Becsöngettek. Vége a nyári szünetnek, a gyerekek örültek is, nem is, de ennek mindenképp hangot adtak.
A tágas helység inkább hasonlított egy felbolydult méhkashoz, mintsem tanteremhez.
Miss Green alig tudta lecsillapítani a kis kompániát.
- 5. osztály! Azonnal leülni! Ha nem vettétek volna észre, elkezdődött az iskola!
Elizabeth Green fiatal, vékony kis tanárnő volt, de ha kieresztette a hangját azt még az öreg Joe is meghallotta lent, a gondnoki szobában.
Most is hatásos volt, mindenki megkereste szépen a helyét és a zsibongás is halkult valamelyest. De azért még mindig volt mondanivalójuk,hiába, hosszú volt a nyár.
- Nyugodjatok meg, mindenki elmesélheti mi történt vele a szünidőben, ezt az órát erre szánjuk - mosolygott miss Green.
A kezek szinte egyszerre lendültek a magasba.
- Én a nagymamámnál voltam!
- Én a tengernél!
- Nekem vettek egy új bringát!
És megint egyszerre beszéltek.
- Jól van,jól van, csak egyesével,így nem értek semmit - a tanárnő már nevetett.
  Szép sorban felszólította a gyerekeket, és mindenki beszámolhatott az élményeiről. Örömmel hallgatta őket, jó volt látni ahogy lebarnultak, mosolygósak, és talán még nőttek is egy kicsit. Rengeteg mondanivalójuk volt. Mire a végére értek már csak pár percük maradt, de még egyvalaki nem mesélt.
- És te Noel? Veled mi történt a nyáron? - kérdezte szelíden a tanárnő a kisfiúra nézve.
Mindenki hátrafordult. Noel az utolsó padban ücsörgött egyedül. Olyan kicsi volt, hogy a tanulópad teteje az álláig ért. Görnyedten ült, másképp nem is tudott, ugyanis púpos volt. Mélybarna szemei ijedten néztek vissza sápadt arcából.
- Én...
- Hé, Quasimodo, nyáron nyitva van a Notre Dame? - vágott közbe gúnyolódva Will Banks, az osztály legvagányabbja.
Mindenkiből kitört a nevetés.
- Szégyelljétek magatokat! - kiabált miss Green kétségbeesetten.
Szerencsére az óra végét jelző csengő megmentette a kis púpost a további piszkálódástól.
A gyerekek kitódultak a teremből, s a hangos kacagás lassan elnémult. Ketten maradtak. A tanárnő odasétált a hátsó padhoz és leült a fiú mellé.
- Ne is törődj velük! - súgta oda.
Noel szomorúan nézett a nőre,de tekintetében ott volt a beletörődés.
Igen, a mama is mindig ezt mondja. Ne törődj velük. Te más vagy és ezt nem tudják elfogadni. Hogy különleges vagy.
Nem szólt.
- Na és mit csináltál a nyáron?- tette fel újra a kérdést miss Greeen.
- Játszottam.
A hangja halk volt,fejét lehajtotta.
- Kivel játszottál, van barátod?- egy barátjáról sem tudott.
- A testvéremmel - jött a szűkszavú válasz.
Ez még meglepőbb volt. Elizabeth tudomása szerint a fiúnak nem volt testvére. Igaz ugyan hogy ikerterhességből született,de a másik baba meghalt, úgy mondták. Ez a fiú meg ilyen lett.
- Noel drágám, neked nincs is testvéred.
Gyakran előfordul, hogy a magányos és zárkózott gyerekek képzelt barátokkal társalognak. Noel valószínűleg képzelt magának egy öcsikét vagy hugicát.
- De igen, van - minden szón hangsúly volt.
- Jól van, értem - a tanárnő picit zavarba jött.
Csend lett. A fiú a padot nézte, a nő pedig őt. Pedig milyen helyes kis kölyök, ráadásul jólnevelt és intelligens. Ő volt a legjobb tanuló az osztályban, a többiek természetesen emiatt is utálták.
- Miss Green...
- Igen Noel?
- Mi barátok vagyunk?
- Igen, azt hiszem - húzta össze a szemöldökét Elizabeth - legalábbis szívből örülnék neki.
A fiú lassan felé fordította a fejét és halványam elmosolyodott. Pár pillanatig nézték egymást.
- Miss Green...
- Tessék Noel.
- Most is itt van velem a testvérem, akarja hogy bemutassam neki?
A tanárnő lefagyott. Ő nem pszichológus, fogalma sincs mit kell mondani ilyenkor, hogyan kell ezt a helyzetet kezelni. De szerette a fiút és nem akarta hogy újra bezárkózzon.
- Rendben van, mutass be - bólintott.
A kölyök arcán huncut mosoly jelent meg és körülnézett, hogy biztosan nem látja őket senki. Lassan kigombolta az ingét.
Elisabeth-ben megállt a lélegzet. Még soha senki nem látta a fiút ruha nélkül, fel volt mentve a tornaórák alól és az iskolaorvost sem vették igénybe, saját orvosuk volt.
- Noel...mégis mit csinálsz? - már bánta hogy belement ebbe a játékba.
- Cssssss..., a mama azt mondta, soha, semmilyen körülmények közt ne tegyem ezt, de maga a barátom miss Green. Az egyetlen barátom. Lassan lecsúsztatta magáról az inget.
Ami akkor tárult a nő szeme elé,olyat még rémálmaiban sem látott. Bámulta Noel púpját és... az visszabámult.
A másodpercek óráknak tűntek, mintha egy lassított filmben játszódna.
A púp pislantott egyet, mire ő összerándult. Jobban megnézte. Olyan volt mint egy kis fejecske, de csak a szemei látszódtak. Kis kíváncsi, barna szemek. Mint Noelé. Újabb pislogás.
A szempár alatt nyolc kis ujjacska kandikált ki a gyerek hátából. Elizabeth a döbbenettől megszólalni sem tudott.
Szóval tényleg ikrek voltak. Itt van a másik. Nem halt meg. Itt van és most engem bámul.
A látvány visszataszító volt. Mintha az a másik még tudott volna egy kis rést szakítani magának a fiú testén, mielőtt a természet végleg bezárta volna oda. Noel volt a börtöne, ő pedig örökre a rabja lett.
A kis ujjak egyszercsak megmozdultak és vidáman integettek neki.
- Noel...ez...mozog...- lehelte a nő, majd kecsesen elájult. Ez már sok volt.
- Jaj Zoé, mondtam hogy maradj nyugton, látod most mit csináltál - szólt hátra szemrehányóan a fiú.
A púpja szégyenkezve pislogott párat, aztán becsukta a szemét.
Noel felöltözött, s miközben kisétált a tanteremből arra gondolt, milyen jó hogy mostmár neki is van barátja.