Nehéz időket élünk. Bár ezt az emberiség már sokszor mondta, sokféle időben, a mostani mégis más. Rosszabb. Ócska, pótolható használati tárgyakká váltunk, az emberélet talán soha nem ért kevesebbet, mint most. 
   Miután a Föld túlnépesedett, a korszerű technológia felváltotta dolgozók millióit, teljesen kiszolgáltatottakká váltunk. Új hullám söpört végig a világon, aminek a magvai ősidők óta el voltak vetve. Idővel ezek a magvak gyökeret eresztettek, melyek mára annyira elburjánzottak, hogy sokan már arra sem emlékeznek, milyen is volt az élet a nagy változás előtt. Ha néhány éve hallok a mostani rendszerről, nem hiszem el. Talán még a képébe is röhögök annak, aki ostoba jövendöléseivel zaklat. De most, mikor itt állok fehér, hálóingszerű formaruhában, kezemben szorongatva kis motyómat, körülöttem száz és száz hozzám hasonló, kiszolgáltatott társammal...
   A divatból és elvárásokból dogmák alakultak, s ha nem felelünk meg ezeknek, szemrebbenés nélkül, már-már felháborodva, amiért egyáltalán a világon vagyunk, irtanak minket, attól remegve, meg ne fertőzzük őket mocskos mivoltunkkal. 
   Táborokba tömörítenek, de nem a származásunk miatt, árulók sem vagyunk, de még csak bűnözők sem. Ezek a táborok a csúnyák, a kövérek és a hülyék börtöne, ahonnan – bár az illetékesek mást mondanak – kevés az esély a szabadulásra. 
   Először csak az egészséges életmódot sulykolták szervezetek ezrei, de hiába voltál makkegészséges, ocsmány, falánk disznónak tartottak, ha a súlyod nagyobb volt a normánál. A közösségi oldalakról különböző internetes portálok ezerszámra töltötték le és mutogatták átlagos, normális emberek fotóit, kigúnyolták őket, amiért nagy az orruk, vékony az ajkuk, kicsi a mellük vagy csak egyszerűen szerintük csúnyák. Persze a látogatóik imádták ezeket a bejegyzéseket. Minden második hozzászólásban azt ecsetelték, hogy vernék szét az aktuális személy képét, élve elásnák, levizelnék, hogy csak az enyhébbeket említsem.          Pellengérre állították az alacsonyabb intelligenciájú embereket is. Főiskolai végzettség nélkül még egy takarítót sem voltak hajlandóak felvenni, nyelvvizsga hiányában pedig sokan csak álmodozhattak arról, hogy pincérek vagy mosogatók legyenek. Bőven lehetett válogatni a jelentkezők közül. Koros tanárokat kirúgtak és számítógépekre cseréltek, amelyeknek a karbantartása sokkal olcsóbb, mint egy hús-vér ember alkalmaztatása, s már előnyös külső adottságok kellettek egy közönséges eladói munkához is, mondván, egy szép embertől szívesebben vásárolnak. 
   A dolgok odáig fajultak, hogy azokat, akik kilógtak a tökéletesek sorából, nyilvánosan kigúnyolták, megalázták. S hogy miért hagyták mások? Mert az ilyen fajta fellépés természetes, elfogadott volt. A kormány sem tétovázott sokáig, szigorításokat vezettek be. Csökkentették a gyorséttermeket, melyek helyére bioboltok kerültek, többmilliós propaganda hirdetésekkel buzdították az embereket, akarjanak mások lenni. Szebbek, csinosabbak, okosabbak. A plasztikai sebészek és magántanárok véresre keresték magukat, a papokat és a régi kor maroknyi értelmiségét gondolkodás nélkül tönkretették, ha fel mertek szólalni a belső értékekért. 
   Hamarosan engem is utolért a mesterségesen gyártott végzet, egy nap behívtak az ellenőrzési hivatalba. Felmérték az intelligencia szintemet, számos kivizsgáláson kellett átesnem, amelyek között a legnagyobb hangsúlyt a külsőmre fektették. Megmérték a súlyomat, miliméterre pontosan arcom minden részét. Nagyokat hümmögve olvasták át többször is az adataimat, mínusz pontokat kaptam, amiért genetikailag hajlamos vagyok a hízásra, édesapám szívbeteg és azért, mert dohányzom. A kötelező értelmi szintet még csak-csak elértem, de a szépség mustrán és a testtömeg jóváhagyáson elbuktam. 
   Most pedig itt vagyok a táborban, bár még nem osztottak be egy részlegbe sem. Hosszú sorokban várjuk, hogy újra megvizsgáljanak minket. Félünk. Nem egy ember könnyeit nyeldesve imádkozik, idegesen toporzékol, vagy reménykedve járatja tekintetét a többieken, mennyivel rosszabbak nála. Hirtelen egy férfi kilép a sorból, távozni akar. A fal mellett álló katonák egyike megpróbálja feltartóztatni, de nem hagyja magát. Ordítozni kezd, a jogait követeli. Szavaira az ácsorgók mintha álomból ébrednének, hangjuk felerősödik, tiltakozni próbálnak. A zajos felfordulásra kisebb delegáció tör ránk. Visszakényszerítenek minket egyenes sorokba, van, akit bántalmaznak is. Hamarosan rendet teremtenek, bátor társunkat pedig elhurcolják.  Tovább várunk. Sokáig kell rostokolni, ezért halkan beszélgetésbe elegyedek a mögöttem álló asszonysággal. Megtudom tőle, hogy a kövérek és a hülyék az elbírálás után kapnak a táborban egy hónap felzárkózási időt. Ha ez idő alatt sikerül jelentős mértékben lefogyniuk vagy fejlődniük értelmi szempontból, távozhatnak a táborból. S hogy mi lesz a csúnyákkal? Közülük szinte mindenkit azonnal injekció általi halálra ítélnek. 
