Kellemes, őszi délután volt. A játszótér zsongott, szinte teljesen megtelt kisgyerekekkel. Futkároztak, kacagtak, élvezték a késői meleget, a természet színpompás ruháját, melyet mintha kifejezetten az ő kedvükért öltött volna. Vasárnap lévén, autót alig-alig lehetett látni, aki csak tehette sétált, vagy kerékpárra pattant. Idilli hangulat töltötte be a városka parkjának minden négyzetcentiméterét.

Az üveggolyó egy padon üldögélt, néhány olvasgató anyuka társaságában.

  Csendes téli este volt, az a fajta téli este, amikor nem mozdul a világ, hallgat minden, mintha a Földnek még a lélegzete is belefagyott volna a Nagy Változásba. S ebben a mozdulatlanságban - ha az ember jobban megfigyeli, ha nem csak úgy a fejét leszegve baktat hogy a csípős hideg ne bántsa annyira az arcát -, ebben a megállt pillanatban mégiscsak van valami mozgás. A hófehér takaró tetején, mely mázsás súlyként hullott a tájra, millió aranyló-ezüstös pontocska táncol szikrázva a holdfényben, fittyet hányva a hidegre, a dermedt némaságra.

                                          
  
      Lassan tavaszodott. A vastag hótakaró egyre olvadt, alóla itt-ott kikandikált már néhány hóvirág és fűszál. A levegő megtelt madárcsicsergéssel, a nap langyosan simogatta a fakadó rügyeket. Az állatok is előbújtak téli odvaikból, hajlékaikból és falatoztak az új évszak hozta friss ízekből.
    Az erdő mélyén egy aprócska tölgyfahajtás ébredezett lustán, megremegtetve piciny ágacskáit.

  Becsöngettek. Vége a nyári szünetnek, a gyerekek örültek is, nem is, de ennek mindenképp hangot adtak.
A tágas helység inkább hasonlított egy felbolydult méhkashoz, mintsem tanteremhez.
Miss Green alig tudta lecsillapítani a kis kompániát.
- 5. osztály! Azonnal leülni! Ha nem vettétek volna észre, elkezdődött az iskola!
Elizabeth Green fiatal, vékony kis tanárnő volt, de ha kieresztette a hangját azt még az öreg Joe is meghallotta lent, a gondnoki szobában.
Most is hatásos volt, mindenki megkereste szépen a helyét és a zsibongás is halkult valamelyest.

 A szürke kabátos férfi


  A szürke kabátos férfi csak ült az állomáson. Nem csinált semmit,mozdulatlanul bámult maga elé,mégis nagyon nyugtalanító jelenség volt.
 Szintén szürke kalapját a szemébe húzta és várt. Az emberek elhúzódtak mellőle,csak lapos oldalpillantásokat vetettek rá,viszolyogtak tőle. Akinek mégis el kellett haladnia mellette,beleborzongott a látványába és a szagába. Mintha hullaszaga lett volna. Senki sem tudta mióta ült a padon,de úgy rémlett már ott volt,mielőtt bárki odaért volna.

 5. emelet: Mennyország ( Vigyázat,az ablakok könnyen nyílnak! )

Szombat éjjel.
  - Várj,mindjárt meglesz a kulcsom,hülye táska,semmit sem lehet megtalálni benne - motyogta a lány,s közben a falnak dőlt.
Nagyon szédült. Rengeteget ivott ő is,a férfi is,egész éjjel mulattak. Még a nevét sem tudta,de kit érdekel,a fene se akar hozzámenni. Csak egy éjszaka és kész. Az ujjai beleakadtak egy szőrcsomóba ahogy matatott. Ezt a kulcstartót még évekkel ezelőtt kapta a barátnőjétől,hogy könnyen megtalálhassa.