I.A vég kezdete

   Emlékszem életem egyik leghosszabb napjára.Anya egy puszival ébresztett,Eric pedig a közvetlen közelemben víjjogott valamit.Csak később tudtam kivenni,hogy az a fülsüketítő visítás egy értelmes mondat,akkor aztán felpattant a szemem. 
-Boldog születésnapot,édesem!-mosolygott rám Anya a megszokott,melegséget sugárzó tekintettel. 
Ez képtelenség!Máris eltelt volna egy újabb év?-gondoltam magamban.Hangosan felhorkantam,a takaróm magamra húztam és a fejem a párnámba fúrtam.Igen,egy normális ember örülni szokott annak,ha születésnapja van,főleg ha még csak a tizes éveiben jár az illető.Engem viszont semmilyen szempontból sem lehetett a normális kategóriába sorolni.Nekem április harmadika nem Claire Bennett születésnapját jelentette,hanem azt,hogy Claire Bennett újabb egy évet töltött el ezen az átkozott helyen.Négy éve költöztünk el ezen a napon egy Lake Monrou nevű városkába,az én személyre szabott poklomba.Annak ellenére,hogy már kezdtem hozzászokni,ha jobban belegondoltam mindig elborzadtam a gondolaton,hogy legalább még négy évet el kell töltsek ebben a városnak nevezett porfészekben. 
-Lent várunk téged,a kedvencedet sütöttem!-hallottam még Anya hangját a takaró alól,a zajokból ítélve lerángatta magával Ericet is,aki hevesen ellenkezve azt kiabálta:"De maraaadnii akarok!!!Amikor az ajtó bevágódott mögöttük felsóhajtottam és felkeltem.Miután megmostam a fogam,fölkaptam magamra egy csőnadrágot és egy blúzt,megpróbáltam kifésülni a hajam,de,mint mindennap ma is lehetetlenül göndör maradt.Lerobogtam a konyhába és amilyen gyorsan csak tudtam megreggeliztem,tényleg a kedvencemet sütötték.Úgy 3 db palancsita után telilettem,felvettem egy pulcsit és a táskámmal a hátamon nyúltam a bejárati ajtó kilincséért. 
-Várj,kicsim!Mindjárt elviszlek,Ericet várom,hogy befejezze az evést.-szólt utánam Anya. 
-Nem kell,ma Jen visz be.-hadartam gyorsan.-de azért kössz.-tettem még hozzá,mert láttam az arcán,hogy elszontyolodik. 
Olyan gyorsan vágódtam ki az ajtón amennyire csak tudtam és szinte sprintelve futottam végig az utat Jen házáig,hogy odaérjek mielőtt még elindulna.Kivételesen szerencsém volt,Jen éppen akkor lépett ki az ajtón.Jennifer Cooper,a legjobb barátnőm,a társam,aki eddig átsegített ezen a pokoli időszakon.Ő is újként érkezett még annak idején Lake Monrou-ba,amint megláttuk egymást tudtuk:a sors egymásnak rendelt minket.Na jó,talán ez egy kicsit túlzás.De tény és való,hogy fokozatosan összebarátkoztunk,mostanra pedig elválaszthatatlanok lettünk.Csak a vasárnapokat nem töltjük együtt.