Minden azzal kezdődött, hogy azt hittem, elvesztettem az eszem. Kora reggel elindultam Nagyváradról Debrecenbe, és Győrben kötöttem ki. Nem emlékszem, hogy kerültem oda, és arra sem, hogy mi történt a közbeeső időben. Valami nagy baj történhetett a világgal, vagy csak egyszerűen meghülyültem. Máskor is történtek már hajmeresztő dolgok, na de ekkora! Megnéztem a kilométerórát, de a szerint még csak meg sem mozdultam, el sem hagytam Nagyváradot. A telefonom kiakadt, a rádió teljesen süket. Sosem voltam ijedős típus, de erre azért kicsit összerándult a gyomrom. Most Győrben vagyok, vagy még mindig Nagyváradon? De ha meg el sem mozdultam otthonról, ki rakott ide a semmi közepére egy Isten hozott Győrben táblát? A távolban valami városkezdemény sejlett, de még ennél is furcsább volt, hogy egy magas, kockásnadrágos alak jött felém, a mezőn keresztül.

– Jó napot – kezdtem neki, mikor már mellém ért –, mondja csak, milyen város az ott a távolban?

– Győr. Na, ne bámulj, mint borjú az újkapura, hanem vesd le a cipődet!

Legnagyobb megdöbbenésemre, az ember fején a bőr összehúzódott, megnagyobbodtak a szemek és a fogak, majd hasán megfeszült a kabát, szétrepedt, és három vékony kis polipkar ugrott elő belőle. Leírhatatlan rémület kerített hatalmába: felkaptam az aktatáskámat, nekirontottam, és leütöttem. Aztán beugrottam a kocsiba, hogy elmeneküljek, de a randa csotrogánynak éppen nem volt kedve indulni. Pánikszerűen kiugrottam, és futásnak eredtem a város felé.

Még soha nem rohantam ennyire, mégis, rettenetesen lassan haladtam. A város mind távolibbnak tűnt. Kifulladtam, szédültem. Egyszer csak megpillantottam az alakot, ahogy egy kilométerkövön üldögélt. Szemmel láthatólag semmi baja nem esett, és engem várt. Csápjai ernyedten lógtak, és a földet súrolták. Összeszorítottam a szám, és színlelt közömbösséggel elkocogtam mellette. Skizofrén lettem, mindez csak az elmémben létezik! Abban a pillanatban utánam szólt:

– Állj meg, Habucki Rudi, beszédem van veled!

– Nem is így hívnak! – fortyantam fel dühösen.

– Rudikám, hát nem emlékszel rám? Én vagyok a legjobb haverod!

Ezt már nem lehetett tovább bírni. A pofátlan űrlény nem csak hogy eltérített, halálra rémisztett, de még parolázott is velem!

– Mit akar tőlem? – kérdeztem tettetett nyugalommal.

– Na, ide figyelj Rudi. Te egy alvó sejt, izé, ügynök vagy. Most eljött az ideje, hogy felébresszünk.

– Kérem, hagyjon békén. Sietek. Keressen más bolondot a kandi kamerához!

– Na, várj csak, jobb lesz, ha megmutatom. – Azzal fogta magát, nekivetkőzött, polipkarjait az ég felé tárta, és zümmögő hangot hallatott. Ezt úgy tíz percig csinálta, utoljára aztán beleerősített, és forogni kezdett saját tengelye körül. Kockás nadrágját kivéve semmi nem hasonlított emberi mivoltára. Lassan érlelődött bennem a röhögés, aztán megállíthatatlanul kibuggyant, mert én ilyen ütődött figurát még sosem láttam. Megkérdeztem tőle, hogy mit művel, erre abbahagyta, kicsit szemrehányóan rám nézett, és közölte, hogy információkat kért le a parancsnokságról, de most nem sikerült, mert egyrészt rossz az adás, másrészt pedig megzavartam. Már fetrengtem, sőt, fuldokoltam a kacagástól, mikor hirtelen azt éreztem, hogy megragadja a lábamat, lerántja a cipőmet, és egyik csápját a talpamon keresztül a térdemig vezeti. Úgy meglepődtem, hogy nyikkanni se mertem. Néztem, ahogy valami zöldes fényű dolog áramlott belém az ő karján keresztül, és lassan repedezni kezdett a hasamon a bőr. Virgonc kis nyúlványok türemkedtek ki, és azon gondolkoztam, hogy miért is nem vettem ezt észre korábban. No de hogy lehessen az embernek hétköznap a gyomrát kifordítania?

