A férfi végigsimított a homlokán lévő, már gyógyuló seben. Érezte, hogy Ernő szeme sarkából rásandít néha, de nem törődött vele. Függetlenítette magát a gondnoktól. Mintha csak a sofőrje lenne, senki más. Ugyan, ki más lehetett volna?
   Nemsokára megjelentek a távolban néhány épület körvonalai. A sebhelyes homlokú férfi elterelte gondolatait a sérülésről, és hunyorítva nézett a lassan kirajzolódó városképre. Nem szólt egy szót sem, csak némán felmérte magában a terepet. Nem az a látvány tárult elé, amire számított. Azt hitte, valami ultramodern környékre kalauzolja a gondnok, ehelyett csupán néhány viskó sorakozott egymás mellett, mint a régi, vadnyugatról szóló filmekben.
   Kérdőn Ernőre nézett, de az nem értette igazán, mi a baja.
   - Talán másra számított? – tette fel a kérdést a gondnok.
   - Hát, ami azt illeti… - hebegte a férfi – Nem ezt vártam. Azt hittem, valami normálisan kiépített városról beszél. Nem erről a…
   Nem találta a szavakat, de már nem is foglalkozott előbbi gondolatmenetével. Eszébe ötlött valami, ami még az iméntinél is jobban aggasztotta.
   - Miért ilyen kihalt?
   Ernő megállította a kocsit, és szúrósan, szinte dühösen, a szemébe nézett.
   - Nézze! Maga akart itt kocsikázni, hát most megkapta. Körülnézhet, bár nem igazán látom értelmét. Azért csak tessék, tudom, milyen makacs. Én nem állok az útjába.
   A férfi meglepetten bámult Ernő szemébe, majd kiszállt a kocsiból. Úgy döntött, az út hátralévő részét gyalog teszi meg.
   - Addig én megvárom itt! – kiáltott utána a gondnok, de ezt már a másik nem hallotta. Régen túl volt már az engedelmesség határán.
   A lenge szélben szórólapok keringtek, majd leültek a porba. A férfi rájuk sem hederített. Végigbotorkált az üres utcán, benézett az egyik régi szórakozóhelyre, nyilván kocsma lehetett. Bentről dohos, poshadt szag áradt, állott alkohollal (és valami csípőssel, talán emberi vizelettel) elegyedve. A férfinek hányingere lett. Térdre ereszkedett, és öklendezve kiadta a taccsot, felverve az út porát.
   Dolga végeztével feltápászkodott, és továbbment. Bár kissé émelygett az előbbi jelenettől, hajtotta előre a tudni vágyás: végre tiszta vizet akart önteni a pohárba, és szíve mélyén tudta, itt kell keresni a kezdő lökést.
   Az egyik roskadozó épület előtti korlátnak támasztva ekkor megpillantott egy fehér, viszonylag jó állapotban lévő kerékpárt. A lepusztult városkával ellentétben, a jármű még csak fakónak sem volt mondható. Mindjárt tudta, ez csakis egyetlen dolgot jelenthet: valaki nemrég azzal érkezett, és valószínűleg még mindig a környéken tartózkodik.
   A férfi homloka sajogni kezdett. Végigsimított a sebén, és közben olyan fájdalmat érzett, amit semmihez nem tudott hasonlítani.
   Három lépcső vezetett a verandára, ahonnan a nagy, félköríves bejárati ajtó nyílt. Ez a három lépcsőfok azonban három mérföldnek tűnt a számára. Az a furcsa gondolata támadt, hogy talán évekbe is beletelhet, mire ezt a pár lépést megteszi. Vagy talán soha nem is lesz hozzá elegendő idő…
   A gondolat hamar szertefoszlott, akár az emberek tömege, akik valaha a kis városkában éltek. Ha egyáltalán éltek valaha…
   „El is jutottak oda, ahová indultak, a végén azonban mindannyian visszatértek… vagy meghaltak.” – törtek elő emlékéből Ernő szavai, mint valami távoltartás gyanánt kiragasztott hirdetőtábla. A férfit azonban már régen nem érdekelték az effajta figyelmeztetések. Mit veszíthet, ha bemegy azon az ajtón? Legfeljebb meghal ő is, mint a többiek. Na és aztán?
   És ezt komolyan is gondolta…

   A nehéz kilincset játszi könnyedséggel lenyomta, olyan magabiztossággal, mintha saját otthonának ajtaját nyitná. A zár halk kattanással engedett, beeresztette az elhagyott házba a férfit, akinek homlokán a seb hirtelen izzó fájdalommal töltötte el viselőjét.
   Tágas nappaliba lépett, melynek szemközti végében pult állt, rajta apró csengővel és megsárgult papírokkal. Nyilván fogadó volt valamikor.
   Oldalt hiányos lépcső vezetett fel, a többi szobába. Aki elindult rajta, számíthatott rá, hogy beszakadnak alatta a, még látszólag biztonságos fokok is. A férfi márpedig elindult, mit sem törődve a veszéllyel. Homloka már nem sajgott, ettől némiképp visszanyerte bátorságát.
   Egy határozott, mély hang azonban megállította, még mielőtt a baj megtörtént volna:
   - Én a helyében nem mennék arra.
   Az intés a nappali túlsó végéből érkezett; onnan, ahol az imént besétált. Ismerősen csengett ez a hang… nagyon is ismerősen…
   Reccsent egyet a lépcső a lába alatt, amikor megfordult. Kettőt lépett fel csak rajta, tehát nem kellett attól tartania, hogy lezuhan. Innen nem látta tisztán az idegent. Habozás nélkül elindult felé, fabatkát sem foglalkozva azzal, mi várhat rá. Egyre kevésbé érdekelte, és ez elszánttá tette. Mintha minden félelmet kiöltek volna belőle.
   De az idegen arcvonásait nem tudta kivenni. Ahogy közelebb ért, látta ennek is az okát: az illetőnek nem volt arca. A férfit mély borzongással töltötte el ez a felismerés.
   Hunyorított, hátha megváltozik a kép, de ugyanaz maradt minden: a poros, kopott deszkapadló, a töredezett lépcsőfokok, és a kongó üresség, mely áthatotta az egész épületet.
   - Maga… - kezdte a férfi. – Maga kicsoda?
   - Hát nem ismer meg? – kérdezte a titokzatos idegen, és közelebb lépett.
   A férfi felismerni vélte. Enyhén belenyilallt homlokába a szúró fájdalom, de most egy röpke pillanat alatt tova is rebbent.
   - Maga ütött el engem? – kérdezte halkan.
   Az idegen lesütötte a fejét, és szégyenkezve megszólalt: - Elnézését kell kérnem, de muszáj volt. Látnia kellett a házat, különben most nem jutott volna el ide. Azzal, hogy most itt van, bebizonyította, hogy igazam volt.
   - Mégis miben?
   - Hogy maga a kulcs.
   - Mihez is? – a férfi láthatóan kezdte elveszteni a türelmét. Az idegen leintette, és két székre mutatott a bejárati ajtó mellett.
   - Azt javaslom – mondta -, helyezzük magunkat kényelembe, mert amit most elmondok, nagyon fontos, és szeretném, ha megértené, elejétől a végéig.
   A férfi biccentett, és kissé félve követte az idegent, akinek… valóban nem volt arca…