A nő nehézkes léptekkel haladt a cél felé. A köd még mindig ugyanolyan távolt terült el, mint előző nap. Legalábbis első ránézésre.
   Az út rögös volt, a nő ezért most nem futott. Nem kockáztatta meg, hogy kitörje a bokáját, ezzel lehetetlenné tegye a küldetését. Ha ugyan volt ilyen. Már ebben sem volt biztos. Egyet tudott: a házban nem akart tartózkodni. Taszította a légkör. Holott a belső berendezés melegséget, családias hangulatot varázsolt, ő mégis úgy érezte, lappang valami a háttérben. Egyelőre nem jött rá, mi lehet az.
   Ahogy közeledett a köd felé (vagy a köd közeledett őfelé), ez a gondolat valahogy egyre inkább elvesztette aktualitását. Nem is foglalkozott már a házzal, annak sejtelmességével, csak az előtte álló megpróbáltatásra fókuszált.
   A nő bátorsága minden egyes lépéssel többszörösére nőtt. Amikor a ködhöz ért, úgy érezte, már semmi nem állíthatja meg. Határozottan ment tovább, ismét belemerülve a szántóföld fölött lágyan ringatózó fátyolréteg rejtekébe.
   Elszánt tekintete csillogott. Most a végére jár a dolognak, abban teljesen biztos volt. Tudta, ez az egyetlen út, a többi mind zsákutcába vezet. Ha visszafordul, nincs tovább. Nem lesz több esélye, mert ami a köd belsejében rá várt… hívogatta őt, egyre csak vonzotta. És a nő mindennél jobban tudni akarta, mi az a valami.
   Lába ingoványos talajra lépett. Az imént még szilárd, rögös föld most valami csúszós, folyékony anyaggá változott a talpa alatt.
   Ekkor valahonnan egy hang, egy ismerős hang, kiabálni kezdett, és kellemes, meleg lég áramlott a nő felé, amitől kissé megfájdult a feje. Felderengett egy eseménysor az emlékében, ami már nagyon, de nagyon régen történt…

    Úgy látta maga előtt a régmúlt képeit, mintha csak most élné át az egészet. Élethűen jelentek meg az erdő fái, a gombák a fa tövében… és az a bizonyos virág, melynek vörös feje feszes tartással meredt a magasba, és a kislány – mert akkor még az volt - , olyan nagynak becsülte, mint saját maga. Talán volt is akkora. Ezt így utólag, főleg felnőtt fejjel, nehezen tudta megállapítani. Abban azonban biztos volt, hogy annak a virágnak köszönhette a bajt, amibe akkor belesodródott…
   Tisztán látta kislány önmagát – még a lélegzetvételét is hallotta - , ahogy egyre jobban leszakad a többiektől, végül látótávolságon kívül került. Hallja, ahogy a rég lehullott, elszáradt ágak és falevelek különös keveréke ropog a lába súlyától. Mintha jelezni akarnák a közelgő rosszat. Igen, határozottan ez volt a céljuk. Csak akkor még erről az ártatlan lelkű kislánynak halvány sejtése sem volt. Hiszen ő csupán a virágot akarta megszagolni közelről, megérinteni, érezni a szirmok bársonyos puhaságát. Nem hitte gyerek fejjel, hogy a szépség önmagában veszélyt is rejthet.
   Tisztán látta a botladozó kislányt, aki lassan, útközben rácsodálkozva az erdő szépségeire, elindul a kecsesen, rendületlenül álló virág felé. Érezte szívének dobbanását… ugyanaz a naiv kíváncsiság környékezte meg, ami most, a ködben.
   Tisztán látta önmagát, amint egyre jobban elmerül a gazban. A virág eltűnik a szeme elől. De ő tudja, hogy továbbra is ott van, és nem tágít. Mindenképpen meg akarja közelíteni a növényt, bármibe kerül. Vonzza őt, mint a mágnes. És a lány kikászálódik a sekély gödörből, amibe beleesett. Magaslatra emelkedik, és ismét látja a távolban a célt. A vörös szirmok csillognak a vaskos lombokon keresztül beszüremlő fénysugárban. Így még csábítóbb a kitűzött jutalom.
   Előtte azonban nincsen fű. Ez elbizonytalanítja. Szívében a kétely oly méreteket ölt, hogy egy pillanatra megfordul a fejében a visszafordulás gondolata. Ám a kíváncsiság hajtja tovább… és még valami más, megmagyarázhatatlan vonzás…
  

   Ahogy egyre merült az alatta elhúzódó mocsárszerű képződményben, gyerekkori emléke tartotta életben. Tudta, hogy akkor valami történt, aminek most hasznát vehetné, de egyelőre nem jött rá, mi az. Kétségbeesetten kapálózott, mint az úszni nem tudó kölyök, amikor először dobják bele a mély vízbe. Segítségért kiabált, de nem jött senki.
   Valahonnan ismét felcsendült az ismerős hang, egy férfi hangja. Az apjáé.
   Abbahagyta a heves karmozdulatokat, és minden idegszálával az élénken felelevenedő emlékképekre koncentrált. Mondani akartak neki valamit…

