Nyárhó

Még Június és Augusztus sem tudta a pontos okot, amiért Július évről évre egyre vigasztalhatatlanabb. Június rendszerint már puha álomra mosolyogta magát, a félálom andalító meséjébe lépve, amikor meghallotta húga felzokogó ébredését. Egy hónappal később Augusztus, nővére halk sírására ébredt, és első feladatát atyja mindig úgy határozta, hogy nyugtassa a lányt az álmok mezejére.

Az okot egyikük sem tudta.

Egy ideig még bőszen vitatkoztak a testvérek azon, hogy Március mennyi ideje van már tőlük távol. Január „egy ezredév”-et tippelt, míg Augusztus szerint: „ebben a szent pillanatban tűnt el”; a többi testvér e két intervallum közt tette le a voksát – a fiatalabbak rövidebb időnek érezték. Ám a sötétség eljövetelét mindannyian ugyanúgy érzékelték. Az idő múlásával aztán elcsendesedtek, csupán Július szipogott sírdogálva.

- Miért sírsz…? - szólalt meg Február egy óriási sóhajt követve, aztán ajkához emelte a vodkás üveget lassan kortyolgatva a tartalmát.

Mindannyi szem az apró szőkeség arcára szegeződött. Körben ültek. Február felhúzott térdekkel hátát a falnak támasztva, vállát Január elnehezült arca nyomta - ölében szemlélve a mozdulatlan hó tarkította világtükröt. Április nyugtalanul forgolódott Májushoz dőlve, aki olykor-olykor simítva vette kezébe nővére elvonási tünetes – remegő kezeit. Június, Július és Augusztus egymástól távolabb ültek, s Júliustól most még jobban elhúzódott a kettő, hogy szemtől szembe lássák a választ a soha fel nem tett kérdésre.

- Mert mindig csak ez van!

Július kétségbeesett arccal nézett körbe testvérein. Könnye friss harmatként ragyogott arcocskáján az alkony barnuló fényében.

- Mármint mi? - kérdezett vissza Május.

- Ja – vakkantotta Április –, ez még sosem volt. Még sosem ültünk itt együtt – fintorgott húgára, aztán fejét öccse ölébe ejtette. Május felnyögve gurult odébb, karjait érzékeny pontja előtt keresztezve.

- Minden évben eltűnik egy lány. Most Eszti – válaszolta Július. - És senki nem tehet ellene! Senki! - sikította, majd arcát apró kezeibe ejtve egész testében zokogott.

A testvérek döbbenten meredtek rá, majd egymásra. Mozgolódva közelebb kúsztak a lányhoz, és tekintetük további magyarázatot követelt.

- Azt hiszitek, ki tudjuk szabadítani? - emelte fel maszatos arcát. - Hát nem! Hát sosem! Meghalnak a lányok! Meghalnak!

Január a szívéhez kapott, és ő is rázendített. Június együttérezve jajgatott, Május megrettenve nyeldesett, Április ajkába harapva bólogatott – mintha egész végig tudta volna, hogy ez történik –, Augusztus magához ölelte Júliust, miközben próbálta csitítani zaklatottságát.

Ám Február felállt. Egy pillanatra azonban megbillent az egyensúlya, és nyelve is megbicsaklott az alkoholbefolyásoltságtól. A többiek reménnyel telten néztek fel az ezüst inges fiúra, amikor az aprót köhintve pódium közepére képzelte magát, belekezdve az évezred monológjába… Ám semmi épkézláb ötlet nem jutott eszébe, úgyhogy inkább visszaült, és kortyolt.

- Milyen lányok? Miről beszélsz? - nyögte Május, miután sikerült túllendülnie az ágyékába hasító feszítő fájdalmon.

- Milyen lányok? - kérdezett vissza Július.

- Mi? - állt fel újra Február. - Az előbb azt mondtad, hogy minden évben eltűnik egy lány! - vonta kérdőre húgát.

Július tanácstalanul nézett végig értetlenül bámuló testvérein.

- Ezt mondtam volna? Nem emlékszem ilyesmire – suttogta.

- Akkor miért bőgsz? - pattant fel Április megropogtatva ujjait, mintha ökölharcra készülődne.

- Május és Június túlságosan szentimentális. Forró, száraz derűt hoznak a Földre, de elfelejtik, hogy az igazi boldogság nem a mosoly tükre; a könnyes szemé az.

