.

Minek tört volna be? Egy kísértet egyszerűen átmegy a falon.

Bizonyos Lebensgeistek fogyasztása után úgyszólván bárki láthat Geist-eket, szellemeskedett Tonnenschwer. És ez a múzeumbogár azt állítja, hogy a formáknak gondolataik vannak.

A gondolatoknak vannak formáik, helyesbített Wossinski-

Az már mindegy.

Hogy lenne mindegy – és Wossinski máris készen állt arra, hogy ismét előadja a tézisét, vagy inkább a méltán elfelejtett Leadbeatert és a brit tudósokat.

Marili nem vett részt a vitában, mert még mindig nem tért napirendre. Mit keres Kurt az udvaron? Lehetséges, hogy nagyon nagy baj van, és azért merészkedett elő? Meg kellene kérdezni, de még mindig itt van ez a négy majom, és ahogy elnézem, egyelőre nem hagyják abba.

Ilyenkor kell bevetni a híres női praktikákat. Marili kacéran igazgatta elefántcsont színű kacsójával a fejére borított, beige árnyalatú, szürkével barázdált, drága pasmina sálat. Pasmina és a hozzá tartozó akció azonban egyaránt észrevétlen maradt, és Marili belátta, hogy direktebb eszközökhöz kell folyamodnia. Fázom, jegyezte meg kecsesen, és a hangjában annyi megbúvó érzékiséggel, mint a Zöld almácskákban a hős anya, amikor megkérte a válófélben levő férjet, segítsen elhelyezni a bundája bélésében a guldeneket és a thalereket. Sajnos a négy majom nem ismerte ki magát a kizárólag agyatlan nőknek szánt irodalom berkeiben, és így nemcsak a pasmina sál igazgatásában rejlő praktika, hanem még a fázás tényének kinyilvánításában lappangó erotika sem jutott el a tudatukig. Közben Kurt, aki úgy látszik, tényleg megőrült, vagy csak elvesztette az eszét, egészen előrejött a teraszig, és megállt a lámpa alatt. Bretschneider természetesen észrevette, és ami még rosszabb, meg is szólalt:

Ez sose volt kísértet. Ez Kurt.

Mit csinált? – kérdezte Dumfriesner.

Kurt.

Ezt már tudjuk, de mi a neve?

Marili felsikított, de természetesen csak a jó ízlés határain belül. Mert Kurtot mindenki ismerte a faluban, legföljebb az olyan idegenek nem, mint Wossinski, Dumfriesner, vagy az agyilag holt sötét vállalkozó. És mindenki tudta, milyen céllal koslat a gazdag özvegyasszonyok körül, illetve itt és ebben a pillanatban csak Bretschneider tudta, de az is elég, sőt nagyon is sok.

Kurt! – kiáltott Marili a leleplezett szoknyapecérre, mit keres itt?

Az imígyen megszólítottból semmilyen érzelmet nem váltott ki a kiáltás, viszont mintha földerengett volna benne, hogy ezt most nem kellett volna, és a nyanya mérges lesz. Szóval, most nem mondhatom azt neki, hogy téged várlak, cicám, mi a fenéért nem rúgod ki már azokat a részeg kandúrokat? Ezért, valamint némi nyugodt megfontolás után így válaszolt: Azt nézem, nyitva van-e még az izé, a kocsma.

Zárva vagyunk, felelte Marili szigorúan, és magában hozzátette: A kocsmáért még számolunk! Tudhatnád, hogy egy elit hely sohasem kocsma, persze te csak a beisl-eket, meg a többi, plebsznek való helyet ismered.

Egy kanna bor kéne, folytatta Kurt zavartalanul, most rögtön, mert megérkezett a komám Mörbischből, és azt mondja, hogy szomjas.

Ezt a szemtelenséget, sziszegte Marili, és meg se mozdult.

Kirúgjam? – kérdezte Bretschneider készségesen.

