Amikor felébredt, a legédesebb álomban találta magát. El sem tudott volna képzelni szebbet. Puha, tágas ágyban feküdt, alá tiszta lepedőt terítettek, jó meleg paplannal takarózott, és, ami talán a leginkább növelte jó közérzetét: az ággyal szemközt, nagy kandallóban ropogott a nagy lánggal égő tűz.
   Néhány pillanat alatt összeszedte magát, kidörzsölte szeméből az álom utolsó foszlányait, majd lehámozta magáról a takarót, és az ágy szélén ülve nyújtózkodott egyet. És csak miután ezzel megvolt, kezdett el merengő arckifejezést felvenni. Nem értette valahogy a dolgot; valami nem stimmelt. Hogy mi, azt azonban még csak nem is sejtette.
   Az ajtó zárva volt. Ettől valahogy furcsa borzongás futotta végig. Gerincében sajgó fájdalmat érzett, mely lassan felkúszott a koponyájáig, ott villámcsapás-szerűen lesújtott. A férfi azt hitte, menten becsinál. Gyorsan a sarokban álló csaphoz lépett, ösztönös mozdulattal megtekerte a gombot, és a jóleső, hideg vízzel alaposan leöblítette a fejét, majd a tükörbe nézett. Homlokán kacskaringós vonalban jó tíz centi vastag vágás éktelenkedett, a piros csík mellett pedig alvadt vér száradt a férfi bőrére. Értetlenül nézte a sebet egy darabig, a mosdó szélére támaszkodva tenyerével. Valami nagyon nem stimmelt, ebben most már teljesen biztos volt.
   Még egyszer körbenézett a szobában. A jóleső látvány ellenére ő mégis szorongott, nem érezte jól magát. Egyre inkább taszította a helyiség, minden pompájával együtt.
   Arra jutott végül, minél hamarabb ki kell innen mennie. Ha ezt nem teszi meg, hamarosan becsavarodik, és talán kárt is tesz magában.
   Ekkor akadt meg a szeme egy antik bútordarabon, a távolabbi sarokban álló dohányzóasztalon, melyen félbehajtott papírlap feküdt.
   A férfi lassú léptekkel megközelítette, majd ugyanolyan óvatosan felemelte a tárgyat, széthajtotta, és döbbent arccal olvasni kezdte.
   „Ez mostantól az ön szobája. Érezze jól magát!” – ennyiből állt az üzenet.
   A férfi meglepetten nézett maga elé. Szerette volna, ha valaki ott áll előtte, és megmagyarázza, mi ez az egész. De nem jött senki. Ledobta hát a levelet, és úgy döntött, maga jár utána, mi folyik körülötte.
   Az ajtó könnyedén kinyílt, szabadon engedve a magát kissé rabnak érző férfit.
   A látvány, ami elétárult, teljesen lenyűgözte. Tágas előtér várta odakint, oldalt fából készült korlát által határolva. Körülbelül szemmagasságig értek a mintegy három méter hosszú zsinóron lógó csillár színesre festett burái. Félve lépett a folyosón leterített, puha szőnyegre, mely végigért a padlón. Otthonosabb már nem is lehetett volna a ház. A férfit mégis enyhe remegés kerítette hatalmába, amitől ezt nem tudta kellőképpen értékelni. Ez mind szép és jó, gondolta, de valami akkor sem stimmel.
   Ahogy áthajolt a korláton, mintha valami láthatatlan kéz lefelé húzta volna. Vagy csak a feje vonta maga után? Annyi bizonyos, hogy erőt kellett magán vennie, a zuhanást elkerülendő. Reszketve eltolta magát a korláttól, és körülnézett. A hosszú, szőnyeggel borított előtér mindkét végén lépcső vezetett lefelé. Azokat szintúgy fából tákolták, és minden egyes fokra durvább posztót helyeztek a fa kopását gátolandó.
   A férfi elindult a jobboldali lépcső felé, de nem jutott sokáig. A szobája melletti helyiség ajtaja hirtelen kicsapódott, és egy csinos, bár kicsit zaklatott nő szaladt kifelé. Beleszaladt a férfiba, olyan nagy erővel, hogy mindketten a földön kötöttek ki. Még jó, hogy puhára estek.
   A nő szeme zavartan forgott üregében, majd a férfin állapodott meg. Egy pillanatra – de csak egy valóban röpke pillanat erejéig – valahogy értelmet nyert minden. Mintha rátaláltak volna arra, amit kerestek. Aztán a megvilágosodás szikrája kihunyt, újra visszarántva őket az érthetetlen valóságba.
   A nő, mint azt a férfi megállapította első ránézésre, a huszas évei vége felé járhatott, bár igen jól tartotta magát. Bár most bőre piszkos volt és elnyűtt, de a szemébe nézve fiatalságot, szépséget látott, ami lenyűgözte.
   Felállt, segédkezet nyújtott a nőnek, aki azonban nem kért a támogatásból, felpattant magától. Idegesen körülnézett, majd megszólalt:
   - Hol a fenében vagyok? – majd a férfira nézett, és némileg megvetően megkérdezte: - És ki a fene maga?
   A férfi megütközve bámult a zöldeskék szemek rejtekébe, ahol azonban nem látott semmit. Nem volt ott érzelem; csak valami megmagyarázhatatlan üresség.
