Az öregember újult erővel elindult. Megkerülte a mocsarat, amiben legelőszöri ittjártakor kis híján elmerült, és határozott léptekkel, mindenre elszánt tekintettel ment előre. Közben fél szemét a dagonyás területen tartotta. Így ránézésre nem is tűnt annyira szörnyűségesnek.
   A szabálytalanul hepehupás talaj sem fogott ki rajta. Hozzászokott már a lába. És különben is, most repült. Fél méterrel a föld fölött járt, lebegett. Legalábbis így érezte. Mintha láthatatlan kötélen húzná egy láthatatlan kéz, egy láthatatlan hely felé… És ekkor az ismerős, meleg fuvallat lágyan megcirógatta arcát. Kellemesen megborzongott.
   A hang azon a néven szólította, melyhez kötődő emlékei teljesen feledésbe merültek.  
   - Gyere, Viktor, szükségünk van rád!
   - Ki vagy te? – tudakolta Viktor. Válasz azonban nem érkezett, helyette megismétlődött a felszólítás, ezúttal hangosabban, erőteljesebben.
   Viktor pedig engedelmeskedett. Úgy érezte, nem tehet mást. Arca nem tükrözött meglepettséget vagy félelmet – csupán elszántságot.  
   Már emlékezett mindenre. Gyermekkorában gyakran mondták neki, ne tegye be a lábát olyan helyre, amely nem tűnik kifogástalanul biztonságosnak. Ő persze igyekezett e tanácsokat semmibe venni, hiszen fiatal volt még és bohó. Élvezni akarta az életet, nem törődött a körülötte leselkedő veszélyekről. Ha jól belegondolt, ez szinte semmit sem változott az elmúlt ötven évben.
   Az előtte álló, három méter magas vaskapu akkoriból egy régi, elhagyatott házra emlékeztette, ahová, mindenre kíváncsi kisgyerekként, természetesen sokszor ellátogatott. Mindig csak egyedül, mint a többi magányos, népszerűtlen csodabogár. Ám annak ellenére, hogy senki nem kísérte el, egyáltalán nem érzett félelmet. Sőt, néha jóleső boldogsággal töltötte el, ha csak a kísérteties épület közelében lehetett. Mert bár egymaga volt, ott mégsem érezte magát elveszettnek. Megtalálta azt a valamit, amit minden ember keres, némelyek egész életükön át, reménytelenül. Értelemre lelt.
   Tűnődve vizsgálta a kaput, és meglepetésében elkerekedett a szeme. A nyílászárón nem volt kilincs, és semmiféle jel nem utalt rá, miképpen lehetne bebocsátást nyerni.
   Viktor nekiugrott, veszettül nyomta, de hiába, az egy tapodtat sem mozdult. Elindult hát a fal mentén az egyik irányba, remélve, valahol véget ér, és átkelhet, anélkül, hogy a kapuval kelljen kísérleteznie.
   Miközben a behatolási pontot kereste, egyre inkább a reménytelenség tavába merülve, észre sem vette, hogy magában beszél.
   - Be kell jutnom! – morogta – Mindenképpen be kell jutnom! Be kell…
   Lába megbotlott valamiben, kis híján a földre teremtette. Megingott, de sikerült állva maradnia. Gondolataiból azonban kizökkentette ez a kis incidens. Abbahagyta a motyogást, és maga elé meredt a földre, hogy lássa, mi akasztotta meg lépteit. A szántóföld buckái között hosszúkás, átlátszó tárgyra lett figyelmes. Felemelte, megforgatta arcától pár centiméterre, és szeme elkerekedett. Az egyik oldalán felirat volt látható, apró, vésett betűkkel. Rossz látásának köszönhetően nem tudta elolvasni a szöveget. Ennek ellenére tudta jól, mi áll rajta…

   … Előbukkant valahonnan egy emlékkép. Úgy tört utat elméjében, ahogy csákány hasít át a jégpáncélon.