- Szóval azért sírsz, mert boldog vagy? - állt fel Május is, mire aztán mindannyian feltápászkodtak.

- Nem is tudom – sírta el magát Július újra.

- Óh, te jó ég! - mormolta Február. - Ha Március nem jelenik meg egy percen belül, utána megyek!

~ * ~

Nem tudta, hol van, és hogy került ide, de élvezte a sétát; még úgy is, hogy ritmusosan rezzentek olykor a falméretű folyosóablakok. Kipillantva azokon nem látott mást, mint bájos bárányfelhőket. Nem bírta megállni, hogy egy-egy érdekesebb felhőalakzatot meg ne csodáljon; olyankor egész közel lépett az ablakhoz, orrát az üvegre nyomva bámészkodott. Ha valami rémisztő jutott eszébe a habokról: kés, megkötözött lények, jajveszékelő arc – ilyesmiket látott bele –, akkor szaporán tovaugrált.

A folyosó másik falán a testvéreiről és róla készült festmények függtek, azokat is merőben érdekesnek találta. Nem tetszettek neki rendkívül, de nem volt annyira félelmetes, mint egy gyilkosságot végignézni felhő alakokból.

Mindegyik festmény fekete-fehér volt. Falméretű rácsok választották el a két színt. A testvérei a fehérben voltak. Megtorpant. A mellette lévő képen önmagát látta; összerezzent: emlékezett erre. Ott volt, bezárva a rácsos szobába, és képtelen volt fényt lehelni a vakító mesterséges fénybe.

Nyárutó

Nem ismert magára: nem találta önmagát a pillanatban. Nem érezte a hangszalagjait, még ha akart volna sem tudott dúdolni. Lábait figyelte: nehéz ólomlábak; nem ilyen szokott lenni! Könnyedén repkedett bármilyen magasságokban, és most már ez sem. Egyszerre viszolyogni kezdett bíborbársony ruhájának mély-lila foltjaitól; ez vér: bátyja sebesüléséből. És akkor egyszerre úgy érezte, minden hiábavaló, hiszen alig bír mozdulni!

Valami ismeretlen erő húzta lefelé, képtelen volt tovább menni a falon függő, őt ábrázoló festménytől. Sírni kezdett.

*

Sírt Július is, vigasztalhatatlanul, máshol, még a déli szárny kijárata előtt. A testvérek nagyon féltek, hogy felzavarják az őszi hónapokat mély álmukból; akkor pedig esélytelen a Föld felolvadása.

Február elindult Március után, úgy érezte megőrül már, ha tétlenül kell tovább néznie ezt a nyavalygást. Minél előbb indulniuk kell; az embereknek ételre és italra van szükségük, na meg meleg helyre, hogy ne fagyjanak meg. Február egy percet sem akart tovább kockáztatni.

Az északi folyosó ablakai tárva-nyitva álltak. Ő egész ezidáig futva haladt, olyan gyorsan, ahogy csak bírt, de itt már egyre többször megállították a kintről bekúszó tömör, súlyos felhők.

„Ne bőgjetek már az isten szerelmére, a könnyeitek felhőkbe hízva szétnyomják a palotát!” - üvöltötte el magát, de nem tudhatta, hogy ki hallja, és ki nem.

- Február? - hallotta meg húga hangját, ami valahonnan nagyon közelről jött a felhőköd túloldaláról.

- MÁRCIUS! - ordított úgy, hogy a világ is beleremegett. - MARADJ OTT, AHOL VAGY! MEGYEK ÉRTED…

- Ne kiabálj, itt vagyok… - szólalt meg a lány közvetlenül mögötte.

- Ja?! Jó… Bocs, csak… Na! - húzta ki magát átlendülve a zavarán. - Voltál atyánknál?

- Ühüm! - bólintott a lány akkorát, hogy haja az arcába hullt. - FEBRUÁR, HOVA TŰNTÉL??? - sikoltott rémülten.

- Butus… - Február elsimította húga haját, mire az újra látott, megkönnyebbülten sóhajtott. - És engedélyt adott?

- Igen!

- Á, nagyszerű! Induljunk! - nyugtázta Február, ám amikor el akarta kapni húga kezét, az hátrébb szökkent, megragadta szoknyáját, majd felkacagva megperdült.

- Látod? Még sosem engedte, hogy feketét vegyek fel! Hogy festek? - nevetett.