   A nő nem várta meg a választ.
   - Ki kell jutnom innen – mondta, és megiramodott a közelebbi lépcső felé.
   A férfi egy darabig lecövekelve bámult utána, végül folytatta megkezdett útját. Csakhogy most már nem volt egyedül.
   Odalent három helyen bőr ülőgarnitúra állt fotelekkel, mindegyikhez egy-egy kisebb üvegasztallal, azoknak közepén hamutartóval. Nyilván nagy beszélgetések, kellemes hangulatú teadélutánok, bridzs- vagy pókerpartik helyszínéül szolgált a nappali… valamikor, amikor még emberek lakták a házat. A férfi ezt valahogy nehezen tudta elképzelni.
   A nő hangosan bevágta maga után az ajtót.
   A férfi habozott, majd követte egyetlen támpontját.
   Tágas teraszra lépett, onnan nézett a távolba, ahol a nő megállás nélkül csak futott. Az a súlyos gondolat telepedett lelkére, hogy talán soha nem látja viszont. Lehangolva bámult utána a messzeségbe, ahol a horizont szélén sűrű, fehér köd lebegett a szántóföld felett…

                                                                        ****************

    A férfi lehajtott fejjel ment vissza a házba. A fizikai fájdalommal már nem törődött. Elhatalmasodott rajta valami belső, mardosó érzés, amit sehogysem tudott hová tenni, és ez kezdte meghaladni tűrőképességét.
   Ahogy belépett a hatalmas épületbe, újabb meglepetés érte. A bejárattal szemközti bőr kanapén őszes, hatvan év körüli öregúr ült, térdére támaszkodva, gyermeki csillogással a szemében nézve a belépőre.
   A férfi csodálkozva bámult a szokatlan tüneményre. Sokáig mozdulni sem tudott. Össze kellett szednie minden erejét, hogy egyáltalán meg tudjon szólalni.
   - Hát maga meg kicsoda? – kérdezte végre, miközben néhány lépést sikerült kierőszakolnia lábaiból. Az üvegasztal mellett megállt, nem ment tovább.
   Az öregúr távolba meredő, ragyogó tekintetét a kérdezőre függesztette, és így szólt:
   - Hogy ki vagyok, az lényegtelen. A lényeg az, miért vagyok itt.
   A férfi már végképp nem értett semmit. Az értelmetlennek tűnő szálak kezdtek minél inkább összekuszálódni.
   - Miért, hol vagyunk? – kérdezte a férfi, bár értelmes válaszra nem számított.
   - Azt még nem tudom – felelte az öregúr elgondolkozva – Majd ha rájövök, megmondom.
   Mosolyogva nézett a férfi szemébe, de a másiknak ez nem barátságos, kedves mosoly volt; sokkal inkább ijesztő, mint egy őrült eszelős vigyorgása… mint az a vigyorgás…
   „Megmentelek, nem kell félned!” – szólalt meg a fejében az a bizonyos hang. Ez az öregember lehetett a Ford vezetője? Ő ütötte el? Ő rángatta idáig magával? És ha igen, ki segített neki? Számtalan kérdés keringett a férfi agyában, és egyikre sem létezett kielégítő válasz.
   Leült a kanapé melletti fotelba, és arcát a kezébe temetve próbálta összerakni a gondolatában felhalmozódott mozaikdarabkákat.
   Kisvártatva az öregúr biztatóan csengő hangon megszólalt:
   - Ne aggódjon, mindent idejében meg fog tudni. Jelenleg nem tehet semmit. Tudom, hogy ez most nehéz, de várni kell. Idővel mindenre fény derül.
   A férfi felemelte a fejét, és az öregúrra nézett.
   - Maga ütött el engem? Maga hozott ide? – kockáztatta meg a kérdést.
   Az öregúr szeméből eltűnt az iménti gyermeki csillogás. Helyét a megdöbbenés, majd az értetlenség vette át.
   - Magát… elütötték? – hebegte.
   - El – felelte kurtán a férfi, és ujjaival erősen masszírozni kezdte a halántékát. Most minden eddiginél erősebben hasított belé a fájdalom.
   - Le kéne pihennie – tanácsolta az öregúr – Mint már mondtam, most úgysem tehet semmit.
   - Dehogynem! – csattant fel hirtelen a férfi, mint akinek mindent megoldó ötlete támadt – Elmenekülhetünk, mint az a nő az imént. Nem kell hagynunk, hogy fogvatartson az az alak.
   Az öregúr elnevette magát. Öblös nevetés volt, olyan, amit akkor hallatnak a felnőttek, ha egy gyerek valami nagy butaságot mond.
   - Én már körbenéztem a környéken, és nincs a közelben semmi. Az a nő hamarosan rájön erre, és vissza fog jönni.
   - Miért olyan biztos ebben? Mi van ebben a házban, ami magát lenyűgözi?
   - Nem tudom – felelt az öreg álmodozón – De valami biztos van benne, amiért itt vagyunk.
   - Hát jól van, öregember! – pattant fel a fotelből a férfi – Én most lefekszem, és reggelre kitalálom, mit kell tennünk.
   - Rendben van, főnök – viccelt az öregúr, majd tovább bámulta az ajtót, ahol az imént az a nő oly sebesen távozott.