Csendes téli este volt, az a fajta téli este, amikor nem mozdul a világ, hallgat minden, mintha a Földnek még a lélegzete is belefagyott volna a Nagy Változásba. S ebben a mozdulatlanságban - ha az ember jobban megfigyeli, ha nem csak úgy a fejét leszegve baktat hogy a csípős hideg ne bántsa annyira az arcát -, ebben a megállt pillanatban mégiscsak van valami mozgás. A hófehér takaró tetején, mely mázsás súlyként hullott a tájra, millió aranyló-ezüstös pontocska táncol szikrázva a holdfényben, fittyet hányva a hidegre, a dermedt némaságra.

   Ezen a sötét, ám ragyogó téli estén egy aprócska ház még apróbb konyhájában épp vacsorához készülődtek. A szűk kis helységet bejárta a tűzhelyből áradó meleg, s a tetején sülő szalonna és sonka illata. A tűz vidám pattogását elnyomta az étel sercegése és a tányérok, evőeszközök csengése. Karácsony volt. Irénke néni ilyenkor mindig nagyon készült, igyekezett ünnepi lakomát készíteni abból a kevéskéből ami volt.
 - Az ünnep azért mégiscsak ünnep, igaz-e Jóska - dünnyögte.
 - Igen Irénke - hallotta férje hangját az egyetlen szobából.
 - No, akkor mindjárt megvagyok és ehetünk. Szép lett a fa ugye?
 - Mindig szép. A Julcsi nem jön idén?
 - Eh, dehogynem jön, majd kimegyek elibe. Tudod hogy fél egyedül csatangolni.
 - Menjek-e?
 - Maradjál csak a fájós lábaddal, nincsen messze, majd én hozom - zárta le a témát Irénke és a hátára terítette a vastag fekete kendőjét. Lehúzta az ételt a tűzhely szélére és kiment az ajtón.

Gondosan bezárta maga után,mert Jóska fázós ember volt mindig is, és ő nem engedi többé hogy vacognia kelljen. Bezzeg a Julcsi szereti a hideget, gyerekkorában is a tél volt a kedvenc évszaka. Naphosszat el tudott játszani odakint a hóban-fagyban, az sem érdekelte ha vörösre dagadtak a kezei a nagy hóemberépítésben vagy szánkózásban. Ha az asszony kérlelte hogy menjen már be, hisz megfagy, csak nevetett és azt felelte hogy ő bizony szebb halált el sem tudna képzelni, mint belemúlni ebbe a ragyogásba. Mert bizony Julcsi látta hogy táncolnak a szikrák a havon és ez a világ egészen megbabonázta. Előfordult hogy órákig ült a szánkóján, vagy egy deres fatörzsön és csak bámulta, míg teljesen át nem hűlt.
Irénke néni lassan elindult a kert vége felé. Csak a hó roppanása törte meg az éj csendjét, ahogy lépkedett. Cudar hideg volt megint, pont úgy ahogy akkor.  De arra nem szeretett emlékezni, így csak lépdelt tovább, míg meg nem látta a lányát. Ott gubbasztott a sötétben,egy kis kőoltár  mellett és a tájat bámulta, mint mindig így télen. Nem szólt, nem fordult az anyja felé, csak meredt előre és mosolygott.
 - Gyere Julcsikám - állt meg fölötte az asszony.
 - Még nem akarok. Olyan szép.
 - Szép, szép, akkor is menjünk. Karácsony van, hiszen hozzánk készültél.
 - Nem úgy volt hogy apa jön elém?
 - Úgy volt igen, de én jöttem. Neki fáj a lába. No, kelj fel, induljunk.
 - Nekem jó itt.
 - De én szeretném ha velem lennél. Odabent a házban.

Irénke néni lehajolt és a karjaiba vette Julcsit. Nagyon nehéznek érezte, olyan nehéznek mint az ólom, de vitte rendületlenül, botladozva a ház felé. Beérve aztán megsimogatta, letörölgette róla a havat és az asztalra tette egy fiatal, mosolygós lányt ábrázoló fénykép mögé.
 - Így ni, mostmár sokkal jobb. Gyere Jóska te is - szólt és bement a szobába, ahonnan kisvártatva egy másik urnát hozott ki az öreg fényképével és a lány mellé tette.
 - Ehetünk - közölte és nekifogott a sonkának. Közben eszébe jutott egy történet két szerencsétlenről, akik néhány évvel ezelőtt megfagytak, épp karácsonykor. Egy apa, a lánya elé menet elesett a gyenge lába miatt, de a lány megtalálta és megpróbálta őt hazavinni. Nem bírta el, így melléfeküdt hogy a testével melegítse. Aznap éjjel iszonyú hideg szél volt és soha többé nem keltek fel. Megborzongott. Az ilyesmit nem lehetne ép ésszel kibírni.
 - Örülök hogy együtt vagyunk - mondta néhány perc múlva.
 - Mi is - felelték a képek mosolyogva és Irénke néni megnyugodott hogy náluk minden a legnagyobb  rendben van.