13.

Nem is lett volna baj az ügyelettel, ha minden műszakot hárman viszünk. Aki nem igényelt azonnali ellátást, azt Tomi már vitte is szirénázva tovább. Ő egész éjszaka úton volt ezért, legalább annál kevesebb ember jutott nekünk. Peti volt az idősebb mentős, bár mindenre megtanította Tomit is, például simán megműtöttek vakbelet, vagy kivettek egy lépet az emeleten lévő sebészeten, mert itt a szükség mindig törvényt bontott. És sebészre lett volna szükség, mindenfélére, de az nappal is csak néhány órát volt jelen, és nem is mindegyik nap.

Kellett volna nőgyógyász is, szinte az összes szülést ők vezették le, aztán gyerekorvos is, és még sorolhatnám. A fogorvosról nem is beszélve, ugye. Peti a fogfájósokat hagyta a végére, pedig azok megesküdtek az égre is, hogy előbb halnak meg, mint a hasnyálmirigy gyulladásosok, a sokkosok és mint az infarktusosok. Ezt mondjuk meg tudtam érteni...

- Az én fogamat miért nem húzod ki? - kérdeztem, amikor elámulva figyeltem, ahogy azért néhány fogat kiránt.

- Mert a tiéd nem mozog, és biztos öt gyökere van. Vagy hat. Csak széttörném, és még jobban fájna. És mert nem vagyok fogorvos.

- Múltkor agyat műtöttünk…

- De nem a tiédet! - szólt rám erélyesebben.

- De azt elmondod, hova kell szúrni? - kérdeztem reménykedve.

- Nem, Évim. Legalább egy szuriért mindig beszaladsz, ha miattam nem is… - válaszolta lehangoltan, miközben befejeztük a takarítást. - Kész vagyunk, Évike. Hazakísérlek, jó? - hadarta, aztán elfordulva lehúzta a véres, gennyes, hányásos pólóját.

Mögé léptem, és megöleltem meztelen hátát.

- Ti vagytok a családom. Ti és a két öreg. Nagyon szeretlek, Peti – súgtam a bőréhez, aztán elengedtem, és sietni kezdtem az ajtó felé.

- Várj… Évi… - szólt utánam. - Én nem a bátyád akarok lenni, hanem a pasid.

- Te akkor dolgozol, amikor én alszom. És te akkor alszol, amikor én dolgozom – közöltem. - Ez képtelenség így.

- Hm – Közvetlenül elém lépett, hosszan a szemembe nézve lendítette be mögöttem a kezelő ajtaját, majd odébb fordulva kulcsra zárta azt. - De most egyikünk sem dolgozik, vagy alszik – suttogta. - Vagy? Álmos vagy?

Igazán úriember volt, mert hosszú percekig várt, míg megérkezett részemről a döntés.

- Nem, nem vagyok álmos, te az vagy? - Ajkam szinte az övéhez ért, ahogy lábujjhegyre álltam előtte, és átfogtam a nyakát.

- Ó, nem – mosolyodott el, aztán megcsókoltam.

Lehúzta a pólóm, aztán felemelt, és a vizsgálóágyra tett. Nagyot nyikkant alattam, félve, hogy menten összecsuklik – és akkor mindenki a padlón lesz ellátva eztán, újat nem kapunk, ha csak ki nem könyörgöm New York-tól - óvatosan kúsztam fel azon, miközben levettem a szoknyámat. Ezután Peti húzta le a bugyimat, és felmászott ő is. Ezután aztán tényleg nyeklett-nyaklott minden…

- Peti, fáj – nyekeregtem, mire abbahagyta az ágy nyektetését, és rám nézett.

- A fogad?

- Nem – nyögtem.

- A fogad helye?

- Bennem… Bent… - nyúltam kettőnk hasa közé.

Ő kissé hátrébb emelte a csípőjét, és lenézett. Én oldalra: óriási vértócsa maszatolódott alattam. Rémülten fordította tekintetét a szemembe.

- Szűz vagyok – mondtam.

- Mi? Tomi azt mondta, tavaly lefeküdtetek?!

- Még senkivel sem feküdtem le.