Mikor már teljesen úgy néztem ki, mint ő, barátságosan hátba vert, és megkérdezte, emlékszem-e már? Csak a fejemet ingattam, és teljesen meg volt rökönyödve.

– A fene ezt a rossz vételt – dohogta –, nem tudom lekérni az adatlapodat, na mindegy, figyelj rám. Küldetésed van. Te egy agylágyító vagy, és képességed van arra, hogy az emberi lények genetikai összetételét manipuláld. Eddig világos?

Nem volt az, de úgy tettem mintha érteném. Arra gondoltam, hogy előbb-utóbb majd csak kisül valami. Társam folytatta:

– Most bemegyünk Győrbe, mert meg kell szereznünk egy különleges génösszetételt. Szedd a lábad. Ha megvan, majd mondom a további információkat. Ja, egyébként Döcögő Muki vagyok, kétszáz éve a parancsnokod, egyetlen jó barátod. Ha leülepszenek ezek a napkitörések, akkor talán sikerül kapcsolatba lépni a központtal, és lekérheted az adatlapodat.

– Ejha, nagyon fontos ez a küldetés. Bizonyára azért választottak engem, mert én vagyok a legjobb.

– Nem. Mi a Kelekótya Agylágyítók ügyosztályához tartozunk. Most nem megyek bele a részletekbe, de azért kell nekünk megoldani a feladatot, mert az Agystimulálók elit csoportja nem ér rá, és vészhelyzet áll fenn. Muszáj tenni valamit, és te voltál a legközelebbi bevethető ügynök. Sajnos én nem rendelkezem azokkal a képességekkel, amelyekkel te, így nem tudtam elvállalni a feladatod. Minden szempontból te vagy a legmegfelelőbb.

Még mindig értetlenül álltam a dolog előtt, bambán toporogtam, de Muki határozott, elszánt mozdulatokkal, jó néhányszor fenéken billentett karcsú csápjaival, és hátamat verdesve arra ösztökélt, hogy sebesen haladjak a város felé. Megadóan engedelmeskedtem, és nemsokára Győr kellős közepén álltunk, a székesegyház előtt. Csápjainkat természetesen behúztuk, fejünkbe sapkát nyomtunk, amit mélyen lehúztunk, hogy gülü szemeinkkel ne keltsünk túl nagy feltűnést. Muki izgatottan szaladgált, előkerített valami papot, hosszan tárgyalt vele, pénzt adott neki, aztán kisvártatva beléphettünk a kincstárba.

A lélegzetem is elakadt, mikor a sok ereklyét megláttam.

– Ez meg mi? – böktem az egyikre.

– A Szent László herma. Ezért jöttünk, te ütődött! Most szépen kivesszük belőle a szent koponyacsontját, te kivonod belőle a genetikai információt, és elsliccolunk!

– Még mit nem! Én ugyan nem fogok egy halott csontjaiban turkálni!

De Muki úgy nézett rám, hogy jobbnak láttam tovább nem vitatkozni. Elővett egy furcsa, golyóstollra emlékeztető szerkezetet, megérintette a hermát, ami egyszerűen szétmállott, és előtűntek a megsárgult csontdarabok.

– Gyorsan – mordult rám parancsnokom –, vedd ki a mintát!

Kinyújtottam csápomat, és megérintettem a koponyaszilánkot. Éreztem, ahogy valami különös, megmagyarázhatatlan érzés áramlik belém, és a szám is tátva maradt a csodálkozástól.

– Jól van, ügyes vagy! – rikkantotta Muki, és legnagyobb megdöbbenésemre a szétolvadt ereklyetartó visszarendeződött eredeti formájára. Mintha semmi sem történt volna. Egy perccel később pedig ismét az utcán voltunk, elloptunk egy kocsit, és vad száguldásba kezdtünk. Egyenesen Budapest felé vettük az irányt.

