A minap azt hallottam egy távoli rokonomtól, hogy a világ beteg, és pillanatnyilag nincs gyógymód a bajára. Munkahelyemen pedig azt mondta az egyik tudálékos fószer, hogy nem a világ beteg, hanem az emberek, akik benne élnek. Én persze nem gondolkodtam el még ezen. Nem vagyok az a gondolkodós fajta. Nem is szeretek túlságosan agyalni. Csak megfájdul tőle a fejem. Jó nekem a világ úgy, ahogy van, a többivel meg foglalkozzanak azok, akik ráérnek. Én elfoglalt vagyok. Élni szeretnék.
   Élvezem például, hogy barátnőimmel elmehetek a plázába vásárolgatni, de feldob az is, ha csupán a kirakatokat nézegetjük. Nagyon drága cuccokat ugyan nem engedhetek meg magamnak, de ez számomra nem okoz csalódottságot. Akkor telepakolom a szobámat olcsó cuccokkal, ha csak arra telik.
   Múlt hétvégén is szokásos körutunkat jártuk a csajokkal, amikor a plázában megláttuk őt… a szomszéd srácot. Mindannyian halk kacagásban törtünk ki, majd én komiszul odasúgtam a többieknek: - Gyertek, menjünk oda hozzá!
   A csajok először nem értették, de meglátták szememben a pimasz kis szikrát, és ettől menten levágták, hogy mit akarok. Mit is akarhatnék én a szomszéd sráctól?
   A gyerek marha lassan ment, nem kellett megszakadnunk, hogy utolérjük. Hátulról úgy nézett ki elálló füleivel, mint a Miki egér, csak sokkal csúnyább volt. Haját pedig nemigen mosta, zsíros csimbókokban keretezte a fejét. Amikor vállára tettem a kezem, úgy éreztem, mintha valami szörnyet érintenék meg. Azonnal megfordult, és rámnézett azokkal a kifejezéstelen szemeivel. Milyen agyatlan tuskó, gondoltam, és legszívesebben képen töröltem volna.
   A csajok vihogni kezdtek, és mindenféle utolsó, jöttment kreténnek csúfolták a srácot. Én széles vigyorra húztam a számat, és a gyerek képébe röhögve így kiáltottam:
   - Láttál te már valaha igazi puncit?!
   Erre a többiek őrjöngése fokozódott. Már-már koncerthangulat lett, amit ez a szomszéd srác, ez a retardált ökör szolgáltatott. Na, legalább feldobott valamennyire.
   Most nagyon nagy paraszt vagyok? Nem hiszem, mert mindenkivel, akit ismerek, és jóban vagyok, normálisan viselkedek. De a szomszéd sráccal egyszerűen nem lehet. Napokig egy szót sem szól senkihez, és ha kérdezik, csak tőmondatokban válaszol. Ember az ilyen?
   Múltkor is láttam a házuk udvarán. Leült egy nagydarab kőre a kerítés mellé, és nézte a hátsó kertet. Én bementem a házba, csak órák múlva jöttem ki újra, megnézni, hogy a kutyának van-e elég vize. Az a hülyegyerek meg még mindig ott ült, bámult maga elé. Önsajnáló kis senki, gondoltam, és folytattam tovább aznapi dolgaimat.
   Most az előbb hallottam, hogy a szomszéd srác szülei hangosan veszekednek. Ajtócsapkodás hallatszott, egészen tisztán, majd valami nehéz tárgy tompán a földre huppant. Tisztán hallottam, hiszen csupán egy vékony fal választ el minket.
   Kinéztem az ablakon, és megláttam őt… a szomszéd srácot. Ott állt a kerítésnél, és tekintetét az égre emelte. Az éppen elszálló galambokat nézte. Bevallom, kicsit megsajnáltam, bár nem szokásom. Már-már azon kezdtem gondolkodni, hogy odamegyek hozzá, és beszédbe elegyedek vele. Erre azonban nem vitt rá a lélek. Valahogy még mindig taszított a puszta személye. Á, nem teszek inkább semmit. Mit érdekel engem, másoknak mi baja van? Én még fiatal vagyok, nem kell, hogy ezzel törődjek. Csak élni akarok.
   Talán tényleg beteg a világ? Vagy az emberek, akik benne élnek? Lehet. És szerintem az is marad. Mindegy, hogy én mit teszek, úgyis ugyanúgy folytatódik tovább minden.
   De azért a szomszéd sráchoz talán tényleg oda kéne egyszer már mennem. Megkérdezhetném tőle, ő mit gondol a világról. Vagy ez hülyeség lenne? Biztosan van véleménye, és azt szívesen megosztaná másokkal is. Már ha képes lenne akár egyetlen értelmes mondatot összerakni…