Arca elvörösödött, és zavarodottságában teljesen mozdulatlanná dermedt.

- Abbahagyjuk – válaszolta halk megilletődéssel, de lábaimmal magamhoz öleltem a hátát.

- És akkor hogy fogok visszaemlékezni az első alkalomra? Hogy a pasi beijedt? - kacsintottam rá.

- Jól van – nevetett. - Akkor nagyon óvatos leszek.

Az idő akkor is telik, ha nem érzékeljük, de attól még telik. Vagy nem? Az orgazmus pillanata vajon megállítja a sejtek öregedését? Legalábbis pont ilyen érzés volt az a néhány pillanat, amikor láttam Petit átélni azt. Amikor végre felszabadította a medencémet, az első gondolatom az volt, hogy ezt mindenképp ki kell vizsgálnom…

14.

Másnap… Szóval aznap – mert már bőven világos volt, mikor hazaértem – úgy léptem ki a házból, hogy ma megváltom a világot. A zsigereimben éreztem a tudást, ami nem hogy elég lesz a kérdések megválaszolásához, de bőven túlszárnyalja azt. Istennek éreztem magam, nem… Sokkal többnek. Bár úgy léptem ki a házból, hogy minden lépés fájt, biztosra vettem, hogy csak állva fogok tudni dolgozni, de ez sem, ahogy semmi más sem tántoríthatott el a kutatástól.

Aztán rettenetesen megijedtem, amikor nem a mentő, hanem halottas kocsi cövekelt a bejáróm előtt. „Tomi meghalt!” „Peti meghalt!” Annuska néni! Miklós bácsi! Vagy a sorozatgyilkos szentfiú! Nagyon fájt ott lent, ahogy szaladtam be az ügyeletre.

A váróban épp becsomagoltak valakit… Tomi él! - vigyorogtam rá, mert ott ácsorgott a tömeg közepén.

- Késtél, Évi! - Szigorú ajkak között préselte felém a mondanivalóját. - Ha nem késel, talán még mindig élne – mutatott a hullás-zsákra.

- Anyádat! - vágtam vissza. - A nevem nem Évi, és nem itt dolgozom – soroltam a szokásos reggelek szokásos infóit, aztán a hullacsomagolók felé intéztem a többit: - A hulla már nem késik el sehonnan, én meg igen, úgyhogy lesznek szívesek azonnal elállni a kocsibejáróm elől még azelőtt, hogy kivonszolnák innen ezt a rohadást!

Megbotránkoztatás csendje szállt a váróra. Az empátia képtelenségem ezennel olyan szinteket ütött meg, ahol sokkba vágtam az elhunyt hozzátartozóit, annyira, hogy se egy összesúgás, se egy dühös pillantás nem törte át a légteret.

És ezt még fokozni is tudtam:

- Mondd, Tomi, hogy valami ismeretlen lúzer nyiffant ki…

- Mit érdekel az téged – vágott vissza Tomi –, az urak azonnal odébb parkolnak, és már mehetsz is. Mit érdekel téged szegény kis falunk sorsa…

- Mit? Tegnap töltöttem fel a gyógyszer- és kötszerszekrényt. Egész éjjel itt varrogattam a betegeiteket helyettetek! Mit basztatsz, miért harapdálsz ma reggel?

- Mert valaki más harapdált téged az éjjel, azért.

Ó! Világos… Tomit megszállta a zöld szemű szörny…

- Miért mondtad Petinek, hogy lefeküdtem veled tavaly?

A váróteremben végre oszlott annyit a feszültség, hogy az emberek morogni kezdjenek, elégedetlenkedni az illendőség határairól.

- Hogy ne nyomuljon rád, hogy az enyém legyél… - harapta el a mondat végét.

- Ő sem jobb nálad. Nem esik jól, hogy egyből kikotyogta, ami köztünk történt – válaszoltam egy cseppnyi sértődöttséggel. - De semmit sem jelentett nekem, Tomi, csupán biológiai kísérlet volt, ennyi.

- Velem is kísérletezhettél volna! - emelte fel a hangját, aztán zavartan körbenézett. - Csomagoljátok már azt a hullát, mindjárt ide oszlik nekem! - mondta, aztán sarkon fordult, és ott hagyott csapot papot.

