Az öregasszony komótosan tett-vett a szobájában. Napját a szokásos ágybevetéssel kezdte, majd elhúzta a sötétítőt, hogy egy kis fényt eresszen be. Szomorúan látta, hogy odakint beborult az ég, és a szél egyre hevesebben lóbálta a fák ágait.
   Elszontyolodva folytatta a reggeli munkáját. A pizsamáját könnyű kis otthonkára cserélte, majd még egyszer, utoljára körbenézett a szobában. Mindent rendben talált. Nem maradt más hátra, mint színre lépni, és elkészíteni a reggelit.

                                           ***************************

   A férfi kótyagosan kikelt az ágyából. Kicsit csalódott, amiért még mindig abban a házban kellett magához térnie, de valamivel bizakodóbban ébredt, mint előző reggel. Hiszen azóta már történt valami… Ugyan már tegnap arra számított, hogy az öregember visszatér, új hírekkel, amelyek végre cselekvésre késztetnek mindenkit, de még így is haladásnak volt tekinthető az esemény.
   Kinézett az ablakon, abban a reményben, hogy a távolban megpillantja az öregúr alakját, azonban lelke legmélyén tudta, ez nem fog megtörténni. Hirtelen döbbenet terült el az arcán. Közelebb húzódott az ablakhoz, hunyorított, majd értetlenül hátrált egy lépést.
   Ekkor valami csörömpölt a házban, olyan váratlanul, hogy a férfi akaratlanul ugrott egyet. A meglepettség lassan szertefoszlott, helyét az izgatottság kifejezése vette át. Valami történt… valami megint történt…
   Egyből a konyhába rohant, feltételezte, hogy a hang csakis onnan jöhet. Meglátta az öregasszonyt, aki serényen hajlongva söpört valamit a földről, de amikor a férfias lépéseket meghallotta, azonnal felegyenesedett, lerakta a takarító eszközöket, és kedvesen mosolyogva a férfi szemébe nézett.
   - Maga meg kicsoda? – kérdezte gorombán a férfi, mire az asszony elvesztette csábos mosolyát, és szeme összeszűkült.
   - Én vagyok a házvezetőnő – felelte keserűen az asszony, majd ismét megragadta a seprűnyelet, folytatva megkezdett munkáját. Miután a kukába dobta az összetört edény darabjait, foghegyről odavetette: - Hagymával vagy hagyma nélkül szereti az omlettet?
   A férfi egy darabig csak bámult, mint borjú az újkapura, végül kinyögte: - Hagymával… azt hiszem…
   Az asszony nekilátott feltörni a tojásokat, előkészítette a szükséges eszközöket. Némán, lelombozva dolgozott. Szemmel láthatóan sértette, hogy az imént olyan nyers modorban szóltak hozzá.
   A férfi sarkon fordult, és kiment a teraszra. A négyfokos lépcső tetején megállt, a távolba meredt, arcán egyre növekvő aggodalommal.
   - Már jónéhány órája elment – szólalt meg a közelben egy ismerős hang. A csinos nő ült egy karosszékben, alig pár lépéssel arrébb. Zöldeskék tekintetében már nem zavarodottság tükröződött. Nyugodt, békés fény pislákolt benne.
   A férfi visszafordult a messzeség irányába, hátha ezúttal észrevesz valamit, amit addig nem. De tévedett.
   - Utánamegyek – folytatta a nő – Nem tudom, mi vár ott rám, nem tudom, mik azok a hangok, de utánamegyek, és megkeresem őt.
   A férfi némán bólintott.
   - Magával megyek – mondta.
   - Nem! – tiltakozott határozottan a nő – Magának itt kell maradnia. Vigyáznia kell a lányra, szüksége van valakire, aki kellőképpen határozott, mégis kedves.
   Ahogy ezt kimondta, széles mosoly jelent meg az arcán. Tekintetét szégyellősen elkapta a férfiról, és a még mindig távoli ködfátyol felé fordította fejét. Mintha közeledett volna tegnap óta…
   Néma csendben figyelték a szántóföldet, hallgatták a zúgó szél egyre erősödő moraját.
   - Félelmetes, nem? – kérdezte némi szünet után a nő – Ugyanakkor mégis van benne valami lenyűgöző… Mintha… nem is tudom… Mintha élne az a köd.
   A férfi elgondolkodva bólintott. Már nem is akart annyira a nővel tartani a veszedelmes túrára.
   - Ja… - felelte, megkövülve állva a terasz közepén – Félelmetes.
   Azzal megfordult, és bement a házba.