"Mind hozunk áldozatot. Néha épp azt áldozzuk fel, akit nagyon szeretünk, olykor pedig önmagunkat. Én mindkettőt megtettem."

                                                                                        Amina

   Miután a szobájába menekült, Yls lihegve rogyott díszes ágyára. Nem érezte jól magát, erősen szédült, gyomra  kavargott. A vékonyka hangra gondolt, akivel a börtönben beszélt, a gyerekre, aki így is - bezárva egy sötét cellába, megfosztva minden méltóságától és reményétől -, annyira kedvesen szólt. Körülnézett. Az ő szobája ragyogóan díszes, puha és meleg volt, tele aranyszín  párnákkal, függönyökkel. Nem érezte bűnnek, hogy ilyen körülmények között él, most mégis úgy vélte, nem érdemli ezt a jólétet, miközben apró gyerekek sínylődnek néhány lépésnyire tőle hideg, penésszagú kőfalak közt. Valami összeszorította mellkasát, arca elvörösödött. Különös érzés volt, meglepő módon mégis örült neki, mert ez azt jelentette, lelke még nem veszett el örökre a kárhozat mezején. 

Szégyellte magát. Utoljára gyermekkorában élt át hasonlót, amikor elemelt a szomszédjuk ablakából egy fazék aludttejet. Az  eset óta számos év eltelt, ő pedig sokat lopott: pénzt, kelméket, mindent, ami aranyszínű. Szarka módra halmozta a csillogóbbnál-csillogóbb értékeket maga köré, ez tette elégedetté. Sosem bánta meg, soha nem szégyellte, csak azt az aludttejes dolgot. Talán mert az asszonynak nem volt egyebe, mint az a kis köcsög étel, és ő látta az éhségtől és szomorúságtól elgyötört tekintetét, amikor kiment érte. Ahogy  ráncos arcán gurultak a könnycseppek, kis házuk sarkának takarásában az övét is égették. Akkor már késő volt, mind eltüntette, s a finom utóíz keserű porrá vált szájpadlásán. Később még az edényt is összetörte, annyira haragudott magára. Úgy cipelte ezt az emléket azóta is, mint súlyos keresztet, melyet oly módon láncolt lelkéhez a megbánás, hogy soha el nem tépheti.

Nézte ragyogó falvédőit, kelméit, ágytakaróját, de mintha már nem csillogtak volna úgy, mint a napfény, nem nyugtatták meg fájón lüktető szívét. Kopottnak, sárgának tűntek, mint pitypang a réten. Kiterült a széles ágyon, szemét lehunyva, arcán keserűséggel. A díszes párnák  magukba szívták könnyeit és a szót, melyet mindutalan hajtogatott: "Sajnálom... "

                                                 **********

   Ylenol büszkén sétált végig a falun különleges szerzeményével. Aki látta, mind megállította néhány percre, hogy megcsodálhassa az íjat. Simogatták, találgatták miből készülhetett, s mik azok a fénylő kövek rajta. A nyílvesszők is nagy ámulatot váltottak ki az emberekből, főleg miután a fiú elmesélte, mire is képesek. A férfiak immár tisztelettel szóltak hozzá, nem csak egy kölyök volt, aki órákig tudott bámulni egy csillagot. A fegyver férfivá tette őt is, a harcosok maguk közé fogadták. Apja és Worra még a kovácsműhelyben maradtak, sok dolguk volt, ő azonban menni akart.

Az eget bíborszínre festették a lenyugvó nap utolsó, bágyadt sugarai, utat festve a sápadt holdnak, mely már felbukkant, hogy őrizze Szabadvölgy álmát. A halvány árnyékok hosszúra nyúltak, kellemes búzaillat töltötte be a levegőt, a tücskök rázendítettek megszokott dallamukra. Béke és nyugalom költözött a falu minden zugába, a fenyegető veszély összezsugorodott és távoli lett, mintha sosem járt volna ott.

Ylenol hazaballagott, ellátta az állatokat, vizet húzott, és lemosta magáról a nap fáradalmait. Mire végzett, már sötét volt, a házba érve lámpást gyújtott, vacsorát készített. Fegyverét mindvégig maga mellett tartotta, nem tudott megválni tőle, folyton rápillantgatott, megvan-e még, s tényleg olyan gyönyörű-e, mint amilyennek az első pillanatban látta. Olyan volt. Nagyon szerette volna megmutatni Aminának, de az erdőben történtek után nem bízott benne, hogy láthatja. Azért miután megvacsorázott és elpakolt, kikukkantott sötét szobája ablakán, de a szikla magányosan meredt az égnek. Nézte egy darabig, szeme előtt feltűnt néhány kép az erdőről, a lányról, s egy pillanatra még a kis kék alakok is betolakodtak elméjébe. Elmosolyodott, vállára vette az íjat és kiment a házból.