Az embereknek több sem kellett, azt kezdték latolgatni, hogy melyikkel jöjjek össze, hogy melyikük a „jobb parti”, a „rendesebb gavallér”, még a hullaszállítók is beszálltak a vitába, és pontozásos szavazással gyűjtötték a voksokat… Mire kibuktam.

- Az isten szerelmére, emberek! - kiáltottam túl a kaszinózást. - Egy ember halt meg itt a mai reggelen, több tiszteletet érdemel, mint hogy a bugyim legyen a falutéma! - közöltem, és kiviharzottam.

Annuska néniékhez úgy nyargaltam be, hogy készen álltam az ő fejüket is leüvölteni, ha egy rossz szót is mernek szólni a sorozatgyilkos szentfiúról.

De minden szó a tüdőmbe szorult, amint Annuska néni kacarászására léptem a hálóba. A látvány olyan hirtelen nyugtatott meg, hogy megfeledkezve a bugyim alatti dolgokról, huppantam le a fotelba. És az fájt.

- Jaj, Evelin, akartalak már kérdezni, hogy naponta valóban csak ezt az egy tablettát kell szedniük? - kérdezte a sorozatgyilkos szentfiú, aki úgy tüsténkedett az idősek jókedvével körbeölelve, mintha ezer éve az ápolójuk lenne.

- Én mondtam a Zalánkának, hogy szerintem nagyon sok gyógyszert kell szednünk, de hogy te, kislányom lecsökkentetted valamiként.

- Igen, a rózsaszín Annuska nénié, a kék Miklós bácsié… Akkor minden rendben itt…? - kérdeztem, aztán álló helyzetbe küzdöttem magam.

- Bizony, kislányom. Zalánka elmesélte az igazságot. A gyilkosság nem is gyilkosság, ha meg sem történik, nem igaz?

- Ööö, bizonyára… Majd nekem is elmeséled? - kérdeztem a fiútól.

- Ha lenne két percünk mentősségi verekedhetnék nélkül…

- Az már egy sokkal keményebb dió…

15.

Egyre inkább kezdtem becsavarodni a halhatatlanság körkérdéseitől. A válaszaim olyanok voltak, mint az orkánszél: egyre messzebb sodortak a megoldástól. Határozottan az volt az érzésem, hogy nem lehet különválasztani a halált az élettől; és ezzel véget is ért volna kutatóorvosi pályafutásom. Hatvanöt egeret öltem meg azon a napon, mindenfajta „időellenes” génmanipulációval. Nem tudtam úgy kiiktatni az öregedési láncok szaporodását sem, hogy az ne okozott volna olyan elváltozásokat a kísérleti egereknél, mint egy nukleáris sugárfertőzés. És sajnos, semmi ilyesmire nem számítottam. Belenyúlni az idő szervezetre gyakorolt hatására olyan volt, mintha isten bosszúból átkot szórt volna szegény kis egereimre.

Olyasmire lett volna szükségem, amihez túl keveset tudtam. Talán valami olyasmire, amit emberi aggyal fel sem lehet fogni. Mindenesetre úgy döntöttem, hogy félreteszem az egészet, míg be nem üt az ihlet. És az nagyon nem akaródzott, nem úgy, mint a fogfájás: az sajnos egyre többször ütött be aznap.

Summa summarum úgy gondoltam, hogy talán nem érthetem meg a halált anélkül, hogy ne ismerném az életet; hiszen a szüzességemet is csupán egy nappal korábban vesztettem el.

Leparkoltam Zalán – most már a nevét is tudtam – autója mellett. Most is úgy tűnt, hogy vár engem, de ezúttal nagyon rossz passzban talált. Ismét egy fél doboz fájdalomcsillapítótól voltam súlyosabb és tompább; a melótól meg depressziós.

- Hogy vagy? - kérdezte, miközben megkerültem az autómat.

- Köszi. Soha jobban – sóhajtottam, karjaimmal keresztezve a mellkasom.

- Látom. Mi történt?