- Jó, igen, nagyon szép vagy, de most gyere, sietnünk kell! Még a végén meggondolja magát a király! - türelmetlenkedett Február.

A lány arca lekókadt.

- És akkor elveszi a ruhámat? - szipogott.

- Mi? Nem, a Földről beszélek! Meggondolja magát, hogy lemehessünk kimenteni Esztit – magyarázta a fiú.

- Aha… - pillantott Március bizonytalanul bátyja szemébe, mire Február gyanakodni kezdett…

- Most pontosan elmondod, mit kértél atyánktól! - förmedt rá.

- Hát, új ruhát… - sütötte le szemét a lány.

Február elfordult, vörös arccal morgott egy sort magában, majd mélyről feltörő sóhajjal fordult húga felé.

- Akkor most szépen visszamész, és megkéred ARRA IS, hogy lemehessünk a Földre!

- Nem lehet, Február. A király a legtöbb átjárót elzárta már. Elhagyjuk a Földet, hogy új világokat teremtsünk.

- Ez nem lehet! Mondd gyorsan, melyik átjáró van még nyitva!

A lány megvonta a vállát.

- Már Augusztus naphídját zárta, amikor ott voltam…

- De Szeptember átjáróján nem mehetünk! Ha felkel, nem tudunk olvasztani! Fő kijáraton megyünk, és kész!

- Atyánk sosem engedné! Február, tudod, hogy szétszakadna a palota! A fele már le van zárva, nem nyithatunk fő kijáratot!

- Akkor szétszakad a palota, nem érdekel – vágta rá a fiú. - Nem hagyom Esztit meghalni! Hiszen, tudjuk, hol van! Érted? Pontosan tudjuk, hol van, csak el kell jutnunk hozzá!

- Félek, bátyus! - pityeredett el a lány. - Nagyon félek!

- Hé, nem lesz semmi baj – lépett közelebb húgához a fiú, megsimítva a vállát. - Nézd csak, milyen szép a ruhád!

Március elmosolyodva pislantott bátyjára.

- Most pedig, induljunk! Mentsük meg az utolsó ember életét! - nyugtázta Február bólintva.

A fiú rohanva indult vissza, Március kacagva repült fogva a kezét.

- Hála a sok bőgésnek, nyavalygásnak, siránkozásnak, a felhőitek felzabálták az ablakokat! - lelkendezett Február, mikor megálltak a folyosó végén, az utolsó plafonig érő ablaknál. - Le tudsz itt lebegni? Én meg lemászok. Ott a déli szárny nagy kapuja.

A lány válasz helyett lelépett a semmibe. Táncot járva dudorászott a levegőben, miközben lengette csillámporos fekete ruháját. Február már rég lent volt, míg a lány csak illegett és billegett.

- Március, siess! Míg szíveskedsz leszállni, kiengedem a többieket, jó?

- Mi? - ejtette rémülten tekintetét talpai alá, ahol bátyja várta. Kizökkenve játékos lebegéséből, hirtelen szembesült a veszélyes magassággal – sikítva zuhanni kezdett.

- Hopp! - kapta el Február, majd állította a talpára, egészen közel a déli szárny ajtajához. - A többiek a túloldalon vannak. Kiengedjük őket, és már megyünk is a Földre.

A lány megvonta a vállát, aztán belekarolva a fiúhoz bújt.

- Ígéred, hogy nem lesz baj? - súgta bátyjának, majd összeszorította szemét, száját, felkészülve a legrosszabbra.

Érezte, ahogy karjaiban Február minden izma megfeszül.

- Ezt, húgom… Teljes szívvel, lélekkel, az őszinteség mélységének legvégső fokán is állíthatom, hogy semmiféle baj nem lesz itt! - szónokolt a fiú.

Aztán benyitott, és egy óriási robbanás lökte őket hátra.

Őszelő

A király kezében reszketett a kulcs, míg zabolátlan tekintete az orra előtt történő katasztrófát szemlélte: a palota ketté hasadt.

Szeptember szekrényében ácsorgott épp, hogy mindent záró aranykulcsával lezárja gyermekei vízióit. A sárga kalászmező a fejére hullt, a szalmaszín nap tükörtojásként placcsant lábai előtt – tótágast állva, a tér úgy szakadva darabjaira, mint összezúzott puzzle, mint egy színdarab kellékei, csupán itt minden a valóság létfontosságú része volt.