                                                 *********

  Egyszerre értek a dombtetőre. Hirtelen bukkantak fel egymással szemben, megtorpantak, bár a meglepetést mindkettejüknél más okozta. Ylenol nem hitt a szemének: a lány megváltozott. Hosszú indái eltűntek, a zöld sörényből derékig érő, aranyló hajzuhatag vált. Ruhája maradt, de paták helyett meztelen emberi lábfejek villantak ki alóla. Az arc, mely eddig is kedves volt, szív alakúvá, pirospozsgássá vált, hegyes füleknek nyoma sem volt. Az Amina testét fedő finom szőrt porcelánszín bőr váltotta fel, melyből a pirosló, puha ajkak rózsaként emelkedtek ki. Egyvalami nem változott csak, de ezt a fiú nem is bánta, mert a legszebb dolog volt, amit valaha látott. Sötétbarna, meleg őzikeszemek. Ezer közül is megismerte volna.

 - Ember vagy - állapította meg döbbenten.

A lány nem felelt, csak nézte a fiú vállát, mint aki nem hisz a saját szemének. A hold fényében Ylenol meglátta a tekintetében villanó felismerést, majd szomorúságot.

 - Mi történt? - kérdezte.

 - Nálad van az Áldozat Íja.Tudtam, hogy te vagy az.

 - Mi vagyok? Milyen íj?

Ylenol semmit sem értett, egyik ámulatból a másikba esett. Elkápráztatta Amina szépsége, azonban hangja megrémítette. A lány félt.

 - Hogyan került hozzád? Tudod használni? Mondd, hogy nem!

 - Nem értelek. Baj, ha tudom használni? Valami varázsíj, vagy miféle?

Amina a fűbe rogyott Szabadvölgy felé fordulva, s intett Ylenolnak, hogy kövesse példáját. Némán ültek egy ideig, bámulva a falut, mely lassan elcsendesedett, aztán a lány hirtelen beszélni kezdett:

 - Valaha én is ember voltam. Olyan régen volt, hogy már nem emlékszem rá, milyen az éhség, a szomjúság, vagy a fájdalom. 

Mielőtt ez vált belőlem, egy faluban éltem, hasonlóban, mint a tiétek. Tizenkilenc éves koromban anyám súlyosan megbetegedett. Heteken át alig evett, egészen lesoványodott és köhögött, napról-napra erősebben. Tehetetlenül néztük, ahogy elfogy az ereje, hervad, mint egy virág. Nem messze tőlünk állt egy erdő, amiről mindenki úgy tartotta, varázslények lakják. Az Egyszarvú uralkodik benne, mindenféle szörnnyel körülvéve. Senki nem merte betenni oda a lábát, furcsa zajok és fények áradtak a sűrűből időnként. De nem jött ki onnan semmi, soha.  

Egy nap szekér érkezett a faluba, rajta a legrútabb teremtménnyel, akit valaha láttam. Megállt a házunk előtt, emelgette a fejét, mintha szaglászna. Lemászott és bekopogott az ajtón. Görbe hátú ember volt, ráncos, agg képű, az elmúlás szaga lengte körül. Inni kért. Undorodtam tőle, de beengedtem, adtam neki egy kis vizet. Megköszönte, aztán csak annyit mondott, az Egyszarvú vére megmentheti anyámat. Nem is láthatta, hisz ő a szobában feküdt, de mégis tudta... Boszorkány volt - csóválta fejét Amina. -  Felajánlotta, hogy elkísér az erdőhöz, s ha én kicsalom, ő megfogja, és elveszi egy csepp vérét, amiben ott rejtőzik az örök élet. Hittem neki, mert hinni akartam! Amikor az erdő széléhez értünk, utasított, hogy énekeljek, mert az Egyszarvúak nagyon kíváncsi teremtmények, kíváncsiabbak bárkinél a világon. A hangomra elő fog jönni és látni akarja majd, ki énekel. Belefogtam hát a legszomorúbb dalba, amit ismertem. Édesanyám énekelte nekem kiskoromban esténként, miután apám meghalt:

                                      Szép tündér, jer elő, vigyázz most ránk

                                       hamvadjon, éledjen száz gyertyaláng.

                                       Csillagok hulljanak, hízzon a hold,

                                       legyen csak álom, mi valóság volt.

                                       Szép tündér, jer elő, táncolj velem,

                                       váljék a mútammá jövő, s jelen

                                       Szívemnek szavára éledjen holt,

                                       legyen csak álom, mi valóság volt.

