Már akkor, amikor én először beszélhettem vele, akkor is idős asszony volt. Nekünk, gyerekeknek mindig mesélt a múltról, az életéről. Volt miből meríteni az emlékezés kancsójával, hiszen nagyon régen született, 1900-ban a századforduló hajnalán. Felnőtt koromban is csodáltam szellemi frissességét, memóriáját. Ha előfordult - nagy ritkán -, hogy kétszer is elmesélte a történetét, mindig ugyanúgy mondta el, mint előzőleg. Mi csak önfeledten hallgattuk, és még kérdezni is elfelejtettünk, mert olyan átéléssel és ízességgel adta elő mondókáját. Ahogy teltek az évek, egyre többet tudtunk meg a régi korokról, a fiatalságáról, az örömeiről és a bánatairól. Érettebb fejjel még izgalmasabb volt hallgatni ezeket az elbeszéléseket, hiszen akkorra már meg is értettük a szavak, és a mondanivaló lényegét is. Sokat nevettünk amikor mesélt, de így utólag mégis az maradt meg bennem, hogy nagyon nehéz élete lehetett. Már nyolc évesen dolgozott, vizet hordott a munkásoknak. Tíz évesen forró téglákat pakolt a helyi téglagyárban, tizennégy évesen lovaskocsival szállította azokat a téglákat, amikkel ő maga pakolta tele a platót. De szerinte volt gyerekkora, és nem is akármilyen. Elképedtünk azon, hogy milyen egyszerű dolgokkal múlatták az időt az akkori gyerekek. Ám, akárhogy is gondolta, tudtam a saját hosszúra nyúlt gyerekkoromból, hogy az övé milyen rövid volt. Amikor mesélt, mindig az az érzésem támadt, hogy ezt az asszonyt semmi sem tudja megtörni. Mi, gyerekek, ahogy felcseperedtünk mellette, később értettük meg, hogy a gondoskodása, az áldozatkészsége mindig elég arra, hogy a mi saját problémáinkon átjussunk. Pedig, pedig...! Az ő életútjának keserve nem ért véget az ifjúságával. Húszévesen férjez ment. Az első két gyermekét eltemette. Az egyiket hat hónaposan, a másikat egyévesen. Akkor még a diftéria és a Tbc halálos kór volt. Másik két, később született gyermekével kárpótolta őt az élet. Átélte a Tanácsköztársaság ribillióját, a két világháború szörnyűségeit, a Román megszállás brutalitását, az Orosz megszállás fosztogatásait, és egy kaotikus Ötvenhatot. S még ki tudja mi mindenen ment át, amit a nagypolitika, és az évszázad szeszélyessége kavart élete során. S hogy még egy jó nagyot odasózzon a sors, negyven-egynéhány évesen eltemette a csapongó életű zenész párját. Férje halála óta férfiember nem ért hozzá, mint nőhöz. Végigaggódta fia ötvenhatos disszidálását. Majdnem beleőrült, amikor az a sapkája sildjét nyugat felé fordította, és addig követte azt, amíg Kanadába nem ért vele. De beletörődött, mert a hazaszivárgott hírekből azt hámozta ki, hogy ott sokkal jobban megy az imádott fia sora. Közben, míg a világ saját magával dacolt, ő csak dolgozott, és küzdött, és nevelt, és gondoskodott. Mindig másról. Mire én annyi idős lettem, hogy ebből bármit is felfoghattam volna, már hetvenen túl volt. Éltek még a régiek közül néhányan. Az ő korosztálya szinte mindenre emlékezett. Öreg barátnője mondta egyszer a távolba révedve:
- Érdekes, én még sosem láttam sírni a Linát! - és hümmögött egyet, majd egyre elhalkulóbb hangon - inkább csak úgy magának - motyogta: - De tényleg, még sosem láttam! - És mi tudtuk, hogy így volt. Mi sem láttuk sosem, hogy valaha is sírt volna. Mint akinek a sok megpróbáltatástól, fájdalomtól kiszáradtak volna a könnycsatornái. Pedig tudott szeretni és mindent megélt, ami ezzel együtt járt. Ő aztán igazán tudta, hogy miként kell szeretni, mert a tettei, a szíve mindig ezt igazolta felénk. Egyszerű asszony volt. Igaz, őszinte és hűséges. Láttam, amikor tehetetlen dühében tépte a haját, de könnyet nem ejtett. Láttam térden az Istenhez fohászkodni elkeseredésében, de könnyet akkor sem ejtett. Láttam betegen, sérülten, fáradtan, de könnyet soha, de soha sem ejtett. Egyszer sem!

