Ennyi

I.

- Mocskos pokolfajzat… - hörögte – Most bizonyára nagynak hiszed magad. Holott nem vagy más, mint egy féreg a pokolból. A legmocskosabb fajtából.

- Én féreg vagyok. Te pedig gyilkos… - nézett rá zöld szemeivel.

- Ismét elfelejted, honnan jöttél –zihált.

A lány az alak halántékához szorította a pisztolyt.

- Néha azt kívánom, bárcsak kitörölhetném életem azon részét - hajtotta le a fejét.

- A fajtársad vagyok. Képes lennél kinyírni egy testvért? – törölte le a vért a szája sarkából.

- Már nem vagy a testvérem. És már Ő sem a főnököm. Annyi év után új küldetést kaptam – vigyorodott el –Most kell rájönnöm, hogy ti semmivel sem vagytok jobbak nálunk… - röhögte el magát, majd meghúzta a ravaszt.

Az alak koponyája atomjaira hullott, az agyveleje pedig szétfröccsent a szürke márványpadlón. Az egyik szeme kiugrott a helyéből, míg a másik üvegesen bámult a gyilkosára. A test egy darabig még vonaglott, majd egy nagy huppanás kíséretében elvágódott.

- Az első mindig emlékezetes… - tette el a fegyvert, majd karon fogta a padsorok között kucorgó srácot, és kisétált a templomból.

II.

A zöld szemű kinyitotta a kocsiajtót.

- Szállj be! Elviszlek innen egy biztonságos helyre…

A srác egy szó nélkül követte a parancsot. Szinte remegett a félelemtől. Nem tudta hova tenni a dolgokat a fejében. Tegnap még csak egy átlagos egyetemista volt, most pedig végig kellett néznie egy gyilkosságot. Ráadásul ez a furcsa idegen nem hajlandó neki semmit sem mondani. Kérdezni pedig nem mert.

Ahogy a másik is beszállt a kocsiba, úgy érezte, megfagy a levegő. Kirázta a hideg, de mindemellett elöntötte egy megmagyarázhatatlan érzés. Mintha ez a valami a rokona vagy legalábbis a fajtársa lenne. Holott tudta, hogy ez nem ember, hiszen melyik ember élne túl egy akkora fejberúgást. Abban kezdett el kételkedni inkább, hogy ő maga vajon micsoda. Felemelte a kezét, és elkezdte nézegetni. Hosszú, kissé görbe ujjai még remegtek a félelemtől, a kezén kidudorodó erek lüktettek. A vénája kékje tisztán átlátszott a matt bőrén. Végigsimította, majd ökölbe szorította a kezét. Izmai megfeszültek, ő maga pedig kissé megnyugodott. Lassabban vette a levegőt, és már a szíve sem kalapált olyan hevesen.

- Jól vagy? –kérdezte a másik, miközben kikormányozta az autót a templom udvaráról.

- Aha… - mondta elhaló hangon, pedig próbált határozott lenni.

A másik bólintott, majd előre fordult és az útra koncentrált. Az üres sztrádán egy lélek sem volt ilyenkor, a sportkocsi öblös hangja visszhangzott az útszéli erdősáv fái között. Az ugrándozó őzikék, mint akik szellemet láttak rohantak vissza a biztonságot nyújtó fák közé, csak a szemük világított a reflektor fényében.

Tiszta éjszaka volt, tisztán látszott a hold majdnem teljes gömbje a sötét égbolton. A srác szótlanul nézte az elsuhanó tájat, majd a kis kertes házakat, ahogy beértek a kertvárosba, ezután pedig a városszéli lakótelep magas, szürke épületeit. Nem tudta hova mennek.

- Megjöttünk –mondta az idegen, majd befordult egy kis kerítéssel védett parkolóba, és megállt egy kisebb autó mellett. Kiszálltak. A zöldszemű lény ment elől, a srác pedig szótlanul követte. Felmentek egy lépcsőn, aztán be a lépcsőházba, onnan egy ócska, zörgős liftbe szálltak, egészen a kilencedig emeletig mentek. A lift egy dohszagú folyosóra vitte őket, ami kivezetett egy gangra. A srác félve nézett le. Nem igazán szokott ilyen magas helyeken járni. Kicsit mélázott, majd követette az idegent, aki már épp a lakást nyitotta ki.