   A kislány bátran a barátságtalan talajra lép. Cipőjének vastag talpa elmerül a sárban, de megy tovább. Nem fél, még csak meg sem fordul a fejében, hogy valami baj történhet. Megy előre, felemelt fejjel, és érzi, lassan bokájáig emelkedik a mocsár. Nagy erőfeszítés kifejtése árán még egyszer felemeli a lábát, hátha a következő lépés után már könnyebb lesz haladni. Ám ekkor a kislány térdig merül, hiába próbálva szabadulni. Minden egyes mozdulat hatására újabb értékes centiméterekkel romlanak a lány esélyei. Combja tövéig ér már az iszaptenger, amikor végre segítségért kiált.
   Egy darabig úgy érzi, rajta és a piros virágon kívül – mely már igencsak közel van – nincs a közelben senki. Kétségbeesetten újra kiereszti a hangját, mire egy vastag férfihang válaszol: - Merre vagy, Virág?
   Virág derékig süllyed a mocsárba, és ekkor fél tucat ember rohan a piros virág irányából az ő segítségére.
   - Tarts ki! – kiált az apja – Csak ne mozogj, akkor még rosszabb lesz!
   A férfi egy botot tart Virág felé, aki reszketve belecsimpaszkodik. Az apa izmos karjával pillanatok alatt kellemesebb talajra húzza lányát, aki hálásan néz komoly, de szeretetet sugárzó szemébe. Virág szíve még mindig vadul kalapál, és a piros szirmok már egyáltalán nem vonzzák.

   A nő nem mozdult.
   „Csak ne mozogj, akkor még rosszabb lesz!” – szólalt meg ismét az apja hangja, nem a fejében, hanem valahonnan a ködből.
   A tanácsot megfogadta, ugyanakkor félt, most nem úgy végződik a történet, mint annak idején. Hiszen ki mentené őt meg itt, ahol még a madár sem jár?
   Egy hosszú faág nyúlt feléje hátulról. Szeme sarkából amikor megpillantotta, azt hitte, kígyóval van dolga. Az igazág felfedezésétől alaposan megkönnyebbült. Segítségként érkezett az ág, melyet a szilárd talajon hasalva az öregember tartott, aki miatt lényegében elindult… legalábbis a sebhelyes homlokú, helyes férfinak ezt mondta…
   Az öregúr elmosolyodott, és így szólt:
   - Ne aggódjon, én is majdnem belesüppedtem.
   A nő számára ez valahogy nem nyújtott elegendő vigaszt.

                                                              *********************

   A mocsár szélén ült a csinos, még így koszosan is vonzó nő és az izgatottságát leplezni nem tudó, nem is akaró öregúr.
   A nő tüzetesen vizsgálta koszos kézfejét, az öregúr valamit matatott a zsebében.
   „Virág…” – ízlelgette a szót a nő – „Virágnak hívnak… De… Nem értem, mi ez az egész…”
   Az öregúr befejezte a turkálást, majd azt a valamit, amit kihúzott nadrágjából, maga elé tartotta, kellő távolságban a szemétől. Mintha azt próbálná beállítani, milyen messze, milyen szögben nézve lesz tökéletesen látható a dolog.
   Virág, miután némileg megbarátkozott a nevével, kifejezéstelenül a férfira emelte tekintetét.
   - Hol vagyunk? – kérdezte, körülbelül olyan hangsúllyal, mint amikor valaki a kínai tőzsde állásáról kezd beszélgetni.
   Az öreg összerezzent. A kezében tartott tárgy majdnem a földre hullott.
   - A ködben – mosolygott a férfi – Itt, ahol a válasz található az összes kérdésünkre.
   Sejtelmesen közelebb hajolt a nőhöz, és a fülébe súgta: - Maga igazából miért van itt?
   Virág elgondolkozott, majd a mocsárra nézve így felelt: - Úgy érzem, van itt valami, amit meg kell találnom. De fogalmam sincs, mi lehet az, és egyáltalán, hol keressem.
   Az öreg ismét maga elé tartotta azt a valamit, és maga elé morogta: - Én megtaláltam.
   A nő szeme tágra nyílt. Nem tudta, örüljön annak, amit hall, vagy rettegjen tőle. E kettősségtől feszültsége irdatlan méreteket öltött. Szája szólásra nyílt, de hang nem jött ki rajta, akárhogy is próbált beszélni.
   Az öregúr kisegítette: - Tudom azt is, mit kell tennie – egy gyűrött papírlapot tartott Virág elé, amelyen egy tíz centis, hullámos vonal volt látható, és komoly arccal hozzátette: - A férfi, akinek egy ilyen sebhely van a homlokán… őt kell idehoznia!
   Virág meredten nézett a rajzra, ami annyira belevésődött az agyába, hogy még órák múlva is papírra tudta volna vetni, puszta emlékezetből.