- Döcög a meló, döcög az élet, talán meg is áll minden.

- Pont ezt akarod, nem? Megállítani az időt.

- Honnan tudsz te mindent rólam? - kérdeztem gyanakodva.

- Annuska néni mindent tud a világon. Hihetetlen, nem? - mosolyodott el.

- Ne haragudj… Szörnyen érzem magam… Nem baj, ha most elhalasztjuk a beszélgetést? Tudod, én sosem hittem, hogy rossz ember lennél.

- Ezt csak neked köszönhetem. Fel a fejjel, Evelin… Meg fogod találni a hiányzó láncszemet!

- Van ötleted? - kérdeztem, mire elnevette magát.

- Tudod, elég vicces. Az idő neked dolgozik az időmegállítás projektben.

- Valóban – mosolyodtam el. - Csak annyira fájdalmasak a napok, Zalán. Annyira fáj mindenkinek minden, hogy nehéz koncentrálni. Te jól vagy? Minden rendben ment?

- Igen, köszi az állást! Délután elég enyhe volt az idő, elsétáltunk hozzád és megetettük a kutyáidat. Annuska néni pedig elhintett néhány virágmagot, Miklós bácsi pedig lesöpörte a teraszodat.

- Nem szép dolog gúnyolódni szegényeimmel – ment fel bennem a pumpa. Az öregek az ágyat sem tudták elhagyni már jó pár éve, nem hogy lazán átsétálni hozzám – uszkve fél kilométernyi távra.

- Hogy? Sosem tennék ilyet. Az egyetlenek, akik elfogadták a múltamat, és ők is csak azért, mert ismernek téged.

- De ők nem tudnak járni! - vágtam vissza. A fogamba meg újra a fájdalom, még a könnyem is kicsordult, de abban biztos voltam, hogy még egy tabletta, és gyomormosás lesz a vége.

- Hm – mosolyodott el –, csak te tudhatod, mit tettél abba az új gyógyszerbe…

- Valóban, minden jót… Piros alma, mogyorót… De ez akkor is képtelenség!

- Ma már hadd pihenjenek, de holnap a saját szemeddel fogod látni! - válaszolta csillogó szemekkel.

- Talán inkább miattad van. Én csak egy gyakorlati sejtbiológus vagyok. Te lehetsz Jézus. „Kelj fel, és járj!” Ugye? Ugye ez történt?

Nevetett. És akkor egy teljesen kétségbeesett ötletem támadt.

- Zalán, megkérhetnélek valamire anélkül, hogy félreértenéd a dolgot?

- Tudom, hogy omladoznak a kutyaházaid. Össze fogom tákolni azokat is… - Közel léptem hozzá, és megfogtam a bal kezét. Bőre forróságától kissé elbizonytalanodtam, de végül is kinyögtem:

- Megérintenéd az arcomat…?

Nem kérdezett vissza és nem is tétovázott. Tenyere az arcomhoz simult, miközben hüvelykujjával cirógatta a bőrömet. Azonnali volt a hatás: gyógyítóan bizsergető.

- Tudod, nincs abban semmi félreérteni való, ha az ember lánya egy kis szeretetre vágyik – beszélt közben –, emberi érintésre… Hiszen, olyan rideg az a labor! Az embert szinte géppé keményíti az a rengeteg fehér. A molekulák szintjére hasadva, Evelin, már nem látod meg a teljes egészet.

- Olyan, mintha már jártál volna a munkahelyemen?!

- Hm – mosolyodott el, tekintetét az arcomra illesztve. - Majd fogok… - bólintott.

És akkor behunytam a szemem, felszabadított a fájdalom megszűnése, aztán valahogy megöleltük egymást. Talán reggelig ott álltunk volna, ha Peti nem ront ránk a távolból.

- Mit taperolod az Évimet, te elmebeteg fasz?! - ordította az ügyeletről.

- Holnap találkozunk? - kérdezte, és finom mozdulattal tolt el magától.

- Az éjszakák a legrosszabbak, nem alszol velem?

- Ev… Ez már azért felettébb félreérhető… - nevetett, aztán én is, amint belegondoltam szavaim jelentésébe...