Odabenn megcsapta az a tipikus lakótelepi meleg, amitől, falusi gyerek révén, mindig is irtózott. A kísérője megérezhette ezt, mert egyből nyitott egy ablakot.

- Ott a konyha, a hűtőben találsz kaját – mondta hűvös hangon – Ezentúl itt fogsz lakni.

- Jobb, mint a koli… - mosolyodott el, mikor meglátta a finomabbnál finomabb falatokkal telezsúfolt hűtőt.

- Ha valamire szükséged van, szólj… - szólalt meg az idegen most már kicsit kedvesebben.

- Kérdésem az lenne pár… - mondta most már határozottabban, majd nagyot harapott a hűtőben talált kolbászból.

- Kérdezz akkor… - mondta kelletlenül, majd levette a fejéről a fekete kalapot. Hosszú, szőke haja lágyan omlott ballonkabátjára, amelyet aztán szintén levett, és egy fogasra akasztott. Fekete trikója szépen kihangsúlyozta formás vonalait. A feszülős nadrág rátapadt kerek fenekére, a hosszú szárú csizma pedig kihozta a vádlija vonalát. Aztán a srác felé fordult, zöld szemei megvillantak a félhomályban. Az ijedten húzódott a sarokba, még a kolbász is kiesett a kezéből.

- Teeeee?! –kérdezte nagyra tágult pupillákkal.

- Én… - mosolyodott el a lány – Egyéb kérdés? –mondta, majd lecsapta a pisztolyt az étkezőasztalra.

Pokoli szerencse

I.

Hogy mik is azok az angyalok?

A legtöbb könyvben valami olyan lények, akik Isten trónja körül felhőkön ücsörögnek, és közben vidáman hárfáznak. Dalocskákat énekelnek, közben körtáncot járnak az örökkévalóságukat itt töltő lelkekkel. Vicces…

Vicces, ahogy ezt a földiek elképzelik. De tudom, valamiben hinni kell, kell a remény, kell az, hogy elhiggyék, hogy a földi lét után valami jobb vár rájuk. Nem fogom lelőni a poént, viszont most elmesélek valami mást.

Angyalnak születni kell. Apám Isten szolgája volt, anyám is, nekem pedig ezek után már nem volt választásom. Angyalból nem csak egyféle van. Ugyanúgy, mint köztetek, mi is sokfélék vagyunk, csak nekünk már kiskorunk óta meghatározott szerepünk van. Én egy úgynevezett „tisztogató” voltam. Erre neveltek, erre képeztek ki.

Most biztosan érdekel titeket, hogy mit is jelent ez pontosan.

Elmondom…

A feladatom annyiból állt, hogy Istennek nem tetsző lényeket kellett kiírtanom. Olyan lényeket, akik valamilyen téren veszélyeztették az univerzum rendjét. Leginkább démonokat, és szökött lelkeket kaptam el, és küldtem őket örök száműzetésbe. Higgyétek el, az az, ami rosszabb, mint a Pokol. A Pokolban tudod mi vár rád, és onnan egy idő után szabadulsz. Kapsz a földön még egy lehetőséget. Ha okos vagy, nem szúrod el aztán.

Én viszont elszúrtam valamit, bár ez egy más kategória, és így visszagondolva sem tekintem hibának. Most sem tennék másképp.

II.

- Isten nevében most megdöglesz te mocskos démon! –üvöltöttem- Szóltam, hogy húzz vissza oda, ahonnan jöttél, de te basztál rá. Azt hiszem, most én is figyelmen kívül hagyom a te kívánságod.