   Lassan megmozdul a sor, s alig fél óra múlva én lépek be az egyik vizsgálóba. Kopasz, közömbös tekintetű orvos megkérdezi a nevem, és kapok egy azonosító számot. Miután leellenőriz a számítógépes adatbázisban, le kell vetkőznöm. Végigtapogat, mint valami élettelen masszát és a bizottság elé irányít. Mikor megkérdezem, felvehetem-e a saját ruháim, mogorván elhadarja az eljárás erre vonatkozó szabályát, s hogy tudatosítsa bennem alárendelt helyzetemet, holmimat elkobozzák.  
   Szégyentől égő arccal, könnyeimmel küszködve csoszogok a bizottság elé. Magas emelvényen ülnek, mindannyian szépek és elegánsak. Van, aki lenézően mustrál, elenged egy gúnyos félmosolyt, míg mások fel sem néznek papírjaikból, míg az egyik katona nem mondja be hangosan az azonosítószámom. 
− C7622-es − ismétli el a komisszió egyik tagja, csontos arcú, szőke nő. − Született 2015 március 26-án, foglalkozása énektanár, hajadon. − Rám néz, mintha megerősítést várna.
− Igen − válaszolom halkan, majd szemem lesütöm.
− Az intelligencia teszten sikeresen átment, annak ellenére, hogy nem beszél egyetlen idegennyelvet sem, a százhetven centiméter magas nőknél kiszabott hatvan kilogrammos maximális határt egy kilóval lépte túl, nem találtunk semmilyen szervi elváltozást, fertőző vagy örökletes betegséget. De az esztétikai adottságai... nos, hogy is mondjam? − elmosolyodik. − Elkeserítőek. Kutatók által tökéletesre kidolgozott, hivatalosan jóváhagyott sémák alapján osztályozzuk az egyedeket, eredményeiket szakemberek értékelik ki. Az eljárás során figyelembe vesszük a pupillák közti távolságot, melynek kisebbnek kell lennie az arc fültől fülig mért szélességének felénél. Továbbá az arc hosszúságát is; a szem és száj közötti távolságnak nagyobbnak kell lennie, mint az arc hosszának harmada a hajszéltől az állcsúcsig számítva. Emellett domináns szerepet kap még a fül mérete és formája, az ajkak és az orr, figyelembe vesszük a külső megjelenés minden más részét. Az egyed adatait betápláljuk a rendszerbe, összehasonlítjuk az általunk megadott paraméterekkel, ami után megadjuk az aktuális egyed pontos értékelését. 
Kollégáira néz.
− A C7622-es számú egyed a vizsgálatok során mindössze 49%-ot ért el. A szabályzat világosan kimondja, hogy a 75% alatti egyedek nem jogosultak a tábori fejlesztési programra, ezért azonnali beavatkozást rendelek el.
   Mikor tudatosulnak bennem hideg, közönyös szavai, térdre rogyom. Mellkasomból kiszakadt zokogásom visszaverődik a falakról, hallom saját hangom, ahogy jajveszékelek, Istenhez könyörgök. 
   A szőke nő lenézően néz rám. Számára mindennaposak az ilyen jelenetek. Int a katonáknak, hogy vigyenek a vesztőhelyre. Le is zárnák az ügyem, mindenki újra mással van elfoglalva. Két férfi bizalmasan beszélget, egy fiatal lány a fal melletti katonát figyeli kacéran. Két oldalról megragadnak, megpróbálnak felállítani, de én nem akarok mozdulni. Nem bírok. Bármennyire ellenkezem, mégis lábamra rángatnak, karom erősen szorítják. Kitépem magam fogságukból, szavaimmal a bizottságnak esek.
− Miért csinálják ezt? − kérdezem sírva. − Hát tehetek én arról, hogy ilyennek születtem? Mit tehetnék ellene? Talán öljem meg a szüleimet? Vagy magamat? 
  Könnyeimtől arcukat már csak elmosódott, alaktalan foltoknak látom, érzem, ahogy hatalmába kerít a rosszullét, már alig kapok levegőt. Ott állok tehetetlenül, teljesen kiszolgáltatva, várva a halálom, mikor egy fiú gyámoltalan hangon megszólal.
− Nem kaphatna egy hónap felzárkózási időt? − kérdezi a bizottság többi tagjától. Szavaira a szőke nő arca eltorzul, a dühtől álla idegesen remeg. 
− Nem! − ordít rá a fiúra, aki ijedten megpróbál mentegetőzni, de belé fojtja a szót. 
Leplezetlen megvetéssel rám néz, és újra parancsot ad a katonáknak.
− Azonnal vezessék el!
Térdre borulok előtte.
− Könyörgöm, szánjon meg! Kérem, asszonyom! 
Pillantásra sem méltat, újra ordítozni kezd. Már nem érdekli a protokoll, csak minél előbb meg akar tőlem szabadulni.
− Vigyék innen! Öljék meg! Látni se bírom.
Ellököm magamtól a két férfit, és futni kezdek. Kezemen már szinte érzem a megmenekülést hozó ajtó hűs tapintását, mikor hirtelen vállamba éles fájdalom hasít. Szédülés fog el és a földre rogyok.
Hordágyon tolnak, a neon lámpa fénye bántja a látásom. Magam mellett elmosódott alakokat látok, hangjuk távolinak cseng.
− Te mit fogsz csinálni meló után? − kérdezi a férfi társától.
− Amint bevisszük ezt a férget a dokihoz, megyek, és megdöntöm az új ápolónőcskét. 
− Nem rossz csaj, de nekem túl kövér.
− Negyvenkilenc kiló. Nem baj, legalább a melle jó nagy.