Nyelftan

(egy írópalánta naplójából)

   Agusztus 15 péntek:
   Ma ugyanúgy telt a napom mint más átlagos napon szokott. Reggel felkeltem háromnegyed hétkor álmosan felöltöztem majd lementem reggelizni. Egy szelet piritóst ettem csak mivel nem volt más. Így éhesen kellett iskolába mennem. De nem baj történt ez már máskor is így. Hogy rövidre fogjam csak annyit mondok még hogy utálok buszszal menni de ezt már irtam máskor is. Szóval az iskolában nyelftan órával keztük a hét utolsó napját. Kébzeld el kedves naplóm mit kellett elszenvednem megint. Végig halgattam és a padon feküttem a röhögéstől. Nem szoltam az órához pedig általában szoktam de most nagyon feldühitettek az osztály társaim a sületlenségeikkel. Az még haggyán hogy nem tutták leirni hejesen azt hogy Hortobágyi Nemzeti Park mek hogy a Lánchíd magyarország egyetlen higgya amit egybe irunk. Meg azt sem tutták hogy a nyugat-dunántúli minőségjelzős szerkezetet kizsbetűvel irjuk. Én bezzeg haza jövök és röktön neki állok irni. Irok egész dél után fejlesztem a nyelvi késségemet. Én legalább tudok irni nem úgy mind a többiek.

Miss Műliba

   Hú, ha én egyszer bepipulok, akkor aztán szaladjon mindenki, amerre lát! Már kezdenek túlfeszülni az idegeim, ennek nem lesz jó vége. Hogy miért? Az egyszerű: nem szeretem az emberi gyarlóságot. Sőt, utálom, ha valaki természetesnek veszi, hogy esendő.
   Nézzünk például körül jó alaposan az utcán! Különböző nemű és korú emberek teszik a dolgukat gépiesen. Akinek van ideje bámészkodni, megfigyelheti, hogy bizony sokszor belerúgnak a másikba, ha az nem a nekik megfelelő tempóban közlekedik, és még bocsánatot sem kérnek. Minek azt? Vagy ha nem is folyamodnak tettlegességhez, idegesen toporzékolnak, majd arrogánsan, lenéző pillantással sújtva embertársukat, kikerülik őt. Ugyanez megy az autósoknál is… Kész káosz!
   Persze, ha egy csinos, fiatal pipiről van szó, azzal már nem így bánnak. Ez esetben nem zavarja őket, hogy szinte egyhelyben toporzékolnak, hosszú utcákon át képesek követni a formás feneket, a lenge ruhától védett, karcsú testet. Feljebb nem is látnak ilyenkor. Szánalmas! És ahogy megy abban a miniszoknyában, riszálva magát… Fúj! Nézem, milyen arcot vág, és közben egyre jobban rám tör a hányinger. Az ilyeneket szoktam Miss Műlibának hívni. Munka közben kívánatos arcot öltenek, kicsit szenvedőt, hogy a férfiak fantáziája minél jobban beinduljon. A kollégák, természetesen, körülzsongják, mint legyek a légypapírt. Munka után pedig odakint már várja a vadonatúj, fényes Audi, benne fülig érő szájjal várja már barátnőjét Mr. Bájgúnár, felzselézett hajjal, ragyogó arccal, a legmenőbb ruhában. Várja, de nem azt, hogy hazavihesse, nem! Az estét várja! Az éjszakát! Undorító, hogy egyes férfiak csak önmagukra tudnak gondolni, saját vágyaik kielégítésére.
   Nem is húzom fel magam tovább. Eljövök az ablaktól, azok meg hadd folytassák kicsinyes, önző életüket.
   Nekem itt van ő! Ha a szemébe nézek, szeretetet, tisztaságot látok. Ez minden, amire szükségem van. Tudom, hogy ő nem hagy el szebbért, jobbért cserébe. Nem kábítják el ígéretek, mert a végletekig hűséges ahhoz a férfihoz, aki egyszer elrabolta a szívét.
   A kísértésnek persze én sem tudok ellenállni. Most is, ahogy végignyújtózik az ágyon, akár egy szelídített vadmacska, és zöld szemével rám néz, menten kiugrik a szívem. Lassan lefejti magáról a szellős hálóinget, majd a melltartót, végül a… Ó, rögtön felfalom a tekintetemmel. Megyek, becserkészem a zsákmányt, elveszem a jutalmamat, megmártózom a boldogság tengerében. Arra nem vennék mérget, hogy ő jól fogja magát érezni, de én egész biztosan!