   Kamaszkorának legkellemesebb emléke – amikor még úgy gondolta, a világ szép és jó hely. És hogy a hozzá hasonló, maguknak való, magányos gyermekek megtalálhatják benne a számukra leginkább dukáló pozíciót. Ebben a tudatban tengette mindennapjait, melyeknek csúcspontján felkerekedett, fogta a kerékpárját, és meglátogatta kedvenc helyét. A romos épületet…
   A hely első pillantásra magával ragadta. Sokan sokfélét beszéltek róla. Azt híresztelték többek között – mint elhagyott kastélyok esetében szokás -, hogy a házat szellemek lakják, melyek minden éjjel eljöttek, hogy halálra rémítsék a környékbelieket. De Viktor a pletykákra soha nem adott. Szeretett saját maga megtapasztalni dolgokat, még mielőtt véleményt formálna róluk. A házat, melynek homlokzatán évek óta kiakasztva lógott az ELADÓ tábla, különösen szíve csücskének tartotta. Bár ijesztő képet festett, ahogy a kietlen utca végében magányosan állt, futónövényekkel körülölelve, magasra nyúló fák által őrizve; Viktort nem riasztotta el. Sőt, egyenesen vonzotta.
   Aznap is vígan kerekezett az épület felé, rövidnadrágban és vékony pólóban. Lenge öltözéke nem védte kellőképpen a feltámadt, szokatlanul erős széltől. Fázott. Ráadásul attól, amit már távolról látott, lelkébe is hűvös, didergető érzés telepedett.
   A ház előtt elegáns autó parkolt, fényesen csillogva a késő délutáni nap sugaraitól. Az ajtók sorra kinyíltak, majd kisvártatva két felnőtt és egy gyerek szállt ki a járműből. A szülők – amolyan középosztálybeli hivatalnokoknak tűntek – mosolyogva összenéztek. Az apa megragadta fiát, és maga elé terelte. Valamit mondott neki, de Viktor még nem volt hallótávolságon belül. Nem is bánta, sőt, örült, hogy nem kell fültanúnak lennie. Sejtette, miről lehet szó. Tudta, ha igaza van, minden megváltozik; egész élete gyökeresen felfordul.
   És igaza lett…
   Másnap tért csak vissza, tele félelemmel. Remegő lábbal tekert, egész úton attól rettegve, mi vár rá megszokott törzshelyén.
   Ezúttal nem állt az udvaron autó. De nem csak ez volt az egyetlen különbség a tegnapihoz képest. A futónövény eltűnt a házról, a sok magas fa közül pedig most csupán kettő maradt. A többit kivágták. Viktor szomorú szemmel végigmérte a környéket. Leugrott kerékpárjáról, és kitámasztotta azt egy félig meglévő, romos betonkerítésnek. Nehézkes léptekkel elindult a kísérteties épület felé, mely, ebben az új formájában, nem is tűnt annyira ijesztőnek. Inkább magányosnak, elhagyottnak látszott. Viktor megsajnálta. Érezte, tennie kell valamit, különben semmi sem lesz már a régi.
   A hatalmas, kétajtós bejárat előtt mélyen teleszívta tüdejét, majd lenyomta a kilincset. A zár azonban nem engedett. Akárhogy próbálta, ezúttal sehogy nem tudta megmozdítani, holott addig bármikor odament, erőfeszítés nélkül bejutott. Elszontyolodva méricskélte a falakat, melyek iszonyatos magasságokba emelkedtek. Számára lehetetlen volt a feljutás. Még ha a szokásos növényzet a helyén lett volna…
   Így nem tehetett mást, beletörődött. Búsan visszafele tartott a biciklijéhez, amikor a fűben megcsillant valami… egy hosszúkás üvegtárgy. Amikor kezébe vette, rögtön tudta, mi a jelentősége. Nézegette egy darabig, majd eltette a zsebébe, és hazatekert, vidám mosollyal az arcán.

   Viktort emlékeiből egy különös gondolat rángatta vissza a jelenbe. Közelebbről szemügyre vette a tárgyat. Egy üvegdísz volt, vörös rózsaszerű virággá formázva, egyik oldalán a következő felirattal: SZERELEM.
   Ezt végképp nem értette. Tőle olyan távol állt a szó, mint szárnytörött madártól a repülés. Mégis, lelke mélyén úgy érezte, a minden idők leghatalmasabb kapuját kitáró kulcsot tartja a kezében.