Amina révetegen bámult maga elé, majd lehajtotta fejét, úgy folytatta:

  - A boszorkány igazat mondott, mert ahogy a dal végére értem, egyszercsak ott állt előttem az Egyszarvú. Hófehér, fénylő alakja nyugalmat és jóságot árasztott, tekintete meleg és kíváncsi volt. Szép volt, különlegesen szép, ragyogott, mint egy csillag. Abban a pillanatban meggondoltam magam, képtelen lettem volna bántani, mert... megszerettem. Nem tudom hogyan, de kedvessé vált szívemnek, és...ó, még kimondani is szörnyű, de akkor, abban a percben jobban szerettem őt, mint a saját anyámat. Hátráltam volna, hogy lássa, nem akarok rosszat, de a lábam nem engedelmeskedett, és hirtelen megéreztem a boszorkány lehelletét az arcomon. Mellettem állt, kezében egy aranyló, de mégis átlátszó kötélfélével, és még lélegzetet venni sem jutott időm, máris bedobta az erdőbe, egyenesen az Egyszarvú nyakára. Az felágaskodott, próbált szabadulni, de mindhiába. Forgatta a fejét, szarvával igyekezett elvágni a kötelet, ám amint hozzáért vele, az felizzott, mély sebeket égetve ezáltal a húsába is. Mivel a boszorkány teljes figyelmével rá koncentrált, meg tudtam mozdulni és gondolkodás nélkül befutottam az erdőbe. Segíteni akartam, letépni róla a béklyót, vagy egyszerűen csak átölelni vergődő testét, mely kezdte elveszíteni ragyogását. A kis rusnya ember lassan kifelé húzta, ki tudja honnan volt annyi ereje, talán a kötél tette. 

Az Egyszarvú ekkor megvetette a lábait, felém fordította fejét, szarvát pontosan elém tartva. Szeme kérlelőn nézett rám, és tudtam mit akar. Nem mondta, mert ember nem értheti a szavát, de éreztem a gondolatait. Arra kért, törjem le.

Amina megállt egy pillanatra, arca szomorúsága arról árulkodott, hogy a legnehezebb részhez ért.

 - Nem tehettem mást. A gondolatai ott voltak a fejemben, hirtelen minden világossá vált. A boszorkány valóban a vérét akarta, csakhogy nem az én édesanyámnak. Halhatatlanságra vágyott. Ahogy ránéztem a rusnyaságra, úgy áradt belőle a gonoszság, hogy esküszöm, forgatta maga körül a levegőt.

Az Egyszarvú már nem bírta, lassan csúszni kezdett hátra, az erdő széle felé. Utolsó erejével megfeszítette nyakát, mire a kötél még inkább a testébe vágott, és újra kért. Nem könyörgött vagy esdekelt, csak megkért. Beletörődött a sorsába, láttam a szemén. Elbúcsúzott. 

Mielőtt egyetlen porcikája is kiért volna az erdőből, megragadtam a szarvát. Másik kezem a lüktető homlokára tettem, s úgy éreztem, a szívem kettéhasad. Könnyű volt letörni, mintha csak egy elszáradt gally lett volna. A kezemben tartottam pontosan tudva, mit kell tennem. Megfújtam. Az Egyszarvú - immár szarv nélkül - utoljára felragyogott, erős, vakító fénnyel. Mire visszanyertem a látásom, minden eltűnt, a rusnya alak is és ő is. Többé nem tudtam elhagyni az erdőt, és aki segíthetett volna, porrá hullt. Csak egy kupac csillogó hamu maradt utána, a puha talajon.

 - Ettől csillog az erdőd - nézett rá Ylenol.

 - Igen. Mom ragyog benne.

 - Mom?

 - Így hívták. Az Íjad... az ő könnyei díszítik, az ideg a sörényéből készült. 

A fiú leakasztotta válláról fegyverét, és a térdére fektette. Amina megsimította a kövecskéket, azok halványan világítani kezdtek.

 - Mom az összes Egyszarvú anyja volt. Saját magából teremtette őket, s minden alkalommal hullajtott egy könnycseppet is. Az öröklétét áldozta értük, bár még így is jóval tovább élt volna, mint azt el tudnád képzelni.

 - Szóval vannak más Egyszarvúak is? - kérdezte Ylenol.

 - Nem tudom - felelte a lány -, de ha léteznek is, nem errefelé. Én csak Mommal találkoztam - mondta, miközben végighúzta kezét a fénylő idegen.  - A fegyvert a koboldok készítették ajándékba egy kentaurnak. Aztán egyszercsak eltűnt, sok-sok nyárral ezelőtt. Különös, hogy ez is hozzád vándorolt.

 - Igen - töprengett a fiú. - Mondd csak, miért hívják az Áldozat Íjának?

Amina felnézett az égre. Nem akarta látni Ylenol tekintetét, amikor megtudja az igazat.

 - Azért, mert csak olyan élőlény tudja használni, aki hamarosan nagy áldozatot hoz valaki másért - mondta, majd mintha csak a csillagoknak szólna, még hozzátette: - A létét.