Felemeltem a katanámat, és egyetlen vágással kettészeltem a testet. Az élettelen porhüvely még ontotta magából a vért, de a démon lelke már valahol messze járt. Még egyszer végignéztem a kettészelt testen, amely a kard által érintett terültektől lassan mállani kezdett, míg végül csak a csontváz maradt.

- Küldetés teljesítve… - vigyorogtam, és elsétáltam a telihold fényében. Épp a kocsiba készültem beszállni, mikor egyszer csak feltűnt Gábriel alakja. Gábriel volt az én közvetlen főnököm, tőle kaptam minden információt. Kicsit megijedtem, hiszen az utcai lámpa halvány fényében is feltűnt, hogy arca bosszús, szemét pedig ide-oda forgatta idegességében.

- Luna! – szólalt meg. – Van még egy feladat mára.

- Mi az? –léptem közelebb.

- Ez most kicsit más… - sóhajtott.

- Megijesztesz…

- Született egy gyerek… Egy kisfiú… - nézett rám. Kék szemei világítottak a sötétben.

- A Pokolban? Menjek le a Pokolba? – kérdeztem harciasan.

Elhúzta a száját, majd megrázta a fejét. Közelebb lépett, és megragadta a vállaimat.

- Figyelj rám jól! Ez egy embergyerek…

- Miért kellene bántanom egy embert? – kerekedtek ki a szemeim.

- Mert isteni parancs… - mondta zavartan. –Többet nem mondhatok.

- Nem értelek…

- Nem kell, hogy értsd –artikulált. – Menj a Megyei Kórházba, a második emelet 203-as szobájában megtalálod az áldozatot. Damien… A neve Damien…

- Damien… - suttogtam – És, ha nem teszem meg?

- Eszedbe ne jusson –fenyegetett meg, majd se szó se beszéd, eltűnt.

Nem értettem, semmit nem értettem, viszont ellen nem szegülhettem isteni parancsnak. Elindultam, és úgy tettem, ahogy Gábriel elmondta. Egészen addig, míg oda nem értem az emeltre. A kórház üres volt, a nővérkék a pihenőben kávéztak. Én pedig álltam a második emeleti szoba üvege előtt, és néztem a kiságyakban csendesen szundikáló újszülötteket. Lassan végignéztem a kis karszalagokon, míg meg nem találtam a keresett babát. Síri csöndben beslisszantam a szobába, de a kisbaba így is felébredt. Ásított egyet, majd rám meresztette hatalmas barna szemeit. Nem szólt egy mukkot sem, csak elmosolyodott.

Elővettem a táskámból a kis injekciós tűt, és már készítettem elő a mérget az üvegcséből, de a kisbaba még mindig bárgyún nézett rám.

- Ne haragudj csöppség… - hajoltam oda hozzá, és elmorzsoltam egy könnycseppet. Kis karjához nyomtam az injekciós tűt. Nyeltem egy nagyot –Nem tudlak bántani, nem tehetsz semmiről –simogattam meg a kis arcocskáját. –Viszont, ha nem öllek meg, én kapok büntit…

Mielőtt bármi máson elgondolkoztam volna, egy jéghideg fuvallat söpört végig a szobán.

- Halál? –néztem fel.

Ő nem mondott semmit, csak odalépett az egyik szomszédos kiságyhoz. Hosszú, fekete bőrkabátja begombolatlanul lógott rajta, fekete haja belelógott sötét színű szemébe. Hosszú fehér ujjait az egyik, alig lélegző kisbaba felé nyújtotta.

- Várj! – szóltam oda neki. Ő rám nézett, arca elérzékenyült. Mi különösen jó kapcsolatban voltunk –Segíts nekem! –néztem rá kérlelően.

- Mi történt? – kérdezte lágyan.

- Ez a baba. Meg kellene ölnöm. De nem bírom…

- Embergyereket? Te? Ez nem az én hatásköröm? – csodálkozott el.

- Én sem értem. De ha úgyis elviszed azt a kicsit, kérlek segíts, hogy megmentsem őt. Ártatlannal neked úgysem kell elszámolnod! Ők egyből újrakezdik! Kérlek!