- Apám, ne mozduljon, azonnal kitakarítok – szólalt meg szoborrá dermedt lénye mellett lánya: Szeptember. - Nem számítottam látogatásra, főként nem apáméra, és nem rémlett, hogy ekkora rumlit hagytam itt tavaly…

A király fejét oldalra fordítván sandított a barna bőrű, hajú és szemű lányra; aki partvissal és felmosóvödörrel a kezében álmosan, kócos hajjal pislantott rá.

- Összetakarítasz? - kezdte a király. - A felrobbant napot csak úgy lapátra söpröd? A földlemezeket meg összeporszívózod, vagy hogy képzelted, édes kislányom?! - dörrent rá a szigorú atya.

- Ááá, no problemo! - szólalt meg a király másik válla felett fia hangja.

Mire az apa és Szeptember ránéztek, a fiú pizsamáját nyitván tonnányi avarhalmot zúdított a rendetlenségre. A barna összes árnyalata száraz levelek képében takarta maga alá a „rendetlenséget”.

A király paprikavörös képpel fújtatott Október fia felé.

- Jellemző, kisfiam, jellemző! - üvöltött a gesztenyebarna hajú, szeplős gyermekre. - Ez aztán a korrekt helyretétele a dolgoknak! Lepjük csak el a koszt, a mocskot, és akkor már nem is létezik?!

- Ezt figyeljétek! - szólalt meg egy még fiatalabb gyermekhang.

Apró kezeit maga elé emelve, tíz kicsi ujjacskáját kifeszítve sűrű, átláthatatlan ködöt zúdított köréjük: egyikük se látott el eztán még csak az orra hegyéig sem – nem hogy a rumlit...

- Elég legyen, November! - dörgött a király. Fejét ide-oda kapkodva próbált gyerekeire nézni, de a tejmasszán át semmit nem látott. - KI EZÉRT A FELELŐS??? - üvöltötte aztán át a világot.

~ * ~

KI EZÉRT A FELELŐS? - A korábbi robbanást követően apja szavai még nagyobbat dörrentek Február halántékához.

- Áú! - nyavalygott mellette Március. Amikor lenézett húgára, és a kezére – amit a lány tétován rázott, érezte már karjában azt az erőt, ami Márciusnak fájhatott. - Eltöröd a kezem!

- Bocs – hőkölt, aztán menten elengedte a törékeny ujjakat. - Nem esett bajod?

- Azon kívül, hogy széttörted a kézfejem, nem – siránkozott a lány. - De mi volt ez a robaj, bátyám?

Egymás mellett álltak ugyanott, ugyanúgy a hatalmas déli kapu előtt. Látszólag semmi nem történt. Február megvonta a vállát, előre lépett, és újra benyitott.

- NEE! - sikította a lány, ám ezennel robbanás helyett az ajtó kissé nyekeregve helyet engedett nekik, és a testük körül lebegő könny-felhőknek.

Március reszketve várta, hogy mikor robban le bátyja feje - és esik majd leszakadva a karjaiba -, ahogy Február bekukucskált a palotába. Fel is sikoltott bátyja hirtelen kurjantásától:

- Ezt nézd meg! Ezt nem fogod elhinni! - fordult hátra a fiú, majd beljebb tolta az óriási kaput.

- Nem biztos, hogy érdekel – reszkette a lány. - Nem akarom, hogy leszakadjon a fejed!

- Mi? - lépett hátra húgáért a fiú. - Nem fog leszakadni – nevetett fel, aztán húgáért nyúlt.

Márciusnak még mindig sajgott a keze, így aztán megelőzve bátyja ráncigálását, önként mellé lépett, és bekukucskált.

Döbbenten nézett maga elé: önmagát látta hátulról, és mellette Februárt, aztán azt, ahogy azok is egy kapuban állnak előre tekintve a még messzebb lévő következő Március- és Februárra, akik szintén a távolba meredve bámulják az előttük lévőket… És így tovább… A tér feldarabolódott, végtelenre sokszorozódott, önmagát ismételve nyúlt el hosszan a kapun túl; mint fordított tükör.

A két testvér összenézett.

- Hol vannak a többiek? Itt kellene lenniük! Meg kell keresnünk őket! - szólalt meg Március, majd átlépve a kapun futni kezdett előre.

- Várj! Ez őrület! - iramodott utána Február.

És csak futottak és futottak, kergetve önmagukat, millió és millió kapun át, mindaddig, amíg úgy érezték, állandóan csak a legelsőn lépnek át.