Üvegcséit egész télen át, tisztogatta. Ezt a tevékenységet addig művelte, míg olyan makulátlanok nem lettek, hogy a nap sugarai akadálytalanul szánkázhattak le rajtuk. Mikor a tavasz, az igazi, megvetette lábait, és addig maradt, míg le nem dolgozta reászabott idejét, Ő maga, fáradtságát összecsomagolta, és elpakolta a dologtalan napokra. Azután nekilátott befejezni a befejezni valót.

Vénséges kezei visszafiatalodtak a munka szeretetétől, és úgy is vette hasznukat.

Az első üvegcsébe, madárdalokat terelgetett.

Liliomból tölcsért formált, és ennek segítségével csusszantatta be a trillákat, a pityegéseket, a fittyegéseket, a burukkokat, és még ki lehetne a megmondhatója hányféle madáréneket, a maga csillogó üvegpalotájába.

A következőbe, a virágok bódultató, de egyben csodálatos érzéseket keltő, szín, és illatáradatát töltötte, és fűszerként még jöhetett a méhek, és egyéb gyűjtögető bogárkák, és rovarok döngése, dongása, zümmögése.

A nyári záporok, az ázott aszfalt, a frissen vágott fű, és a napfény illatának édes elegye került a még üresen maradtak egyikébe.

Az üresek, hasonlatosak voltak azokhoz a madárfiókákhoz, akik gondos szüleik visszatértét várják, hogy azok végre szakadatlan éhüket csillapítsák, néhány ízes falattal.

Ezen a napon nagyon elfáradt sok munkától, és nehezére esett már gondolkodni is.

Mikor a nap is átnyújtotta közös stafétabotjukat a holdnak, és csillagtestvéreinek, úgy gondolta, maga is megérdemel egy kis pihenőt.

A ráncos redők szép lassan leereszkedtek, és Ő átadta magát a természet fura lüktető létének.

Csak a teste pihent, gondolatai messzire repítették, és óvatos újjakkal megtapogatva feltárták előtte féltve őrzött emlékeit.

Lelke mélyén tudta, néha hiába minden óvatoskodás. Olykor, az emlékek szófogadatlanná válnak, megmakacsolják magukat, és kéretlenül is előtolakodnak.

Mielőtt az emlékek kinyújtóztathatták volna zsibbadt tagjaikat, és túlságosan is felélénkülhettek volna, egy határozott nemmel, helyükre parancsolta őket.

Végre sikerült visszakényszerítenie magát a jelenbe. Visszatértekor hirtelen felpattant ültéből. – Ó az istenadta buta vén fejemnek! –rótta meg magát, – hát majd elfeledtem! A tücsökmuzsika! Az illik a következőbe! –

Mire a nyár, vándorbatyuját felcsomózta hátára, és az őszi szelek helyüket kiharcolva tovataszigálták, az öreg is elkészült művével.

Óvatos mozdulatokkal rekeszekbe helyezte üvegcséit, és berakodott a kisteherbe. Kicsinyke hátas permetezőjét bepakolta az autóba, majd óvatosan lerögzítette, nehogy baja essék a hepehupás úton.

 Ez a permetező, nem ám holmi közönséges permetező volt.

Egy vénségesen vén ócskaságkereskedőtől kapta régen, ajándékba. Egy alkalommal, szívességből kisegítette őt szorultságából, és mivel fizetséget nem fogadott el, cserébe ezt kapta viszonzásul. Tudta jól, hogy a szívbőljövő ajándékokat nem illik visszautasítani, így hát nem utasította vissza

Áttetsző volt az egész szerkezet, és annyira légiesen súlytalan, hogy amikor felcsatolta a hátára, úgy érezte, mintha száz angyal segítené őt röptével, a járásban.

A biztonság kedvéért, még egyszer átfutotta listáját, nehogy valamit otthon felejtsen. Hogy mindent rendjén talált, elégedetten csettintett egyet a nyelvével. – na, indulhatunk, mondta, csak úgy magának.– Rég óta élt egymaga, megszokta már az ilyetén egyszemélyes társalgást.