- Tudod, hogy ezt nem szabad… - simította meg az arcom.

- Tudom… De nem bírom megtenni.

- Angyalkám… - rázta meg a fejét, majd egy csókot nyomott a homlokomra.

Először kicseréltem a babákat, majd a cédulát is rajtuk. Aztán beadtam a kis haldoklónak a szérumot, az pedig csendben elaludt.

- Szija kicsi… - búcsúztam el tőle.

Úgy gondoltam, megoldottam a helyzetet.

III.

Néhány évre rá aztán egy csodálatos, teliholdas éjszakán valaki dörömbölt a negyedik emeleti lakásom ajtaján. Kinyitottam. Gábriel volt az, pár másik angyal kíséretében. Megragadtak, és elvittek egy olyan helyre, ahová csak a legelvetemültebb eltévelyedett angyalokat viszik.

Ütöttek –vertek, és a gyerekről kérdeztek. Én pedig tagadtam. Valaki köpött. Csak remélni mertem, hogy nem Halál volt az. Ő lett volna az utolsó lény, akiből ezt kinézem.

Kérdezték, hogy ki a másik gyerek, nyomoztak, de a véletlen is nekem játszott, eltűnt aktákba botlottak, hiába kerestek, nem találtak fogodzkodót. Isten szeme mindent lát… Ha-ha…

Végül kivontak a tisztségemből, és megkaptam a büntetésemet is. Elvették a szárnyaimat, aztán ledobtak a Pokolba. Ledobtak azok közé, akikre vadásztam. El tudtok képzelni ennél rosszabb büntetést?

Hosszas kínszenvedés következett, vertek, és mindenféle téren rabszolgaként kezeltek. Főleg Lucifer lökött fiai, Darius és Dante. Ők a két leghülyébb démon, akit valaha is láttam, ez hót ziher. Darius egy hatalommániás seggfej, nem érdekli más, csak az, hogy minél nagyobb rajongótábora legyen. Dante pedig egy pszichopata. Imád kínozni mindent, és attól élvez el, hogy a másik szenved. Hobbija feljárni a földre, és részt venni mindenféle szado-mazo partikon. Esküszöm nem normális.

Aztán jó pár éves szenvedés után, ismét váltás következett. Épp egy kerékbe törés után, sajgó, félholt lélekkel ücsörögtem a cellámban, mikor kinyílt az ajtó, és két jól megtermett démon Lucifer elé cibált. Még sosem jártam azelőtt a Főnök rezidenciáján, csak messziről nézhettem. Belépve pont az a látvány fogadott, amit vártam. Vörös és fehér gránittal kirakott nagyterem, amiből egy ajtó vezetett Lucifer dolgozójába. A szoba régimódian volt berendezve. Fehér bőrgarnitúra, és fekete asztal töltötte be az egyik sarkot, a másik oldalon pedig ott ült a Főnök, egy hatalmas íróasztal mögött.

- Mi a kénköves jó büdös francot akarsz? –kérdeztem tőle. Már nem volt mit vesztenem.

- Köszönetet mondani. És felküldeni a földre – mondta ő haláli nyugalommal.

- Hogy mi van? – néztem rá.

- Kicsi Luna, miért nem mondtad, hogy mi történt? Hogy te voltál, aki megmentette a fiamat?

- De én… A te fiadat? – nyeltem egy nagyot.

- Tizenkilenc évvel ezelőtt. A kórházban… Azt hittem meghalt, de a démonaim megtalálták! – ujjongott. – Tudod, az a nagy büdös helyzet… Egy italt? –nyújtotta felém a whisky-s üveget, én pedig meghúztam. – Hogy nekem itt már lejárt az időm. Valamelyik fiamnak át kellene vennie a helyemet, már nem bírom a strapát. Viszont ezzel a két lököttel nem lehet mit kezdeni.

- Hozzam el neked Damient? –kérdeztem rá.

- Még ne! Ha ez a két hülye meglátja, szétszedi. Keresd meg, vigyázz rá, és készítsd fel. Szólok, mikor hozd el nekem.