És jöttek a nyelvészek; csak jöttek és jöttek egyre többen, beborította a Tudományos Akadémia az egész kertet. Kazinczy mellett ástak neki gödröt. Egy nótárius maszkot kötött nyaka köré majd megfogta az ollót. Az adjunktusok kinyitották a szótárat a 328. oldalon. Amint a titoknok belevágott a lapba, felhőköltek az óceánok. Pontatlanul vágták ki, s lekezelően hagyták szállingózva a gödör fenekére ereszkedni.

Ekkortájt a fejfákra támaszkodva már rég, a maguk arisztokrata modorával teázgattak. Radnóti hátrament – jobban szerette a magányt. Casanova, Kosztolányi és Ady azonban kupaktanácsot avattak fel. Zsugáztak. Kazinczy osztott – És most ki az áldozat? – kérdezte.

Ekkor Petőfi is felbukkant. Júlia nem volt vele. Megsértődött; nem lobogott fejfáján az özvegyi fátyol.

– Az a kis köpcös – mondta Ady.

– És most hogyan tovább? – aggodalmaskodott Casanova. Kosztolányi ráförmedt:

– Hülye vagy? Az Annámnak se volt, mégis megdugattam.

– Hát azért a dugás eléggé hozzátartozik a köznapi léthez! – határozta meg archaikusan Casanova.

Kosztolányi fontolva bizsergette ráktól debella száját.

– Psszt – csitított Petőfi – kezdődik a szertartás.

A gödörhöz lépett a pap. Monológba kezdett.

– Azért gyűltünk össze eme sajnálatos napon, hogy utolsó útjára bocsássuk és végső nyugalomra helyezzük az udvarlást. A fogalmat, mely évszázadokon – sőt, ezredeken át – végigkísért bennünket; amellyel előre léptek a királyfik és hercegek a szamárlétrán; s mely empátiát szült két eltérő nemű ember között. A csoda, mely mind közül talán a legtöbbet élt. Mégis úgy hisszük, kevés időt voltál köztünk e Földön. Ki hozza el nekünk így megint a tisztességes generációt?

S vajh, mit fognak cselekedni utódaink, mikor már nem jut fejükre más kéj, csak annak az egynek, akivel sokat volt együtt, teljes és mocsoktalan terjedelme? Mit fog akkor tenni, s mit fognak neki szólni az ősei? Ők hogyan tartják össze egymást?

S mi lesz, ha a gyermek aképp kelletős és híjakon múlván koros mint tulajdon édesanyja? Apja mit nevel neki ifi fejjel, rövid élettel? Tán feledésbe merül, hogy a Biblia szólt egykor egy erényről, mely a tisztesség? Mit fogunk szólni a Mindenható jobbján sopánkodva, ha nincs már szerelem, csak párzási időszak? Ám ahogy az Úr mondá: semmi sem hal el, míg él a remény. Imádkozzunk hát, testvéreim, miképpen az apostoloknak tanították. – és a Miatyánk csak zúgott...

Egy nap, mikor John Shirley megkapta a Bram Stoker-díjat, E. L. James és Stephanie Meyer meghívták egymást egy kávéra.

– Te - mondta James –, szerinted mi a szerelem?

– Azért kérded, mert nem tudod – gúnyolódott Stephanie.

– Akaratos kefélés, nem?

Stephanie meglepődött.

– Tulajdonképpen te mit is keresel a szakmában?

– Ja, sokan bojkottálnak. De a te műved se csúnyább.

– Mit akarsz – vitatkozott Stephanie –, én legalább törekedtem valami furfangos, buja kapcsolatról írni!

A vita további része sem volt különösebben intellektuális. Szóra sem érdemes.