– Na most – oktatott menetközben Muki –, Szent László génállományát a célszemély testébe kell juttatnod, és össze kell keverned az ő génjeivel, hogy a mutáció létrejöhessen. Vigyázz, mert az átvitel csak orális úton lehetséges! Agyi szinten is változásokat kell végbevinned, nesze, itt egy kézikönyv, ezt olvasgasd. – Azzal a kezembe nyomta a Galaktikus Agystimulálók vaskos kézikönyvét. Buzgón olvastam, és mire célhoz értünk, már tökéletesen tisztában voltam feladatommal. Megálltunk egy óriási épület előtt, ahonnan zene és beszélgetésfoszlányok hallatszottak. Muki körbeölelt csápjaival, és éreztem, hogy megint belő azzal a zöld izével. Mire kiszálltam az autóból, testem csinos, kívánatos nő alakját vette fel. Megmutattam meghívómat a marcona ajtóőröknek –ezt is parancsnokom intézte–, és máris belibbentem a buli forgatagába.

Öltönyös urak, elegáns hölgyek mindenfelé. Nem vitás, a felső tízezer exkluzív partijába nyertem bebocsátást. Egy ideig pezsgőspohárral a kezemben tébláboltam, aztán végre felfedeztem a célszemélyt a szoba közepén. Megvártam, míg otthagyta beszélgetőpartnereit, és a férfimosdó felé vette az irányt. Elé sodródtam, egy hirtelen mozdulattal a karjába vetettem magam, és szájon csókoltam. Éreztem, ahogy nyelvem hegyéből vékony szálak iramodnak ki, és felkúsznak az agyába. Beléfecskendeztem az örökítő anyagot, átállítottam néhány dolgot a szürkeállományban, aztán lecuppantan róla.

– Elnézést elnök úr, de nem bírtam ellenállni! – csacsogtam kedvesen, majd otthagytam Magyarország első emberét, aki valószínűleg fel sem fogta, mi történt vele, olyan gyorsan történt minden.

Sietősen elhagytam az épületet, és vadul köpködtem, miközben Muki kaján vigyorral az arcán megjegyezte, hogy a célszemélyt előtte mindig meg kell itatni mentolos pezsgővel. Nem állhattam meg, hogy kupán ne csapjam, miközben felszabadultan örvendeztünk a küldetés sikerességén.

***

Egy hónap múlva, már a Föld körül keringő láthatatlan űrhajó vezérlőjében üldögéltünk. Visszatértek az emlékeim, és fölöttébb büszke voltam, hogy ilyen pompásan teljesítettem a rám szabott feladatot. Muki parancsnok enyhén ingerült mozdulatokkal váltogatta a Földről befogott magyar csatornákat. Lélegzetvisszafojtva figyeltük a miniszterelnök szerepléseit.

– Nem lett egy fejjel magasabb – sóhajtottam.

– Igazságos sem lett, és egy árva templomot, vagy kórházat sem építtetett! Hol van belőle a lovagiasság, erényesség, vallásosság? – aggodalmaskodott Muki.

– De nézd, milyen harciassá vált, az már valami, nem?

– Te Rudi, hát világosan elmagyaráztam, hogy stimulálni próbáld az agyát, nem pedig lágyítani!

– Nem az én hibám! Talán lassabb a reakcióideje. Várjunk még egy-két hónapot.

– Á, ennek már annyi! Nézd a szemét: teljesen megzápult az agya.

– Van akin nem lehet segíteni, még génmanipulációval sem – zártam le a vitát.

– De kár. Pedig most előléptethettek volna! Na mindegy. Ki a következő célpont?

– Kim-Jong Il, észak-koreai elnök. A küldetésünk: teljes agylágyítás.

– Jól van. Elkell már ennek a fajnak egy jó kis atomháború.

Sietősen feltápászkodtunk, emberi alakot öltöttünk, és megindultunk a teleportáló kabinba. Pár perc, és újra akcióba lendülhetünk. Útközben arra gondoltam, hogy most biztosan sikerülni fog, mert éppen az effajta feladatok a legfőbb specialitásom. Hát így lettem különleges, agylágyító ügynökké.