Tudta, nagyon is jól tudta, hogy az emberek nehezen viselik a komor évszakot. Útra kelt hát, hogy ajándékait széjjelossza. Tisztában volt azzal is, hogy nem mindenki érdemel belőlük, de szerette az embereket, és elfogadta őket olyannak, amilyenek voltak.

A városban nagy volt a nyüzsgés. Jöttek, mentek a komor arcú emberek, senki nem mosolygott, senki nem üdvözölt senkit. Ha valaki vidám hangulattal, egy röpke pillantást is vetett volna rájuk, hát bizony maga is elszomorodott volna. Az öregember ugyan számított valami hasonlóra, de bizony meglátván e sok szomorúságot, egy kicsikét maga is elbizonytalanodott. Ennek ellenére, úgy gondolta, mégiscsak tesz egy próbát.

 Először is, észrevétlenül el kell vegyülnie a tömegben. Bár ez nem esett nehezére, hisz ügyet sem vetett senki, egy hétköznapinak tűnő öregemberre.

Lement hát az aluljáróba, és rövid keresgélés után, meg is találta azt a helyet, ahol ugyan nincs senkinek sem útjában, de jól belátja a jövő- menő forgatagot, és a permettel is mindenkit elérhet.

Áttetsző permetezője senkinek sem tűnt fel, és azon sem ütközött meg senki, hogy őszidőben mit akarhat valaki permetezni a városban, és különben is, ki a csudának van ilyen apróságokra ideje?! Felnőtt emberek lévén, nemigen foglalkoztak efféle, haszontalanságokkal. Mindenki a maga dolgát akarta utolérni, és ha megvolt, minél hamarabb másik dolog után nézni, hogy még véletlenül se lehessen, egy szusszanásnyi idő, ami kizökkentené őket, ebből a mókuskerék életformából.

Ám akik elhaladtak az öregúr mellet, azokkal valami történt! Néhány percre megbizsergette őket valami kellemes, és megfoghatatlan csodálatos érzés. A tavasz, és a nyár édes érzését kapták ajándékul.

Dolgozott az öreg, töltögette a gépet, hintette az illatokat, az emlékeket, szökkentek kifelé az üvegcsékből a csodaszerek. A permetekből jutott bőven minden arra haladónak. Az aluljáróban nyár volt, és tavasz, muzsika, és vidámság, öröm, és szeretet, szerelem, és béke, édes emlékek tobzódtak, egyszóval élet. A virágok bódító illata, valami varázslatos, leírhatatlan szín kavalkáddal vegyítve, a frissen áztatott föld illata, nyári záporok után, a nap sugarainak kellemesen elbágyasztó, simogató melegsége, és mindezek mellé, a madárdalos reggelek, és a cirpelős langyos esték édes keveréke szitált az emberekre.

E sok csodálatos dolog hatására, akadtak olyanok, akik hirtelen a fülükhöz kaptak, és értetlenül kapkodták fejüket, ide- oda, akár az óra ingája. Aztán, lassan a görcsösségük felengedett, és magával ragadta őket, az édes muzsika varázsa. Mások, mélyeket lélegezve szívták magukba a váratlan ajándékot, szinte bele szédültek. Hirtelen megtört a gonosz varázslat, és bármennyire hihetetlen, az emberek mosolyogtak!

Sőt mi több, itt-ott, egy-egy hangos nevetés is hallatszott! Akik nevettek, a muzsikapermettel bespricceltekhez hasonlóan először zavartan tekintgettek körbe, körbe, ám mikor tekintetük összetalálkozott az Öregúréval, egyszerre mindent megértettek.

Két szemében a tavasz és a nyár összes ajándéka ott tükröződött. Napcserzette arcán minden apró ránc úgy mosolygott, ahogyan a vidám és kedves ráncok képesek mosolyogni.

Akik mindezt meglátták, azok mind visszamosolyogtak rá, mert boldogok, és hálásak voltak.

Boldogok, és hálásak voltak, mert az öreg a szeretetével, képessé tette őket arra, hogy merjenek élni, ha csak néhány percre is.

/2009. 10. 20./

/2012. 04. 20./