Amikor a lánya is elhunyt, akkor nagyon összeroppant. Életében talán először zavarodottá lett. Őrjöngött volna, ha lett volna rá ereje. Az a tény, hogy mindenkit eltemetett maga körül, úgy sújtott le rá, ahogy a messzi tájak tornádói teszik a bádog-városokkal. Csendben, megtörten temette el az utolsó embert, aki a testéből szakadt ki. De szürke szemei szárazak maradtak. Örökös opál telepedett a fáradt tekintetre. A temetést követően átölelte unokáit, magához szorította mind a hármat. Azok meg csak zokogtak és zokogtak... Amikor mindegyikőjük elnyugodott, gondoskodó szelídséggel hazaterelte őket, és mint aki új célt tűzött ki maga elé, egy másik életbe kezdett, ami már csak az unokákról szólt.

Néha beszélt a fiáról, aki harminc éve elment szerencsét próbálni. Úgy mesélt a hallottakról, és a kapott levelek tartalmáról, mintha ő maga is átélte volna mindazt, ami rég nem látott fiával megtörtént. Ott valahol a nagyon távoli idegenben. Már nem is a leveleket várta, hanem, hogy mikor ül egy vadgalamb a kerítésre, vagy a kimerülő félben lévő sárgabarack fára, arra, amelyiket az ablakból is látni lehetett. Az ő babonája szerint, még azon a héten, de legkésőbb az arra következőn levelet kap Kanadából. És hihetetlen, de majdnem mindig így volt. Akkor kicsit boldog volt, de hamarosan elfoglalta magát a dolgaival és azzal, hogy lesse az újabb vadgerlét, amelyik után majd megjön a levél is.

Kitartása, reménykedése nem volt hiába. Egyszer csak megjött az a levél is, amit titkon mindig is olyannyira várt. Még emlékszem amikor felolvastam neki. (Azért nem ő, mert a téglahordás és a vonat tetején utazás mellett az írás-olvasás tudományának elsajátítása kimaradt az életéből.) Azt hittem, rosszul lesz a levél tartalmától, de ő tudott uralkodni magán. Ugyanaz a beszűkült, szürke szempár nézett rám, mint amilyen a lánya temetésén. Végighallgatta a levelet, s azt a részt, ahol a fia megírta, hogy hazajön, azt még egyszer felolvastatta velem. Majd felállt, és kiment a kertbe a rózsái közé, hogy azok leveleit bekenje dohánylével a levéltetvek ellen.

Az ócska fakerítés előtt állt meg a hatalmas, csillogó, bérelt nyugati autó. Jól öltözött fehér hajú ember szállt ki a volán mögül. Az autó másik oldalán egy csinos, a férfihoz öltözött, és korban is hozzáillő asszony alakja jelent meg. A fotókról felismerhető nő az idős asszony menye volt. Beléptek az elnyűtt kapun, és a téglákból kirakott keskeny járdán a bejárati ajtóhoz mentek. Mire kopogtattak volna az ajtón, az kitárult. Az ősz hajú asszony csak állt a jövevény előtt. Tekintetük olyan vadul kereste a másikét, mint ahogy villámok csapkodnak a viharos felhők mögül. Egy szó sem hangzott el. Én az asszony mögött álltam. Annyit láttam az egészből, hogy szemüvegét lassan leveszi, s lerakja az ajtó melletti kis asztalkára. Fehér, gyenge szálú haját két kezével hátra simítja, és az öreg hát elkezd rázkódni. Egy darabig alig láthatóan, de egy kis idő elteltével már erőteljesen. Egyértelmű volt, hogy zokog. Mögé kellett lépnem és vállánál fogva tartani. Oly erősen, oly fájdalmasan sírt, mintha az egész évszázadban átélt fájdalmak és borzalmak elfojtott könnyei most egyszerre akarnának kifakadni belőle. Fia odalépett hozzá és átölelte.
- Itt vagyok, édesanyám. No, ne sírdogáljon! Ugyan már, no! Most meg miért sír?
- Örömömben fiam, a boldogságtól - mondta halkan, és szép lassan megnyugodott a férfi karjaiban.

Életemben akkor láttam először, és utoljára sírni a világ legcsodálatosabb asszonyát, Echbauer Karolinát, a Nagyanyámat.