Kellemes, őszi délután volt. A játszótér zsongott, szinte teljesen megtelt kisgyerekekkel. Futkároztak, kacagtak, élvezték a késői meleget, a természet színpompás ruháját, melyet mintha kifejezetten az ő kedvükért öltött volna. Vasárnap lévén, autót alig-alig lehetett látni, aki csak tehette sétált, vagy kerékpárra pattant. Idilli hangulat töltötte be a városka parkjának minden négyzetcentiméterét.

Az üveggolyó egy padon üldögélt, néhány olvasgató anyuka társaságában. Egészen felforrósodott a nap sugaraitól, színei minden irányból másképp csillantak. Gyönyörű volt, mégsem törődött vele senki. Kis gazdája épp a homokozót gyepálta valamilyen rejtélyes okból, a felnőttek pedig... nos, őket nem érdeklik holmi üvegjátékok. Amint megszűnnek gyereknek lenni, már fogalmuk sincs az ilyen apró dolgok szépségéről.

Őszintén szólva egyáltalán nem is bánta, legalább nyugton van addig is. Elege volt már az izzadt kezecskék szorításából, a szűk zsebekből, sötét táskákból, és az ágyak alatti pókhálós zugogból. Szerette a fényt, a szabadságot, ha kedve szerint, akadály nélkül gurulhatott. Most is erről álmodozott.

Hirtelen azonban sötétség borult rá, érezte, hogy felemelik.

- Tedd le, az az enyém!

- Nem teszem! Most én játszok vele!

- De az az enyééééém! Anya, szólj már rá!

- Akkor eldobom!

- Add vissza!

Ezt utálta legjobban. Amikor vég nélkül rángatták, dobálták, marakodtak rajta. Rázkódott ide-oda a csöppnyi tenyér fogságában, és azt kívánta, tulajdonosa váltsa valóra fenyegetését, és hajítsa őt messzire.

Óhaja teljesült. Hirtelen enyhült a szorítás, majd elvakította a kora őszi napfény.

- Au, ez forró!

Egy erős lökést érzett, majd megindult felfelé a levegőben. Mind magasabbra repült, s ahogy forgott az ég kékjének háttere előtt, színei vibráltak. Odalenn tátott szájjal nézték a gyerekek, majd az egyikük szája legörbült:

- Most el fog törni!

- Nem fog!

- De igen! Leesik és darabokra törik! A te hibád!

Az üveggolyót azonban nem érdekelte, mi fog történni vele, miután földet ér. Még soha nem érezte magát ennyire könnyűnek és szabadnak. Sebesen pörgött, suhant a magasba, földöntúli csillogást szórva maga köré, mintha ő maga választotta volna a repülést, és ebben senki sem akadályozhatta meg. Útja során elhaladt néhány pillangó mellett, megcsodálta papírvékony, remegő szárnyacskáikat, egyiküket csaknem el is sodorta. Még mindig emelkedett, de már egyre lassabban, s ahogy röppályája csúcsára ért, az idő megállt. Mintha egy pillanatra egybeolvadt volna a Nappal, az éggel, a léggel. Boldog volt.

Újra elindult, ám ezúttal már lefelé tartott, s bár nem függőlegesen, azért meredeken kezdett zuhanni. Süvített mellette a levegő, de nem bánta. Egy dologra gondolt csupán , ami békével töltötte el. Megérte.

Vészesen közeledett a talaj felé, majd leérve jókorát koppant a betonjárdán. Eleinte nagyokat pattant, majd egyre kisebbeket, míg végül gurulni kezdett, egyenesen a lejtős főút felé. Gömbölyű testén megjelent egy hajszálrepedés, de egyben volt. Már csak az utat figyelte. Folyamatosan veszített lendületéből, ám ha kiér, onnan gurulhat úgy, ahogyan mindig is szeretett volna. Gyorsan, akadály nélkül. Már csak körülbelül tíz méter. Kilenc... nyolc. Néhány autó suhan el az úton. Hét. Egy biciklis. Hat... öt. Kutyasétáltatók. Négy. Eltűnnek a zajok. Három... kettő. Eltűnnek a színek. Már csak egy méter és szabad lesz. Sötétség borult rá.

- Megvan, elkaptam!

- Akkor add vissza, mert az enyém!

- De én fogtam meg előbb!

- De az az én játékom, Anyaaaaaaaaa!

A szorosan összezárt, forró kezek hadonászni kezdtek, de az üveggolyó már nem érezte. Abban a pillanatban, amikor ismét fogoly lett, valami meghasadt benne. A kis ujjak szétnyíltak, az arcocskák szomorúan néztek rá.

- Eltörted! Mondtam, hogy ez lesz!

- Nem is én voltam, az előbb még gurult!

- De eltörted! Utállak!

- Tudod mit? Én is téged!

A gyönyörű, meleg őszben két fél üveggolyódarab szállt el ismét a pillangók mellett, de nem csodálta meg senki. Eltűnt a csillogása, színpompája, már forogni sem tudott.

- Ez csak egy vacak. Add ide a labdát!

- Nem adom! Anyaaaaaaaaaaa!