Éjjel kettő óta felette virrasztunk. Arra ébredtünk, hogy borzasztó hangon zihál. Felhívtuk a klinikát is, de azt mondták, hogy már nem élné túl az utazást. Akármennyire is megszakad a szívünk, tehetetlenek vagyunk. Órák kérdése, és eltávozik az örök vadászmezőkre, közölték.

Már hajnalodik. Simogatjuk, de most farkával nem dobol a padlón. Már ahhoz is túl gyenge. Mikor az orra elé teszem kezem, nagyot szippant. Be akarja szívni még egyszer, ki tudja, lehet, hogy utoljára, legkisebb gazdája szagát. A kisgazdi, ahogy megtanulta a nevét. Az, aki születése kezdetétől oly kedves számára. Az egyetlen játszótárs, az egyetlen testvér. Kinyitja a szemét, majd erőlködve felemeli a fejét. Keresi nagygazdit és gazdasszonyt. Öregkorára megromlott a látása is. Csak nehezen ismeri fel őket, azonban, amint sikerül, ad egy nyalást a kezükre. Nem tudom tovább visszatartani az érzéseim, elpityeredem. Anya nem bírja nézni, ahogy sírdogálok, a szép emlékekből idéz fel párat. 

- Emlékeztek, milyen kicsi volt, amikor megszületett?

- Hogy ne emlékeznék rá! Egy tenyeremben elfért még, akkor.

- válaszolom.

- És arra, hogy mennyire rossz kölyökkutya volt, emlékeztek?

- Persze, mindig megrágcsálta a cipőmet! - felelem.

- Taposónk sem volt egy darabig, mert mindig szétszakította. - így Apa.

- Én azt nem felejtem el soha, amikor Apa kint hagyta a hungarocell lemezeket, és mire hazaértünk, mintha havazott volna, olyan apró darabokra szétszedte. - idézi fel Anya.

- Igen. Azért később szépen benőtt a feje lágya. Áttért az ehető dolgokra. - magyarázom. - Óh, amikor minden nyáron együtt ettük a főtt kukoricát és a görögdinnyét! Képes volt úgy harapni mindkettőt, mint mi. - teszem hozzá.

Olyan rossz érzésem támad. Kutyám zihálása lassul, és ahogy a marja alatt simogatom, érzem a szíve is.

- Anya, Apa! Öleljük meg egyszerre! - fakad ki belőlem sírva.

Ráborulunk a testére, ekkor már szíve az utolsókat veri.

- Meghalt! Nem tudom felfogni. Ki fog engem várni, ha hazajövök? - szipogom hangosan.

- Mindvégig érezte, hogy mellette vagyunk! - közli Anya.

- Akkor a tuja alá temetjük el? - kérdezi Apa elcsukló hangon.

- Igen, ott a helye! Nyaranta ott aludt olyan jókat, elbújva a meleg elől. - feleli Anya.

- Akkor megcsinálom a sírhelyét. - mondja szomorúan Apa.

- Készítsd oda a kedvenc takaróját és a párnáját is! Meg egy labdát is vigyél. - kérem Apától kicsit már beletörődve, de az arcomról továbbra is csurog a könny. - Ne vigyétek még el! Szeretnék pár szót mondani neki, négyszemközt!

Bólintanak, majd magunkra hagynak.

- Most, hogy egyedül vagyunk, be kell vallanom neked valamit. - kezdem.

- Kutyám, Maszat. Igazi rosszcsont voltál mindig. Szeretted a hasad, szerettél labdázni, szerettél sétálni, szerettél macskát kergetni, mégis tudom, minket szerettél a legjobban. Én is téged szerettelek a legjobban, még akkor is, ha voltak pillanatok, mikor haragudtam rád. Haragudtam, mert: éjjelente felköltölttél, ha ki kellett menned pisilni; sokszor láb alatt voltál, sokszor beleléptem a kutyagumidba, de ezek ellenére biztos vagyok benne, hogy már az égi kolbászsütő térdét bökdösöd egy falatért. Mert minden kutya mennybe megy!