A többiek egyszerre ráébredtek arra, hogy tovább maradtak, mint kellett volna, és megpróbáltak kulturáltan elbúcsúzni. Marili ijedten fogta le Bretschneider kezét. Jaj, ne! Az úr a törzsvásárlóm, és nem érdemel atrocitást. Inkább kiadom neki azt a kanna bort – neki, meg a mörbischi komájának.

Bretschneider kihasználta a pillanatot, és megszorította az óvatlan kezet. Drága hölgyem, azt hiszem, jobb lesz, ha magával maradok. Ez a Kurt nevű csirkefogó nem a legkellemesebb társaság.

Hagyja csak, riszálta magát Marili, miközben megpróbálta kiszabadítani a kezét a veszett szorításból. A törzsvásárlóm, és tudom, hogy nem harap.

Egy feltétellel. Ha már ilyen szépen nekem adta a kezét, megígéri, hogy nem is vesz vissza soha többé.

Soha ne mondd, hogy soha, kellemkedett Marili, de már fájt a keze a szorítástól. Jó, megkapja az egyik kezemet, de most már menjen szépen haza. Késő van, és mit fognak mondani a felesége, meg a gyerekek?

Persze Bretschneider agglegény volt, és tudta, hogy ezt Marili is tudja róla, csak azt nem tudta, miért tesz úgy Marili, mint aki nem tud semmiről. Mindenesetre folytatta az állhatatos ostromot: Az egyik kezével nem elégszem meg, mindkettőt akarom.

Megkapja, csak most már engedjen el, könyörgött Marili, aki sose gondolt arra, hogy milyen kellemetlen lehet egy kutyaszorító, belülről.

A majmokat végre elvitte az ördög, és Marili határozott léptekkel indult meg a terasz felé. Mi ütött beléd, te idióta, miért toltad ide a képedet, amikor még nem mentek el a vendégeim? Vedd tudomásul –

Hát miért nem rúgtad ki őket már hamarabb, cica?

Ezt a szemtelenséget! A kettőnk közötti viszony –

Miféle viszony, cica? Na gyerünk, adj valami piát, mert szomjan halok.

Hát a mörbischi komád?

Frászt van nekem komám Mörbischben vagy akárhol. Tölts már, aztán csináljuk, mert nem akarok itt várakozni hajnalig.

Piszok alak vagy. És ezentúl jobb lesz, ha meggondolod, hogy beszélsz velem. Ugyanis valószínűleg hozzámegyek ehhez a Bretschneiderhez.

Ejha, füttyentett Kurt, az ötlet nem rossz, de mi az, hogy valószínűleg? Megkérte a kezedet, vagy mi?

Marili töprengve nézte a kezét a lámpafényben. Ha tudni akarod, igenis megkérte. És ez azt jelenti, hogy koccolj innen. Nem engedhetem meg magamnak, hogy a vőlegényem még egyszer itt találjon az udvaromban.

Kurtnak át kellett volna éreznie a helyzet komikumát. A szeretőm azt parancsolja, hogy többé ne kerüljek a vőlegénye szeme elé – azt hiszem, így lehetne összefoglalni a helyzetet. Hehe, csak nekem még nagy szükségem van erre a kancára, ha másért nem, a pia miatt. Hol a frászban kapom meg ingyen a napi adagomat? Ne már, hogy egyszerűen kilépek az életéből, és jó messziről figyelem, milyen boldogan él a bankár úrral.

De cica, mondta Kurt olyan hangon, ami akár őszinte is lehetett volna, sose mondtad, hogy férjhez akarsz menni. Ha csak egyszer mondtad volna, én már régen elvettelek volna feleségül.

Te? – kérdezte Marili, és szánakozva mérte végig a rongyos csavargót, te vettél volna el engem feleségül, aztán mégis mivel, vagy mire?

Kurt megmondta, mire Marili úgy vágta pofon –

Affenét, sóhajtozott Kurt pár óra múlva, amikor még mindig a képét tapogatta, ki gondolta volna, hogy ekkorát tud ütni a női kéz?

Egyébként Marili mégsem ment feleségül Bretschneiderhez.