Lassan tavaszodott. A vastag hótakaró egyre olvadt, alóla itt-ott kikandikált már néhány hóvirág és fűszál. A levegő megtelt madárcsicsergéssel, a nap langyosan simogatta a fakadó rügyeket. Az állatok is előbújtak téli odvaikból, hajlékaikból és falatoztak az új évszak hozta friss ízekből.
    Az erdő mélyén egy aprócska tölgyfahajtás ébredezett lustán, megremegtetve piciny ágacskáit.
 - Hűha! - ámuldozott. - Milyen jó meleg van! Tessék mondani, mi ez a kellemes érzés? - kérdezte a mellette álló Hatalmas Tölgytől.
 - Ez a tavasz Kishajtás. Új életre kelünk mind - felelte az óriás és kinyújtóztatta méretes koronáját, mely még üres volt ugyan, de már látszottak rajta ruhája kezdeményei.
 - Tavasz... - suttogta a kicsi áhítattal és mélyen magába szívta az édes illatokat, melyek már hozzá is eljutottak néhány lenge fuvallatnak köszönhetően.
Gyönyörködve nézte a természet ébredezését, s vidáman kacagott ahogy a könnyű szél játékosan megcsiklandozta.
 - De édes gyerek! - mondta Tavaszi Szellő, aki ilyenkor járta a környéket hogy segítsen Napsugárnak a hó maradékát felszárítani.
 - Az - nevetett Napsugár is és lágyan megcirógatta a vékony ágacskákat. - Reméljük szép nagyra nő majd.
 - Miért kell szép nagyra nőnöm? - kíváncsiskodott Kishajtás bizseregve.
 - Hogy neked is legyen madarad - szólt le a nagy fa és megrezzentette az egyik fölső ágát. Feltekintettek.
A vastag ágon egy parányi, szürkészöld élőlény ült, trillázva, köszöntve a jóidőt.  A szárnya és a farktolla egyik részén citromsárga sávok virítottak. Kishajtást teljesen lenyűgözte a látvány.
 - Nahát, ő a te madarad? Az meg mit jelent? Hogy hívják? - faggatózott.
 - Minden évben rajtam fészkel, én helyet adok neki és óvom, cserébe ő megszabadít a bogarak lárváitól, tisztán tart engem. A neve Zöldike - tájékoztatta az idősebb.
 - Nagyon szép név és ő is nagyon-nagyon szép - csacsogott kedvesen a pici, majd boldogan körülnézett: - És hol az én madaram?
 - Az csak annak lehet, aki már képes őt megóvni. Te még nagyon apró vagy - cibálta meg pajkosan Tavaszi Szellő.
 - Még sokat kell nőnöd - bólogatott Napsugár is.
 - Ó... - szontyolodott el a növényke és vágyakozva bámulta a csodálatos hangú teremtményt.
 - Akkor gyorsan megnövök! - rikkantott aztán vidáman és nyújtózkodni kezdett. Erősen koncentrált, minden erejét összeszedve, a végére egészen belezöldült, de egy fikarcnyit sem lett magasabb. A többiek nevettek.
 - Soká lesz még az, nagyon soká - dörmögte Hatalmas Tölgy és visszavonult kibontogatni a leveleit. A szél is továbbment a dolgára, a nap pedig egy felhő mögé bújt. A kis facsemete magára maradt és továbbra is bánatosan tekintgetett a magasba, a madara után sóhajtozva.
 - Akkor is megnövök, majd meglátjátok - dünnyögte durcásan és megint megpróbált nyújtózni egy kicsit, de mindhiába.
 - Türelem csöppség. Nőni nem így kell - szólt egy kedves hang hirtelen, kicsit távolabbról.
Kisbagoly volt az, aki egy másik fáról az egészet végighallgatta és megsajnálta a pöttöm növénykét. Fejét enyhén oldalra fordította és úgy tekintett le rá.
 - Te tudod hogy kell? Megtanítasz? Kérlek! - könyörgött a kicsi.
Kisbagoly egy darabig töprengett, majd így felelt: - Rendben, megtanítalak. De várj, mert még van egy kis dolgom.
 - De visszajössz? Megígéred? - kérdezte a fácska.
 - Megígérem. Csak várj - bólintott amaz. Elrepült és Kishajtás boldogan kiáltotta az erdő lakóinak: - Halljátok? Hamarosan nagy leszek és nekem is lesz madaram!
   Ettől a perctől kezdve csak várta vissza Kisbaglyot, aki majd megtanítja hogyan nőjön nagyra. Teltek múltak az évek és többé nem szomorkodott. Gyakran beszélgetett Hatalmas Tölggyel, meg a többi fával akik körülötte voltak, és Tavaszi Szellő is meglátogatta minden évben egy kis csiklandozásra.
Időnként körülnézett és fülelt, hátha észreveszi a segítőkész tollast, aztán tovább várt. A 15. tél is elmúlt.
   Egyik reggel Napsugár finoman cirógatta meg őt, ébresztgette téli álmából.
 - Jó reggelt! - melengette, simogatta.
 - Jó reggelt Napsugár! Neked is Tavaszi Szellő! - mosolygott, mert az egyik fölső ágán különös birizgálást érzett.
Erre egy halk kuncogás volt a válasz a magasból: - Ejnye, hát már meg sem ismersz? Méghogy én egy szellő? - nevetgélt valaki.
Kishajtás jobban megfigyelte az ágai közt megbúvó lényt.
 - Kisbagoly? - kérdezte meglepetten. - Hát visszajöttél? Hát mégis visszajöttél! - örvendezett.
 - Megígértem - mondta szelíden a madár. - De a nevem már nem Kisbagoly. Bagolyhölgy vagyok. Te sem vagy már Kishajtás - koppintotta meg csőrével finoman az erős ágat amin ült. - Ifjú Tölgy lettél.
 - Akkor mostmár megtanítasz szép nagyra nőni? - kérdezte a fiatal fa.
 - Dehát már szép nagy vagy! - nevetett Napsugár.
És valóban. Már nem kellett magasra néznie amikor a többi fával beszélgetett, s nem hajlott meg az erős viharok alatt sem. Megértette.
 - Így tanítottál. Csak várnom kellett - döbbent rá mosolyogva.
 - Igen - tollászkodott Bagolyhölgy. - Kérdezhetnék tőled valamit?
 - Bármit - felelte az immáron Ifjú Tölgy, s büszkén nézegette magát.
 - Lehetnék én a madarad? - jött a félénk, halk kérés.
A fiatal fa úgy érezte, ez a legszebb tavasz egész eddigi életében. Huncutul megrázta az ágat amin a madár ült és csak annyit felelt: - Hiszen mindig rád vártam.